Tanulmányok

„Az akkori zenekarok tagjait csak az különböztette meg tőlünk, hogy ők a színpadon álltak, mi meg a nézőtéren ültünk, álltunk vagy táncoltunk. Ugyanolyan problémákkal küszködtünk, hasonló volt az életvitelünk, egyformán öltözködtünk, gondolkodtunk. Saját magunk teremtettük meg a saját magunk zenei kultúráját a színpadon. »Mi« voltunk a színpadon és természetes, hogy a saját bajainkról, örömeinkről énekeltünk. A mi korosztályunkkal együtt született meg ez a zene, s nagyon fontos momentum, hogy ugyanolyan korú fiatalok játszották ezt a zenét, mint akiknek játszották. Nálunk egy fiatal író, vagy filmrendező életkora kb. harminc-harminckét év. Nem általános jelenség, hogy huszonévesen könyvhöz, vagy filmhez juthasson valaki. […] Tehát a hatvanas évek végén a mi korosztályunk tagjai egész egyszerűen nem voltak olyan helyzetben, hogy más művészeti ágban is megfogalmazhassák életérzésüket, »idősebb« művész pedig, úgy látszik, nem akadt, akinek fontos lett volna ez. Lehet, hogy nem is volt ez olyan fontos?”[1]

Ezt Koltay Gábor nyilatkozta 1981-ben, amikor az Illés-zenekar – nyolc évvel feloszlásuk után – összeállt egy fellépés erejéig.[2] Már maga a koncert létrejötte is plasztikusan jellemzi a korabeli hazai viszonyokat: a filmrendező egy évvel korában publikálta a Szörényi, Bródy – Az első tizenöt év című dokumentumgyűjteményt, majd a könyv sikere hatására úgy döntött, dokumentumfilmet készít az Illésről, csakhogy alig talált korabeli mozgóképes felvételt az együttesről. Ekkor felvetette, hogy a zenekar játssza el a film kedvéért néhány dalát, az együttes tagjai azonban nem látták értelmét annak, hogy közönség nélkül zenéljenek, és mivel drágának tartották az olyan filmforgatást, amelynek alkalmával több száz statisztát kell megfizetni azért, hogy tapsoljanak, megrendezték A koncertet. Stílszerűen az első nagyszabású magyarországi, több fellépőt felvonultató rockkoncert helyszínén, a Nemzeti Sportcsarnokban.[3]

Visszatérve Koltaynak az interjúban feltett kérdésére, ha végigtekintünk az ifjúsági kultúra hazai történetén az elkészült filmek, valamint rögzített koncertek, TV-felvételek szempontjából, meglehetősen szomorú képet kapunk, s azt a választ adhatjuk, hogy ez a kultúra valóban nem volt igazán fontos se a hazai filmes szakma, se a Magyar Televízió számára.

A rock and roll, dacára az ország izoláltságának, már 1957-ben eljutott hazánkba – szó sincs arról tehát, hogy a beathullámmal érkezett volna meg –, azonban az 1950-es években ez a zene még nem kapott lehetőséget arra, hogy a nyilvánosság csatornáin megjelenjen. Lényegében katakombakultúra maradt. Kényszerből, nem önként és dalolva, holott, ahogy az egyik, az évtized elején készült, a dekadens nyugati életformát pellengérre állító film címéből is tudjuk, az élet így szép. Megtűrt létének színhelyei a házibulik voltak – az ekkoriban induló zenekarok is gyakran játszottak ezeken –, vagy például az Omega által is megénekelt boogie-woogie-klubok. A zenekarok nem készíthettek lemezeket, nem szerepelhettek a televízióban. Az érem második oldala: a fiatalság kapott azért némi ízelítőt ebből a zenéből, hiszen Larry Williams[4] 1958-ban fellépett a Városmajori Szabadtéri Színpadon egy esztrádműsorban, a Magyar Televízió által közvetített nyugatnémet korcsolyabajnokságon pedig rock and rollra rótták a köröket a versenyzők – az akkor tizenkét éves Radics Béla is így találkozott ezzel a zenével, Bill Haley Rock around the clockja mutatta meg számára az utat.

Erről a korszakról leginkább az irodalom segítségével tudunk képet alkotni, elsősorban Temesi Ferenc Por, vagy Vágvölgyi B. András Kolorado Kid című műveit érdemes elolvasni, ami pedig a filmet illeti, talán Máriássy Félix Egy pikoló világos című dolgozata az, ami – nagyon nagy túlzással – ad valami képet a korszak fiatalságának „Nyugat-imádó” rétegéről, természetesen az akkori idők hivatalos elvárásainak megfelelően tálalva és bírálva a jampecokat. Mivel azonban a film 1955-ben készült, amikor a rock and roll éppen csak hogy elindult, nincs és nem is lehetett jelen az említett alkotásban, legfeljebb az elítélt „Nyugat-imádók” életérzésének halvány, eltorzított leképezése az, ami számunkra vizsgálódásunk szempontjából hasznos lehet.

Az ideológiai, valamint ízlésalapú ellenállás ennek ellenére létezett és kifejtette hatását. Egészen a hatvanas évek elejéig gyakorlatilag minden angolszász zenét nemkívánatosnak minősített a hazai kultúrpolitika, így a dzsesszt is. Ez pedig egy Nyugat-Európától és Amerikától gyökeresen eltérő szituációt teremtett.

