Egyetemi Színpad
Az Egyetemi Színpad elnevezése félrevezető, mivel nem csak színi előadások zajlottak ezen a helyszínen, és a fellépők sem csupán az egyetemről kerültek ki. Az 1957-ben megalakult intézmény a hatvanas-hetvenes években az egyik legprogresszívebb szellemi műhelynek számított a fővárosban, többek között azért, mert műfajoktól független volt.
Helyet kapott itt az amatőrfilmklubon, hanglemezbemutatón, könnyűzenei koncerteken át az irodalmi műsorokig, néptáncbemutatókig, vitaestekig és a színjátszásig minden, amit az ELTE bölcsészkarának hallgatói szerveztek. A színpad műsora kísérletező és rendszerkritikus is lehetett, mivel akkoriban az egyetemek viszonylagos kulturális függetlenséget élveztek, a szervezők ezért elsősorban az intézmény vezetőségének tartoztak elszámolással. A Piarista utcában (akkoriban: Pesti Barnabás utca) található, több szárnyból álló épületegyüttes egykor (és napjainkban újra) a piarista rend tulajdonába tartozott, de a negyvenes évek végének államosításai miatt az itt található rendházat és iskolát bezárták. Az épület viszont a régi maradt, termeibe ekkortól az ELTE tanszékei költöztek, az egykori kápolna pedig magának az Egyetemi Színpadnak adott helyet. A visszaemlékezések szerint az izgalmas események hátterét a rossz akusztikájú kápolnában az oltár helyére épült meglehetősen kis méretű színpad (amit nagyon meg kellett emelni, hogy látni lehessen), a karzat erkélyülései mögötti vetítővászon, máshol nem elhelyezhető és emiatt néha útban lévő zongora, vörös bársonyszékek és kopott falak adták.
Az Egyetemi Színpad egyik vonzerejét a nemzetközileg elismert Universitas diákszínpad jelentette, de nagyobb közönség előtt itt hallatták először hangjukat az első beatzenekarok is. A színpad több évtizedes működése során mindig az éppen divatos könnyűzenei műfajok jutottak itt lehetőséghez. Az első itt fellépő beatzenekar a Neményi Béla vezette Atlantis együttes volt 1964 novemberében, majd karácsonykor az Omega következett, később pedig játszott itt a Metro és a Syrius is. Az akkor már széles rajongótáborral bíró zenekarok ösztönözték a könnyűzenei repertoár bővülését, többek között a Futurama, a Phantoms, a Syncom és a Sigma együttesekkel. A hetvenes években a színpad megnyitotta kapuit az új népzenei hullám előtt, ekkortól az Élő népzene című program keretében a könnyűzenei műsorok legnagyobb részét az autentikus népzenével kísérletező Sebőék, valamint a Kolinda, a Vízöntő, a Téka, a Vujicsics, a Kalyi Jag és a Kalamajka együttesek adták. Nem véletlen, hogy a helyszín elsősorban nem a beat-rock együttesek bázisa lett, hiszen a rossz akusztika és a felújításra szoruló elektromos berendezés nem kedvezett az erősítőknek sem. Népszerűvé váltak viszont az akusztikus estek Bródy Jánossal, Cseh Tamással, Halász Judittal és a Tolcsvay-trióval.
Szintén a hetvenes években, Jazzpódium néven olyan programsorozat indult, amely a városban akkoriban hely- és közönséghiánnyal küszködő, ám nagyhatású dzsesszformációknak, többek között Gonda György, Pege Aladár, Vukán György, és Dresch Mihály együtteseinek adott alkalmat a műfaj elterjesztésére.
A hetvenes évek végétől csökkent az Egyetemi Színpad látogatottsága. A visszaemlékezések szerint kedélyborzoló, izgalmas eseményeket akkoriban a képzőművész- és színészzenekarok jelentettek, például a Bizottság és a Kontroll Csoport fellépései. 1978-ban emlékezetes bemutatkozó koncertet adott a honi art punk úttörőjének nevezett Spions együttes is Anna Frank Emlékest címmel. De elmúlt már az az időszak, hogy a megregulázhatatlan tömeg egy-egy Illés- vagy Atlantis-buli alatt áttörte az egyetem épülete és a színpad közötti ajtót, és helyet keresett magának a nézőtéren. A csökkenő nézőszámot a sorra nyíló szórakozóhelyek és az egyetemi vezetőség szemében problémás Universitas együttes elköltözése indokolta, de az Egyetemi Színpad bezárásához főleg az anyagiak hiányában elmaradó felújítási munkálatok vezettek. A piaristák rendszerváltás után, omladozó falak között, egy hatóságilag biztonsági okokból bezárásra ítélt épület haldoklása idején kérték vissza korábbi tulajdonukat, az egyetem pedig teljesítette a rend kérését. 1992 novemberében új helyszínen, a Szerb utca 21–23-ban nyílt meg a második Egyetemi Színpad.
A visszaemlékezések szerint a programszerkezet nem sokat változott az előző helyszínhez képest, viszont az Universitas együttes hiánya, és a helyszűke (a kávézó és a pince adta lehetőségek) átírták a hagyományokat. Egyre sűrűbben léptek itt fel dzsesszzenekarok, például a Grencsó Kollektíva és a házizenekarrá avanzsált, free jazz-t játszó Wei Wu Wei együttes, de megszaporodtak az olyan etnozenei előadások is, mint például az Ando Drom, a Budapest Klezmer Band, Lajkó Félix, Mandel Róbert és a Tin-Tin együttes estjei. A kulturális sokszínűség jegyében többek között minden évben itt rendezték az Ethnic Tolerance nevű fesztivált, amely a kisebbségi színházak kavalkádja volt. A műsorban ráadásul egyre nagyobb teret kaptak a gondolatébresztő és megosztó lélektani, művészeti és politikai vitaestek is. A források szerint az egyetem vezetősége ugyanakkor nem nézte jó szemmel a gyakran hajnalig elhúzódó mulatságokat a kávézóban, betiltotta az alkoholforgalmazást, de nemcsak a lármázó társaságokkal keveredett vitába, hanem néhány program tartalmát is kifogásolta. Puskás Tamást, az első igazgatót leváltották, helyére Baross Gábort hívták, ő viszont nem sokkal kinevezése után lemondott. 1995-ben már olyan anyagi és személyes konfliktusok kereszttüzében állt a színpad, hogy működését a vezetőség a következő szemeszter indulásakor felfüggesztette.
Fotók (Artpool)
