Élet- és karrierinterjúk

Nem tartja magát műfajteremtőnek, pedig nagyon is az: nincs még egy alkotó, aki így ötvözné az amerikai fekete dzsessz harmóniamozgását és improvizációs technikáját a magyar népdalkinccsel és lelkülettel, akinél e két egymástól távoli világ ennyire míves és természetes egységet alkotna, aki tényleg ennyire hamisítatlan „magyar dzsesszt” játszana. Dresch Mihály (1955) számára a zenélés persze mindig is személyes identitáskeresés volt, befelé élt, belülről építkezett, konokul, következetesen járta a maga útját, függetlenül attól, hogy az mennyire tűnt korszerűnek vagy sikeresnek.

Dresch Mihály az első zenei hatásokra így emlékszik: „Hogy mikor értek az első zenei élmények? Földesen, lakodalmakban. A szomszédos településen, Kabán ugyan játszottak cigányzenészek, de Földesen nem. Több zenekar is működött a faluban, többek között egy rezesbanda és egy vonószenekar, amelyet az órás Jenei Miklós bácsi – amúgy rokon – vezetett. Brácsa, bőgő, hegedű, időnként mintha cimbalom is szólt volna, de alapvetően hármasban muzsikáltak. Ebben a zenekarban brácsázott korábban anyám nővérének, Teréz nagynénémnek a férje, aki aztán a második világháborúban elesett a Don-kanyarnál.  Édesanyám másik nővére, a keresztanyám viszont remekül főzött sok személyre, úgyhogy gyakran fogadták meg lakodalmakba szakácsnőnek. Ő pedig szinte mindig mindenhová vitt magával. Így kiskoromban rengeteg lagziban jártam, persze sokszor lefektetett, és elaludtam a felnőttek között, de remek alapélményeket szereztem. Emlékszem, az egyik zenekarban szaxofont és tangóharmonikát is hallottam, előbbin Pércsi Dani játszott, aki mellesleg hegedült is. Nagyon tehetséges zenész, legutóbb tíz éve találkoztunk, akkor még mindig ugyanúgy lagzikban játszott.” […]

„A szüleim sokféle zenei stílust hallgattak. Sokat jártak a Zeneakadémiára, közben meg szerették a cigányzenét és az operettet is. Így – még szintén gyerekkoromban – rendszeresen lejártunk a Nyugati pályaudvar restijébe (ma McDonald’s működik a helyén), ahol vasárnaponként ebédidőben Kozák Gábor József és népi zenekara muzsikált. Hat fős nagy banda volt, a prímás és segédprímás mellett csellós, cimbalmos, klarinétos és brácsás is játszott benne. A szüleimmel törzsvendégnek számíthattunk, és a zenekar csellistája többször is odament anyámékhoz, hogy látja, a gyerek nagyon érzékenyen rezdül a zenére, érdemes lenne taníttatni. De nem taníttattak. Apám azt mondta, előbb legyen képesítésem, úgyhogy az általános iskola után beírattak a csepeli gépipari technikumba. Érettségi után a Fehérvári úti Beloiannisz Híradástechnikai Gyárba kerültem.” […]

„A gépipari szakiskolában az egyik osztálytársamnak, Nagy Lászlónak már voltak dzsesszfelvételei. Meg néhány Downbeat magazinja. Nem tudom, honnan szerezte – mai fejjel egészen szürreálisnak tűnik, hogy a hetvenes évek elejének Magyarországán egy középiskolásnak ilyen irányú legyen az érdeklődése. Ő fertőzött meg. […] Aztán egy rádióműsorban hallottam egy koncertfelvételt a chateauvalloni dzsesszfesztiválról – ahová aztán később zenészként magam is eljutottam – és ezen Johnny Griffin és Dizzy Gillespie kvintettje játszott. Na, onnantól Griffin lett az etalon. Az ő felvételeinek hatására döntöttem el, hogy szaxofonos leszek. Ez az érettségi idején, 1973-ban történhetett, az elhatározásomat közöltem apámnak, és onnan kezdtem először magánúton tanulni, majd később felvettek a dzsessztanszakra.”

A dzsessztanszak utáni időszakot a következőképpen foglalja össze a zenész:

„A dzsessztanszak elvégzése után kerestem a magam helyét. Szabados György zenei-szellemi köre nagyon megérintett, vele sokkalta hosszabb és mélyebb kapcsolat alakult ki, mint a többiekkel. A konkrét dátumra nem emlékszem, de amikor először hallottam játszani, teljesen lenyűgözött. Koncert után vettem a bátorságot, odamentem, mondtam neki, ha szaxofonosra van szüksége, itt vagyok. Persze csak nevetett rajta, de mondta, jó, majd szól. Ami biztos: Szabados 1983-as Adyton című nagylemeze volt az első komoly közös munkánk, amelynek címadó – az A oldalt amúgy teljes egészében betöltő – szerzeményében ugyancsak Lakatos Tónikával fújunk együtt.” […]