Mint ismeretes, a rock and roll, majd a beat, illetve a dzsessz művelői és hallgatói között súlyos és éles ellentétek feszültek, amelyek okai között az eltérő ízlés és a pozícióféltés egyaránt szerepeltek. Ebben az időszakban a dzsessz is nagy népszerűséget tudhatott magáénak Magyarországon, azonban ahogy az 1960-as évek elején – olyan kiváló zenetudósok munkájának köszönhetően, mint Maróthy János és Pernye András – a műfaj fokozatosan polgárjogot nyert, a tiltott gyümölcs édes íze is elmúlt, éppen ezért rohamosan csökkenésnek indult a közönség dzsessz iránti érdeklődése. 1961-ben Sidney Walter Finkelstein azt írta, „Úgy tűnik, hogy a dzsessz csak űrt tölt be, amíg nem születik meg az, amire a népnek igazán szüksége van”.[5] A történtek ismeretében kijelenthetjük: vátesz volt. 1962–63-ban vulkánszerűen tört ki az évtizedfordulón kialakult beat, elsodorva, illetve háttérbe szorítva az addig népszerű zenei stílusokat. Ennek egyik máig emlegetett hazai demonstrációja az a koncert volt, amelyen a közönség megdobálta a Benkó Dixieland Bandet. Bár a hatalom első reakciója – értelemszerűen és automatikusan – a retorzió volt, az is felmerült, hogy oszlassanak fel több együttest, köztük az Illést is, 1964–65-ben a hanglemezgyár mégis lehetőséget adott a beatzenekaroknak. Az már más kérdés, hogy milyen feltételekkel. És itt keletkezett az a torzulás, ami a rock hazai fejlődésére véleményem szerint a mai napig rányomta a bélyegét.

Miről is volt szó? A beatzenekaroknak egy olyan országban kellett meghódítaniuk a nyilvánosság csatornáit, amely nem piaci alapon működött, hanem a monokultúra jellemezte. Egy rádió (Magyar Rádió), egy televízió (Magyar Televízió), egy lemezgyár (Magyar Hanglemezgyártó Vállalat), egy hazai (Országos Rendező Iroda) és egy nemzetközi koncertszervező cég (Interkoncert). Ha az MHV nem adott lehetőséget lemezkészítésre, a zenekarok nem kopoghattak be más lemezcégeknél, csupán a koncertezés lehetősége maradt számukra.[6] Sokan megpróbáltak kijutni a nyugat-európai vendéglátóiparba, amely anyagilag jövedelmező volt, azonban a saját repertoár összeállítására így nem nyílt lehetőség.

Bár az MHV-nak bizonyos mértékig szüksége volt a populáris zenére, hiszen a veszteséges műfajokat – így a klasszikus zenét – pont az értéktelennek minősített stílusok tartották el, erre a célra a hagyományos tánczene inkább megfelelt, legalábbis a szónak abban az értelmében, hogy a beattel ellentétben nem kísérték botrányok, se művelői, se hallgatóinak öltözködése, színpadon, illetve nézőtéren tanúsított viselkedése nem irritálta az idősebb korosztályokat. Márpedig ez kulcskérdés volt. Illusztrációképpen álljon itt egy részlet Módos Péternek egy 1972-es, tehát a beat hőskorszakának végén készült, a Magyar Ifjúság számára adott interjújából: „Rengeteg olyan nézőnk van, akinek ízlését sértik a beat külsőségei. Bizonyos korosztályokat ez kifejezetten irritál. A televíziót elsősorban az idősebbek nézik, s többségüket bántja a beatzenészek külseje. Nekünk ezt figyelembe kell vennünk.”[7] A televíziós szerkesztő ugyanitt azt is kifejti, hogy ha a zenészek meg akarják ismertetni zenéjüket a televízió nézőivel, ne erőltessék a „zavaró szereléseket”, majd kijelenti: „Nekik kell engedniük, nincs más megoldás.”

Utóbbi mondat tökéletesen fejezi ki a korszak viszonyait. Noha a rock a kor felnőtt-társadalmából egyöntetű ellenérzéseket váltott ki, politikai berendezkedéstől függetlenül (ha másban nem, hát ebben az egyben a legvérmesebb antikommunista, illetve antikapitalista is egy platformon volt). A kialakult struktúra kezdetben a nyugati demokratikus berendezkedésű országokban sem szívesen biztosított helyet a műfajnak, a zenekarokhoz eleinte arrafelé is csak csipesszel nyúltak. A cenzúra a világ túlsó felén is működött.[8] A korabeli zenekari interjúk folyton visszatérő kérdése volt, hogy meddig tart ez az őrület, és mit fognak csinálni a zenekarok tagjai, ha befejezik a „csörömpölést”.[9] A zenekarokat Nyugaton is próbálták megregulázni, hogy alkalmazkodjanak a színpadi etiketthez, azonban az üzlet egyre inkább háttérbe szorította az ellenszenvet. Ráadásul az 1960-as évek második felében egyre világosabban látszott, hogy a rock nem kérészéletű dolog, tehát kiderült, hogy érdemes belefektetni, a zeneipar irányítói pedig egyre inkább félretették személyes ellenérzéseiket. Tudomásul kellett venni, hogy a fiatalság máshogy akar öltözködni, más zenét akar hallgatni, és máshogy.

A műfaj Magyarországra villámcsapásszerűen tört be, háttérbe szorítva a tánczenét. Ennek egyik emlékezetes demonstrációja az 1966-os Gitárpárbaj volt, ahol a közönség kifütyülte a táncdalénekeseket, azonban a slágercéh (amelyet többen táncdalmaffiának tituláltak)[10] képviselői meglévő kapcsolataik révén hamar visszaszerezték pozíciójukat.

Az 1966-ban indult táncdalfesztiválok – a sorozatot abból a célból hoztak létre, hogy a fiatalokat visszatereljék a magyar nyelvű slágerekhez – pedig gyakorlatilag összemosták a köztudatban a beatet a tánczenével, azt sugallva, hogy a kettő között nincs semmi különbség. Hiába figyelmeztettek az olyan hozzáértő, a műfajt pártoló szakértők, mint Fodor Lajos zenekritikus vagy Vitányi Iván szociológus. Hiába mondta el Szörényi Levente 1968-ban, hogy „külföldön a modern tánczenének külön fórumai vannak. A giccsparádékat nem ugyanott rendezik. Itthon a mi műfajunknak nincs külön szemléje”,[11] a helyzet nem változott. Amíg a Kinksnek, vagy a Pretty Thingsnek nem kellett indulnia az eurovíziós vagy a San Remó-i fesztiválon ahhoz, hogy televíziós szerepléshez jusson, a hazai zenekarok örülhettek, ha lehetőséget kaptak a táncdalfesztiválon, ami az esetek döntő többségében csupán egy táncdalénekes lekísérését jelentette ráadásul. Tegyük hozzá: ez nem csak a táncdalfesztivál esetében volt jellemző. A hazai intézményrendszer tehát a meglévő keretekbe akarta illeszteni az ifjúsági zenét, megfosztva azt karakterisztikus jegyeitől. Ennek része volt az is, hogy bár egy műsorban szerepeltették a beatzenekarokat a táncdalénekesekkel – amiből nem egy esetben botrány kerekedett –, de nem voltak hajlandók nagylemezt készíteni velük. Érdemes belegondolni: ha az Omega nem jut ki 1968-ban Nagy-Britanniába, és nem rögzíti egy anyagukat a Decca, vajon mikor nyílt volna lehetőség a hazai együttesek számára album készítésére Magyarországon?

Hogy a táncdalénekesek és a beatzenekarok összeeresztése milyen kínos helyzeteket eredményezett, azt jól bemutatja az 1968-ban forgatott Súlyfürdő című film, amelyben a Charlie-val felálló Olympiának egy pesti dizőzt – akit Tolnay Klári alakít – kell kísérnie. Sokatmondó jelenet, amikor az intézmény vezetőjét játszó Agárdy Gábor a próbán újból és újból rászól a zenekarra a hangerő miatt. Hiába érvelnek a zenészek, hogy ez beat, a góré leinti őket: Halk beat! Az is jellemző, hogy a közönség fiatalokból álló része a fellépésen a dizőz előadását udvarias tapssal fogadja ugyan, de még így is deklarálja: nekünk nem ez kell, nem ez a mi zenénk. Az is jellemző momentum, hogy az Olympia koncertje közben – amelyen egyébként a Rolling Stones Jumpin’ Jack Flash című dala is elhangzik[12] – egy idő után Tolnay megragadja a mikrofont, és beleénekel. Láthatóan zavarja a felismerés: hiába ő a fővárosi, országosan ismert művésznő, már nem az kell, amit ő képvisel.

Térjünk még vissza egy gondolat erejéig a táncdalfesztiválra. Ha indulhatott is egy együttes önállóan, az esetek döntő többségében akkor sem játszhatták saját dalaikat, hanem egy, a slágercéh által megírt szerzeményt kellett előadniuk. Álljon itt két emlékezetes példa: a Pápay Faragó István-féle Syrius Így mulat egy beates magyar úr, illetve az Atlantis Jól érzem magam című dala. Ugyanez mondható el Bacsó Péter Szerelmes biciklisták című, 1965-ben készült filmjéről, amelyben az Illésnek Fényes Szabolcs és Bacsó Péter Táskarádió című dalát kellett előadnia. (Bár tény, hogy alaposan átalakították, „megbeatesítették” – aminek Fényes Szabolcs enyhén szólva nem örült.) Gondoljunk csak bele: akkoriban, amikor „tetőzött az ifjúsági probléma”, a negyvenes-ötvenes korosztályba tartozó zeneszerzők és szövegírók akarták megfogalmazni a fiatalság életérzését! Ezt még Beckett is megirigyelte volna, hiszen a rockot jóindulatúan szemlélők számára is érthetetlen jelenség volt például a koncerteken eksztázisban üvöltő, tomboló közönség, ahogy az Extázis 7-től 10-ig című dokumentumfilmből, illetve annak kritikáiból kiderül. Már ekkor megjelenik az egész korszakot végigkísérő probléma, a „minthaság”. Ahogy az akkoriban Magyarországon is ismert szovjet humorista, Arkagyij Rajkin megfogalmazta: „Valami van, de nem az igazi!”

Hasonlítsuk össze a Beatles első, 1964-ben készült mozifilmjét, az A Hard Day’s Nightot a három évvel későbbi, Ezek a fiatalok című mozival, ami nagy nyilvánosság előtt mutatta be a műfajt és annak képviselőit – pontosabban néhányat közülük, akik zöld utat kaptak. Bár a Beatles tagjai felvették az öltönyt az érvényesülés érdekében és a turnézás hedonista oldalát sem mutatta be a film (bár amikor egy jelenetben üdvrivalgásban törnek ki az orgia lehetősége kapcsán, azért sejthette a korabeli mozinéző is, hogy a fiúk nem éppen a protestáns etika elvei alapján élnek). Nem beszélve arról – és ez kulcsfontosságú a témánk szempontjából –, hogy a korabeli koncerteket a Mesés Négyes filmje hitelesen örökítette meg. A fiúk rázzák a korszakban botrányosan hosszúnak minősített hajukat, nem takarékoskodnak a hangerővel, a közönség pedig tombol és teli torokból üvölt. Ezzel szemben az Ezek a fiatalok feladata a műfaj legitimálása volt, amit a film teljesített is, csakhogy ennek az volt az ára, hogy Banovich Tamás filmje hamis képet festett a beatről. Hiszen – még ha a fehér ing és nyakkendő sok helyen kötelező is volt – még a belvárosi klubokban sem egy helyben álló, udvariasan tapsikoló közönség hallgatta a „beathangversenyeket”. A külvárosokban pedig gyakran napirenden voltak a koncerteken a nemritkán vérre menő verekedések. Ezt azonban nem lehetett megörökíteni. Még a hatvanas évek beatkorszakáról készült talán legfontosabb mozgóképes anyag, Kovács András 1968 végén, 1969 elején forgatott Extázis 7-től 10-ig című dokumentumfilmje sem tudósított ezekről a helyszínekről, de a külvárosi zenekarokról sem. Kovács filmje rendkívül fontos és értékes dokumentum pedig, megszólaltatja a beat ellendrukkereit, a tizen- és huszonéveseket (az utóbbi korosztály képviselői között is akadnak olyanok, akik nem szeretik a beatet, de legalábbis értetlenül szemlélik az eksztázist).