„Amikor összeálltunk Grencsó Pistivel, Baló Pistivel és Benkő Robival, még teljesen szabad improvizáción alapuló zenét játszottunk. Ennek első hangzó dokumentuma az 1985-ben és 1987-ben megjelent két kazetta, majd jött 1988-ban az első LP, a Live In Cologne, ami egy évvel később Sóhajkeserű címen idehaza is megjelent (nem azonos az első kazetta anyagával). Az 1988 áprilisában adott kölni koncertünket ugyanis felvették a helyi technikusok, az anyaggal Czabán Gyuri barátom besétált a Hungarotonhoz, és mit ad isten, kiadták. Ma már ilyen, teljesen szabad improvizáción alapuló lemez biztosan nem jöhetne ki náluk. Akkoriban amúgy sok minden keveredett bennem. Rengeteg energia feszült bennünk, egyre kevésbé ápoltam a sztenderdek játszását – ebből aztán később elmaradásaim is keletkeztek –, inkább arra törekedtünk, hogy minél szabadabban, és minél kiteljesedettebben játsszunk. Legalábbis így emlékszem.” […] „Sok felkérést kaptunk, rendszeresen játszottunk vidéken. Nem beszélve, hogy Budapesten minden héten működött a klubunk – 1985 és 1990 között a Bem rakparton, majd 1997-ig minden pénteken a Közgáz Kinizsi utcai kollégiumában – és ebből fedezni tudtuk a havi rezsinket. Nyáron inkább vidéken játszottunk. De az egykori Syrius-hajó mintájára mi is kibéreltünk egyet, persze egy jóval kisebbet, de ezek a kis hajók mindig megteltek. A Bem rakpartról indultak, felmentek egészen a Szentendrei sziget csücskéig és onnan vissza. Kétórás út. Emlékeim szerint két évadon át működtettük.”

Dresch Mihály a népzenei érdeklődéséről így vall:

„Az első időszakban sok minden zajlott bennem, kerestem a helyemet és a saját hangomat, de már akkor éreztem késztetést a népzenére. Még egészen kezdő koromban odahaza gyakorolgattam, és motoszkálni kezdett bennem, hogy amit a dzsessztanszakon tanulok, az óriási dzsesszmuzsika, de emellett feltódultak bennem a gyerekkori élmények is. […] Szabados volt az, aki először adott arra választ, hogy miért van az, hogy az afroamerikai dzsesszt és a magyar népzenét – vagy a szibériai vagy ősi japán zenét – is egyszerre szereti az ember. Azért, mert ezek az ősi rétegű emberi zenék valahol mind összefüggnek egymással. Ahogy Szabados fogalmazta, nagyon hasonlatosak egymáshoz és van egy közös őstenger. És ez szerintem is így van. Bartók is azért ment egyre távolabb, és kutatta a román, majd török népzenét, mert észrevette, hogy az alapindíttatás ugyanaz. Sőt, sokszor dallamok szintjén is rengeteg rokonság figyelhető meg. Ha a Mahalia Jackson által énekelt spirituálé mellett meghallgatsz egy széki lassút, vagy egy széki keservest, azt tapasztalod, hogy a belső indíttatás nagyon hasonló. A zenekultúra, a zenei környezet persze már nem. De a két világ egyáltalán nem ütközik egymással.” […]

„A nyolcvanas évek elején a táncházmozgalom már javában virágzott Magyarországon, elkezdtem táncházakba járni, először a Molnár utcaiba, aztán később mindenhová. A nyolcvanas évek első felében ugyanúgy jártam a budapesti táncházakat, ahogy korábban a jazzklubokat. A Molnár utcaiban – Juhász Zoltán és Sáringer Kálmán révén – hallottam először élőben táncrendet furulyával muzsikálni. Akkor már eljutottam Erdélybe, az első utam 1984-ben Székelyföldre vezetett, aztán később Székre. […] Azt követően, hogy először jártam Erdélyben, mélyebben kezdett érdekelni a magyar népzene. Amit csak akkoriban lehetett, ezzel kapcsolatban megvettem. A magyar népzene antológia LP-ket, a régi Pátria-felvételeket, Lajtha László gyűjtéseit mind beszereztem. Meg a fontosabb román Electrecord lemezeket. Ezek egyikén hallottam egy nagyon szép furulyazenét, a borító tanulsága szerint Gyimesközéplokon vették fel. Próbáltam leutánozni. Korábban a Békás-szorosban egy öreg romántól vettem furulyákat, de még nem tudtam, hogy azzal nem lehet minden dallamot lejátszani, úgyhogy sokat szenvedtem. Aztán – miként meséltem – a Molnár utcai táncházban meghallottam Juhász Zoltánt játszani, odamentem hozzá, hogy segítsen ezt nekem megtanulni. Úgyhogy Zoli avatott be. Kiderült, semmi ördöngösség nincs benne, de van egy alapszabályrendszer, ami alapján a zenék és a táncok működnek, ezeket Zoli leírta, elmagyarázta, adott hozzá felvételeket, én meg elkezdtem tanulni elfurulyázni a dallamokat. […] Úgy-ahogy megtanultam gyimesit furulyázni. Időnként a koncertjeimet is használom. Régebben többször, mostanában kevésbé. […] A fekete amerikai dzsessz és a magyar népzene integrációja folyamatként történt. Eleinte saját magamnak írtam kompozíciókat. Hallgattam a népzenei lemezeket, megtermékenyítően hatottak rám, írogattam magamnak zenéket, és ez kerekedett ki belőle. Mindezt úgy, hogy sosem tanultam zeneszerzést. A dzsessztanszakon csak szaxofonoztam, meg némi zeneelméletet szedtem fel, aztán teljesen autodidakta módon nekiláttam a magam szórakoztatására zenéket farigcsálni. Mondhatjuk, vettem hozzá magamnak a bátorságot.”