A külvárosi bandák negligálása mellett a film másik hiányossága a szereplő zenekarok reprezentációjának rendkívül nagymértékű aránytalansága. Az Illéstől három dal (Amikor én még kissrác voltam, Kis virág, Little Richard), valamint egy hosszas zenekari improvizáció hallható, ezenkívül bepillanthatunk egy stúdiófelvételbe,[13] valamint egy interjú is készült a zenekar tagjaival. Ezzel szemben az Omega, a Metro, az Olympia kettő, a Tolcsvay-trió egy dallal szerepel a filmben, s a fent említett zenekarok közül csupán egy, az Omega kap megszólalási lehetőséget. Ez egyébként nem véletlen, a filmrendezőnek ugyanis az Illés volt a kedvence a hazai beatzenekarok közül.[14]

Sajnos olyan, a fiatalság életérzését megörökítő alkotásoknak, mint a Szelíd motorosok, az Eper és vér, a One plus One nem készült (készülhetett) el igazán a hazai megfelelője. Sőt, ahogy az idézett Módos-interjúból kiderült, azt, amit a zenekarok a koncerteken előadtak, nem vihették be a TV-stúdióba sem. Léteztek ugyan műsorok (Halló fiúk, halló lányok, 1+2, Könnyűzenét kedvelők klubja), azonban ezekből nem alkothatunk hiteles képet arról, milyen atmoszférája is volt a koncerteknek, milyen produkciót nyújtott a zenekar a színpadon. Hihetetlen, de igaz: az MTV sem a külföldi zenekarok, sem pedig a  hazai nagyágyúk nagyszabású (Kisstadion, Budai Ifjúsági Park) koncertjeiről nem készítettek felvételeket.[15]

Ez az áldatlan helyzet 1976-ig tartott, felszámolásában a Dorogi Hanglemezgyár átadása, illetve az Egymillió fontos hangjegy elindulása is szerepet játszott. A kisszámú, az utókor számára értékes film közé tartozik Szomjas György első egész estét betöltő alkotása, a Tündérszép lány 1969-ből, a szereplők között Földes Lászlóval (Hobo), valamint Baksa-Soós Jánossal. Ha valakiről elmondható a beatkorszak személyiségei közül, hogy vérbeli színész, az Baksa volt. Roppantul érdekelte a film, felvételizett is a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára, de elutasították. Ugyanúgy, ahogy a Kexet a korabeli kultúrpolitika.

Hogy a zenekar inkább performansznak, mint szimpla koncertnek nevezhető fellépéseiről képet alkothatunk, azt – paradox módon – egy letiltásnak köszönhetjük. Mészáros Márta Szép lányok, ne sírjatok című, 1970-es filmjét eredetileg az Illéssel képzelte el, mivel azonban az angliai turné során a BBC magyar adásának adott interjú miatt Bródy Jánosékat arra ítélték, hogy csak vidéken koncertezhetnek, Mészáros Mártának mással kellett forgatni. Baksáék mellett látható és hallható a filmben a Metro, a Kex, a Syrius, a Tolcsvay testvérek (trión túl, a Tolcsvayék és a Trión innen), valamint Zalatnay Sarolta is. A Syrius ausztráliai turnéja előtti időszakáról rendkívül kevés dokumentum áll rendelkezésünkre, ez a filmszerep ezért – bár meglehetősen rövid időtartamú – dokumentálja a zenekar koncertjeinek atmoszféráját. A jelenet egyébként nagyon nehezen ment csak át a szűrőn, a cenzúra túlságosan sötétnek, komornak, dekadensnek találta, a rendezőnek csak nagy nehézségek árán sikerült elérnie, hogy ne vágassák ki. (Az a jelenet viszont, amelyben Zalatnay egy áttetsző csipkeruhában énekel, már túl rágós falat volt, fenn is akadt.)[16] A Szép lányok, ne sírjatokban több legendás koncerthelyszín látható: a Csanády utcai pinceklub (a Syriusszal) és Budai Ifjúsági Park. Feltűnik Rajnák László is, valamint megnézhetjük az Ifiparkba történő beengedés procedúráját, és azt, ahogyan a hosszú hajú, farmernadrágos fiúkat kizavarják a sorból. Szimbolikus, hogy ezt követően a már színpadon álló Metro Hol az a hely című dalának második versszaka hallható, amelyben Frenreisz Károly a következőket énekli: „Hol az a hely, ahol nincs előítélet / A törvények is csak a szívekben élnek / Mi nekem jó, másnak sem fáj / Béke van csak, és nincsen szabály / Hol az a hely, hol az a vár / Ahol a tartalom fontosabb a skatulyánál?” A film elkalauzol a Bem rakpartra is, ahol a Kex egy emblematikus performansza látható. A zenekar tagjai berohannak a már elsötétült nézőtérre és a koncert nyitányaként elkezdik fényképezni a közönség tagjait, miközben a háttérben az együttes egyik legfontosabb, rendszerkritikus dala, a Csillagok, ne ragyogjatok[17] szól. A film története látszólag semmi különös, de a nemek viszonyának változására – ez is a korszak egyik meghatározó kérdése volt – mindenesetre reflektál: a főhősnője menyasszony ugyan, de láthatóan nem vonzódik a vőlegényéhez, nem hajlandó szeretkezni vele, majd alkalmi viszonyba kerül egy műsorvezető-konferansziéként dolgozó fiúval, el is utazik vele a Kex egy vidéki fellépésre. A vőlegény és barátai utánamennek, hogy megbüntessék a hűtlen párt, azonban a vőlegény úgy dönt: nincs értelme erőszakkal maga mellett tartani egy lányt, aki mást szeret, ezért felajánlja neki: adják vissza egymásnak a gyűrűt. A lány ekkor szeret bele, s végül is összeházasodnak. A filmben – ha meglehetősen cizelláltan is – megjelenik a fiatalok és a rendőrök közötti konfliktus. Bár napirenden volt a hosszú hajú fiúk erőszakos megnyírása – a rendőrök sokszor még azzal sem fáradtak, hogy fodrászhoz vigyék a renitenseket, egyszerűen elővették az erre a célra maguknál hordott ollót, és önkéntes frizőrré lényegültek át – ilyen jelenetek nem kerültek a filmbe, de amikor a vőlegény baráti társasága birtokba vesz egy üresen álló házat, csakhamar megjelenik a rend éber őre, és elzavarja őket.

Ugyancsak fontos és értékes dokumentum az 1968-ban készült, és lényegében hozzáférhetetlen Azt csinálok, amit akarok című dokumentumfilm, amelyben a Nagyfa galeri több tagja is megszólal, továbbá az a pár éve előkerült és megjelentetett főiskolai vizsgafilm, amely a Sakk-Matt egyik 1968. decemberi, a Bem rakparton adott koncertjén készült. Interjúk hallhatók benne a közönség több tagjával, a zenekarból pedig Radics Béla és Miklóska Lajos nyilatkoznak az elképzeléseikről.

Fontos megemlítenünk a korszakból Pintér Georgot is, akinek egyik, a Balázs Béla Stúdióban készített kisfilmjében részlet látható a Kex egy dunai sétahajón adott koncertjéből, valamint az 1973. május elseji tabáni rockünnepbe is bepillantást nyerhet a néző. (Sajnos magába a koncertbe nem, csupán a közönség gyülekezése látható, valamint a Syrius tagjai tűnnek fel egy pillanatra a színpad mögött.)

Gazdag Gyula 1970-es kisfilmje, a Válogatás azt mutatja be, hogyan keres a csepeli ÁFOR KISZ Bizottsága beatzenekart, s milyen feltételeket támaszt a jelentkező együttesekkel szemben. Ha valami, hát ez az alkotás tökéletesen ábrázolja a korszak álságosságát,[18] akárcsak a két évvel később készített, szintén Gazdag által rendezett Sípoló macskakő, amely már a hatvanas évek illúzióival való leszámolást mutatja be.[19]

A másik fontos, a hőskorszak lezárulásakor forgatott film Kardos Ferenc Petőfi ’73-a, amelyben középiskolás diákok játsszák el az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményeit. Elhangzik benne Petőfi Európa csendes, újra csendes című versének megzenésített változata az Illés előadásában, valamint egy másik Petőfi-vers, a Megy a juhász a szamáron… is, amelyet a Tolcsvayék és a Trió ad elő a Vár Klubban.

Az 1970-es évek első fele az a bizonyos langyos tó, a pangás időszaka, amikor úgy tűnt, megállt az idő, minden mozdulatlannak hatott. A Bertha Bulcsu kisregényéből készült A kenguru – amelyet afféle magyar road movie-nak is tekinthetünk – ezt az időszakot dokumentálja. Más kérdés, mennyire hitelesen. Itt is előjön a már említett „minthaság” problémája, hiszen a szerző negyvenéves volt, amikor megírta a film alapanyagául szolgáló művét. A magam részéről erős fenntartásaim vannak azzal kapcsolatban, mennyire volt képben az akkori fiatalok értékrendjével, gondolkodásával, beszédmódjával kapcsolatban.

Az elkészült film ráadásul még inkább lefaragta a történet éleit. A teherautó-sofőrként dolgozó főszereplő – aki az épülő paksi atomerőműbe szállít elemeket – a cselekmény elején felvesz egy stoppos lányt, aki Balatonboglárra tart, ugyanis meg akarja nézni a korszak avantgárd alkotói által rendezett happeningeket, illetve kiállításokat a helyi kápolnában.[20] A könyvben elég hosszan beszél a stoppos lány az ott lévő „művész hapsikról”, akik nagyon murisak és fura dolgokat csinálnak, a filmben azonban ez szóba sem kerül. Kimarad továbbá az is, hogy a főszereplő egyik Nyugat-Európába rendszeresen kijáró kamionos barátja hoz neki egy marihuanás cigarettát, amit ő el is szív a kőbányai Makk Hetes sörözőben.