Dresch az Angliában megjelent kiadványáról is mesél Jávorszky Béla Szilárdnak:

„Az [1998-ban létrejött] új kvartettel készítettük el azt az albumot, amely Riding the Wind címmel 2000-ben Angliában megjelent, és amelyet már mai füllel is meg tudok hallgatni. A régebbieket nem. Mindig eszembe jut, hogy mennyire keserves időszakban készültek. Nyomtam hatalmas hittel, közben rendre korlátokba ütköztem, meg kaptam a sokszor amúgy jogos kritikákat. Ezeket az albumokat még beárnyékolják, hogy nem gyerekkorom óta tanultam zenélni. Mert nem taníttattak a szüleim. Nem bántom őket ezért, de tény, ha hatéves koromban kezdem – mint ahogy már jelentkeztek a hajlamaim – akkor biztosan másként alakul a pályám. Így azonban nem volt meg a megfelelő zenei alapozásom, utólag visszatekintve túlságosan merész voltam, és sok hibát követtem el. Nem szívesen emlékszem ezekre a lemezekre.”  […]

„Ez az angol kiadvány volt az első, amin már szerintem úgy játszom, ahogy kell. Kovács Feri zeneművészeti főiskolát végzett, remekül képzett zenész, remek kompozíciókkal, Matyi ugyancsak a főiskolára járt, szóval kaptam tőlük a finomságokat. Azért hagytam ott akkoriban a szabadzenei vonalat, mert azt éreztem, hogy beleragadok. Ha nem lépek ki belőle – és ezt csak magamra mondom, senkit sem akarok megítélni –, egyszerűen bedugultam volna. Miközben tudom, hogy mindezzel el is vesztettem bizonyos energiákat. De ez a finomítás közben természetes. Ma már nem merek nekiesni a zenélésnek ugyanazzal a lendülettel, mert közben már tudod, hogy az valójában másként van. Mindez oda-vissza ható folyamat, nekem viszont igényem volt arra, hogy finomítsak a zenémen. Rengeteg minden volt, amiről tudtam, hogy még helyet kaphat benne, de ahhoz – hogy is fogalmazzam – el is kell tudnom játszani azokat. Meg megértenem. Tehát befogadóbbnak kell lennem. Nem akartam csak ős-szabadzenét játszani. Úgy éreztem, az már nem az én utam.”

Életének egyik meghatározó együttműködése is szóba kerül az interjú során: „A sors úgy hozta, hogy nagy kedvencemmel, Archie Sheppel együtt is játszhattam, sőt, közös nagylemezt készíthettem vele. Archie óriási személyiség, nemcsak zenészként, hanem emberként is. Roppant erős a kisugárzása. Olyan erős, hogy amikor elkezdtünk játszani, kinyitott bennem mindent. Nem féltem, teljesen felszabadultam, mertem játszani, éreztem a produkció erejét, emelkedettségét. Ezt a fajta élményt nála éltem át először. Szabadosnál is voltak hasonló miliők, de Archie-val dzsesszt játszottunk, és annak az atmoszféráját éreztem meg, hogy ez neki mit jelenthet. Táncban amúgy átéltem hasonlót, amikor egyszer Gyimesben Halmágyi Misi bácsi névnapján, egy helyi asszony, Kati buli közben felrántott táncolni. Egyszerűen belevitt, éreztem, most megkapom az egész dózist, hogy ezt hogy kell csinálni. Megtörtént a beavatás, ahogy ezt mondják. Archie meg a dzsessz végtelen szabad és nemes érzetébe vitt bele. Ezek olyan erős élmények, hogy utána a saját zenédet is másként játszod. Szerintem.”