Szintén fontos különbség a kisregény és a mozgóképes adaptáció között a zene szerepe. A regényben a teherautó-sofőr korabeli, csináld magad alapon összeállított válogatáskazettákat hallgat vezetés közben. A szerző fel is sorolja a kazettára került a dalokat, amelyek közül leginkább az Emerson Lake and Palmer klasszikus, többtételes opusa, a Tarkus ragadja meg a hőst. Ezt sokszor meghallgatja, próbálja értelmezni, még egyik útitársának, egy Paksra készülő mérnöknek is megmutatja, aki egyébként meglehetősen ellenségesen viszonyul a rock képviselőihez. A filmben ezzel szemben kizárólag a korabeli hazai élvonal (Omega, Skorpió, LGT, Fonográf) dalai hallhatók, ezenkívül látható egy részlet a Generál egyik koncertjéből is, amin egyébként a főszereplő kemény fizikai összetűzésbe kerül az egyik barátjával egy lány miatt. A regényben verekedés nincs, a filmből pedig Tarkus marad ki.

A kenguruban látható Generál még az együttes első felállása, a Mikrolied Vokállal és Révész Sándorral. Ez a formáció néhány hónappal a forgatás után – azzal, hogy Révész átlépett az akkor már csaknem egy éve működő Piramisba – megszűnt. A Piramis azonban új fejezetet nyitott a hazai rock történetében. Bár az ellenük felhozott vádak visszatérő eleme volt, a kialakuló csöves jelenséget nem ők hozták létre, „csupán” rámutattak arra, hogy valami történik a társadalom mélyrétegében.

Az 1976-ban elinduló csöves korszak a magyar rock második nagy időszaka, amikor a műfaj ismét „üggyé” vált, többet jelentett puszta szórakozásnál. No, persze nem mindenki számára, a korszak ifjúságának másik nagy csoportja a digóké volt, akik diszkókba jártak, máshogy öltözködtek és apolitikusak voltak. Éppen ezért nem is jelentettek különösebb veszélyt a hatalom szemében. (A diszkókat nyitották, nem pedig betiltották.) Nem úgy a csövesek, különösen azon rétegük, amelybe rendezetlen életű fiatalok tartoztak. Az ő problémájuk azonban a nagy nyilvánosság előtt nem létezhetett. A sajtóban – különösen a jelenség kialakulásának idején – egymást érték a denunciáló újságcikkek, TV-műsorok, a jelenséget azonban nem lehetett tagadással megszüntetni. A jelenséggel komoly folyóiratok (Mozgó Világ, Kritika, Élet és Irodalom) is foglalkoztak, és nem kerülte el a filmesek figyelmét sem.

Két mozit szükséges megemlítenem: Árvai Jolán és Gazdag Gyula Szabadnak születtem, illetve B. Révész László Az őszinte szó kevés című dokumentumfilmjeit. Az előbbiben részletek láthatók a Piramis több koncertjéből, interjúk többek között a közönség tagjaival. A kamera megörökítette azt is, amikor az együttes felkeres egy vidéki Piramis-őrsöt. Gallai Péter, a zenekar billentyűse így emlékszik a látogatásra: „Számunkra a börleszk és a horror keveréke volt, látva, hogy »szerencsétlen« gyerekek milyen szabályosan betartják egy őrsi gyűlés kereteit, például a jelentést, velünk, a Piramissal kapcsolatban. »Az őrs neve: Piramis. Piramis őrsvezető pajtásnak jelentem…« Ott ültünk körben, néha nevettünk, de inkább baromira szégyelltük magunkat, nagyon nem illettünk a képbe.”[21] B. Révész filmje a csövesek kemény magjához tartozó fiatalok sorsába enged bepillantást. Felkavaró, szomorú látlelet ez a dokumentumfilm, amelyben a megszólaló fiatalok közül van, aki a nemzeti szocialista eszmékkel szimpatizál, egy társa pedig a sorozatgyilkos Charles Mansont tartja példaképének. (Nem pedig Lenint, ahogy azt a riporter sugallja neki.) A fiatalok kendőzetlenül beszélnek a hatóságok, illetve a koncerteken jelen lévő rendezők általi rendszeres és durva inzultálásokról, sőt van olyan megszólaló, aki nyíltan megvallja – igaz, ez nem került be a filmbe, de a riportokat készítő Kőbányai János egyik cikkében olvasható –, hogy „ellenzékiek vagyunk, nem teszik, nekünk, ami itt van”.[22]

Hogy lehet kilábalni ebből az állapotból? Egyesek a nősülést látják kiútnak, sokan a disszidálást. Hogy kinn mire jutottak, az már más kérdés. Sokan elsüllyedtek a nyugat-európai kábítószeres kommunákban, mások pedig itthon pusztultak bele a szocialista kábítószerek (elsősorban ragasztó- és oldószerek, illetve alkoholra szedett gyógyszerek) használatába.[23]

Az őszinte szó kevés zenéjét a Beatrice jegyzi, az együttes ennek révén készíthette el azt a felvételt, amely Nyugat-Európába is kijutott, s amelyet a Szabad Európa Rádió is játszott.[24] Az 1979–80-ban forgatott filmben a Beatrice egyik budaörsi, a Fölöspéldány csoporttal közös koncertjéből láthatók részletek. A rendező a csúcsponton örökítette meg az együttest, abban a periódusban, amikor a hivatalos intézmények képviselői hallani sem akartak róluk.

A Szabadnak születtem és Az őszinte szó kevés közös vonása, hogy egyik film sem került be a köztudatba, persze ez nem véletlenül alakult így. Előbbi alkotást néhány alkalommal vetítették egy fővárosi moziban, majd fiókba tették, B. Révész dolgozatát azonban csupán 1988-ban engedték bemutatni a Magyar Televízióban és akkor is csak úgy, hogy ki kellett vágni belőle nagyjából negyedórányi részt.[25]

A korabeli kultúrpolitika egyik módszerének, a késleltetés stratégiájának példaértékű demonstrációja ez. Türelem, majd kiadjuk/levetítjük – amikor már aktualitását vesztette. Ha a csöves korszak mozgóképes dokumentációja kerül szóba, óhatatlanul a Kopaszkutya juthat eszünkbe, amivel az a probléma, hogy Szomjas György – és ezt már a korabeli kritika is konstatálta – egy fiktív zenekar történetét vitte vászonra. A hátrányos helyzetű fiatalok, akik azonosultak a Le kell menni kutyába! programjával, csupán mint a közönség tagjai láthatók a filmben, érdemi szerepet nem kaptak. A másik negatívum, hogy csupán a mozi végén látható részlet készült valódi fellépésen (a Tabánban), a többi „koncertjelenetet” fizetett statisztaközönség előtt vették fel az Egyesült Izzó Művelődési Házban.

Fontos még megemlíteni Jeles András 1978-ban készült A kis Valentinóját,[26] amelyben a zenének ugyan nincs kiemelt szerepe, a főhős azonban egy tipikus korabeli kallódó fiatal. Témánk szempontjából ugyancsak figyelmet érdemel ifj. Schiffer Pál A pártfogolt című, 1981-ben készült dokumentumfilmje, amelyben a dorogi rockfesztiválról is láthatók részletek. Fontos dokumentum továbbá Koltay Gábor 1983-ban készített, de csak 1999-ben bemutatott A magyar fal című alkotása, amely a P. Mobil tízéves jubileumi koncertjén, a Budai Ifjúsági Parkban (valamint az együttes néhány vidéki fellépésen) készült. A filmben megszólalnak a zenekar tagjai, a rajongók, egy vidéki művelődési ház igazgatója, valamint a rendőrök is. Ugyancsak érdemes megemlíteni az Edda 1983-as búcsúkoncertjéről forgatott Kölyköd voltam című, Almási Tamás rendezte alkotást.

De hol volt már a csöves jelenség 1988-ban, amikor B. Révész László munkája a nyilvánosság elé juthatott? Ez az időszak az 1980-as évek két meghatározó irányzatának, az undergroundnak, valamint a punknak is a lezárulását hozta magával. Az underground képviselői számára a film fontos médium volt. Közöttük filmrendezőt és operatőrt is találunk. Több, a szcénához tartozó zenekar koncertjeinek szerves részét képezte a diák, filmek vetítése, a szélesebb nyilvánosság jórészt az általuk (Müller Péter: Ex-Kódex, Wahorn András: Jégkrémbalett), illetve a közeggel szimpatizáló filmrendezők (Bódy Gábor: Kutya éji dala, Xantus János: Eszkimó asszony fázik) munkáiból szerezhetett tudomást erről a rétegkultúráról. S akkor még nem említettem Xantus eredetileg Szoríta-lak címet viselő, amolyan magyar The great rock’n roll swindle-nek induló moziját, amelyben Pajor Tamás, a Neurotic frontembere egy rendőrt alakított volna, aki beépül az undergroundba, a közeg azonban magába szippantja. Csakhogy a filmrendezőt idézve: „bejött a filmbe az élet”, a zenekar tagjai a forgatás közben megtértek a Hit Gyülekezetébe,[27] Xantus dolgozata így egy radikális életmód- és életfelfogás-változásnak, valamint az underground lezárulásának dokumentumává lett, és Rock térítő címmel került a mozikba.

A punk helyzete nemcsak a lemezkiadás terén, de a film tekintetben is sokkal mostohább volt. Bár Bódy Gábor a Bizottság és a VHK mellett az ETA együttest is szerepeltetni kívánta a Kutya éji dala című filmjében, ezt a tervét nem sikerült kiviteleznie.[28] Ács Miklós Éhes ingovány című alkotása a huszonnegyedik órában, 1987-ben készült, igaz, a punk ebben a moziban is inkább csak zenei aláfestésként szerepelt. Lucille Chaffour dokumentumfilmje, a T-34 még a megfelelő pillanatban forgott. Igaz, a hőskort ez sem mutatja be, hiszen a hazai punk első periódusának lezárulásakor, 1983 végén, az éppen zajló bírósági eljárások (Cpg, Mos-OI) idején készült. Huszonhárom évvel később a rendező egy újabb filmet forgatott, East Punk Memories címmel, amelyben a színtér egykori résztvevői beszélnek a régi és a film jelen idejének megfelelő időkről.

S hogy mi történt a vasfüggöny lebontása után Magyarországon a rockkal? A műfaj elvesztette a társadalomban addig betöltött szerepét, a filmrendezők számára sem jelentett már olyan érdekességet, mint tíz évvel korábban, amikor Almási Tamás az éppen berobbanó Edda Műveket azonnal alkalmazta az akkor forgatott Ballagás című filmjében. De már akkorát sem, mint 1989-ben, amikor Szomjas György Könnyű vér című mozijában az akkor második nagylemezét megjelentető Ossian egyik, Petőfi Csarnokban megrendezett koncertjére látogat el a főszereplő lány – s ott éri el a végzet is, egykori barátjának késszúrása által.

A mozgóképrögzítés lehetőségének egyre szélesebb körben való elterjedése pedig végképp új korszakot nyitott. Ami viszont nem történt meg a rendszerváltás után sem: az 1956 és 1989 közötti éra ifjúsági kultúrájának feldolgozása mozifilmek által. Készült néhány, témába vágó alkotás, ezek színvonala azonban erősen megkérdőjelezhető (hogy hitelességükről ne is beszéljünk). Pedig a téma tálcán kínálja magát. Rendkívül sikeres filmeket lehetne készíteni. Fontos és hasznos lenne, éppúgy, mint a korabeli hanganyagok, fotók, plakátok archiválása, valamint az életútinterjúk készítése, amellyel a Cseh Tamás Program is foglalkozik. Mert a költőt idézve „ez a mi munkánk; és nem is kevés”.[29]

[1] Koltay Gábor: A Koncert – Dosszié, Ságvári Endre Könyvszerkesztőség, Budapest, 1981, 89.
[2] Bár a köztudatban ez él az első hazai nosztalgiakoncertként, a Taurus négy évvel korábban összeállt egy fellépés erejéig, egy Tűzkerék–Piramis-koncerten, a Budai Ifjúsági Parkban.
[3] A Koncerten az Illésen kívül fellépett Koncz Zsuzsa, a Tolcsvayék és a Trió, akik szintén ekkor álltak össze első ízben, valamint a Fonográf is. Illés Lajos akkori formációját azonban nem engedték játszani.
[4] Amerikai rock and roll zeneszerző-énekes, több dalát (Dizzy Miss Lizzy, Bad Boy) a Beatles is feldolgozta.
[5] Idézi: Vedres Csaba: Mi az, hogy könnyűzene?, Kairosz, Budapest, 2006, 78.
[6] A lemezkészítés nehézségeiről lásd: Csatári Bence: Az ész a fontos, nem a haj, Jaffa Kiadó, Budapest, 2015.
[7] Koltay Gábor: Szörényi–Bródy, Zeneműkiadó, Budapest, 1980, 102.
[8] Csupán néhány példa: a Rolling Stones Let’s spend the night together című dalát Let’s spend some time together szöveggel játszhatta el az Ed Sullivan Showban. De az I can’t get no satisfaction utolsó versszakát sem játszhatták le az amerikai rádiók, mert úgy értelmezték, a szöveg a menstruációra utal.
[9] Brian Jones, a Rolling Stones fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt gitárosa erre a kérdésre határozottan kijelentette, hogy a beathullám nem fog elmúlni, majd miután a riporter tovább provokálta, hogy amennyiben ez mégis megtörténne, vajon meg fog-e változni, közölte: „Nem. Továbbra is őrült maradok. Vagy valami mást akart hallani?” In Földes László: Rolling Stones, Zeneműkiadó, Budapest, 1982, 366.
[10] Majnik László: Barázdák között – Az Illés zenekar története hanglemezeik tükrében, László és Társa Nyomdaipari Bt., Budapest, 2017, 36
[11] Koltay Gábor: A Koncert – Dosszié, Ságvári Endre Könyvszerkesztőség, Budapest, 1981, 115.
[12] A dal 1968. május 23-án jelent meg kislemezen, a filmet az év végén forgatták, s az Olympia már játszotta. Ez jó példa arra, hogy a köztudatban élő hiedelem, miszerint az aktuális angolszász dalok többéves késéssel jutottak el Magyarországra, nem feltétlenül felel meg a valóságnak.
[13] A Mondd, hogy nem hiszed el című dalt énekelték fel a Magyar Rádió hatos stúdiójában.
[14] Könyvet is írt róluk: Koltay Gábor: Szörényi–Bródy, Zeneműkiadó, Budapest, 1980.
[15] Az 1973-as Miskolci Rockfesztivál a kivétel, amelyről egy húszperces anyagot forgattak.
[16] Zoltán János–Nemes Nagy Péter–Budai Ervin: Széttört álmok – A Syrius története, Staen Hungária Kft., Üröm, 2006, 80.
[17] A dal nyitósorai: „Csillagok, ne ragyogjatok / csillagok, megvakulok” a rendszer szimbólumának tekinthető vörös csillagra utalnak, legalábbis a közönség így értelmezte.
[18] A filmet nem is mutathatták be, csak 1982-ben.
[19] A címben szereplő sípoló macskakő az 1968-as diákmegmozdulások során előszeretettel használt felszedett macskakő piacra dobott szuvenírje: forradalom kiárusítva, akciósan kapható.
[20] A boglári kápolnatárlatok szinte kezdettől irritálták a kultúrpolitikát, hiszen azokat engedélyeztetés nélkül rendezték meg, azonkívül a kommunaszerűen ott élő fiatalok életmódja (közös meztelen fürdések a Balatonban, laza szexuális kapcsolatok) is kívül esett a szocialista erkölcsön. Végül 1973-ban be is záratták a kápolnát.
[21] Zoltán János: A Piramis-legenda, Zoltán és Társa Bt., Budapest, 2006, 58.
[22] Kőbányai János: Biztosítótű és bőrnadrág, Mozgó Világ, 1979/3, 64–76.
[23] Kőbányai János: Margón, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986.
[24] Eredetileg a filmben hallható néhány dalt vették volna fel, azonban annak köszönhetően, hogy a kedvenc italával kedveskedtek a stúdiósnak, a zenekar egész éjszakára kapott stúdióidőt, így rögzítették akkori műsorukat. Ez a felvétel 1993-ban jelent meg Megkerült hangszalag címmel.
[25] A rendező személyes, szóbeli közlése.
[26] A főszerepet eredetileg Dénes József „Dönci”, az Európa Kiadó, a Balaton, a Vidámpark későbbi gitárosa alakította volna.
[27] Kivéve Pauer Henriket, aki 1998-ban, 36 éves korában gyomorvérzésben meghalt.
[28] 1985-ben Bódy dolgozni kezdett egy filmen, amelyben különböző underground- és punkzenekarok dalaira készített volna etűdöket, váratlan és tragikus halála miatt ez a munkája befejezetlen maradt.
[29] József Attila: A Dunánál.