Élet- és karrierinterjúk

Máriás Béla a vajdaság fővárosában, Újvidéken született 1966-ban, több generációs értelmiségi családban. Már gyermek-és ifjúkorában a zene, az irodalom és a képzőművészet hármasoltára határozta meg életét. drMáriás művésznéven évtizedek óta a hazai avantgárd egyik legmeghatározóbb, véleményformáló vezéralakja. Zenekarával, a Tudósokkal hazai és nemzetközi ismertségre tett szert, festményeivel új irányzatot indított el, könyvei közöl már a harmadik kötetet fordították le kínai nyelvre.

Középiskolás évei alatt alapította első zenekarát: „1982-ben létrehoztam egy triót, a Testa di Shakespeare-t (Shakespeare feje). Sok izgalmas formációban játszottam párhuzamosan, húszéves koromig leginkább zenei téren voltam aktív. Felléptünk kortárs és dzsesszfesztiválokon, kis klubokban, galériákban, sörözőkben, házibulikon. 1984-ben, tizennyolc évesen volt az első komoly fellépésem az Újvidéki Jazzfesztiválon. A középiskolába érve rám rúgta az ajtót a punk. Ideális keretet adott ahhoz, ahogy serdültünk, s egyrészt élveztük, ami ezzel jár, másrészt kerestük helyünket a világban. Ennek lett aztán az útja a művészetekben való megmártózás. […] A mi akkori helyzetünkre leginkább a punk és az underground magatartásforma tudott megfelelő választ adni. A punk attitűdre nagy szükségünk volt ahhoz, hogy generációs, nyelvi, politikai, nemzetiségi és egyéb identitásunk terhei alól a közvetlen lázadás eszközeivel harcolva a kanonizált tiszteletrendszert megkérdőjelezhessük. Nagyon fontos szelep volt ez akkoriban a számunkra, talán nem is voltunk a tudatában annak, hogy mennyire! Sok mindent úgy tudtunk kitombolni magunkból, hogy az közben egy kulturális és generációs kommunikációs módot, közös identitást nyújtott a számunkra. A punkban a keményebb, szókimondóbb, valódi új szemléletet hozó zenekarok álltak hozzám a legközelebb.”

Újvidéken, magyarként felnőni kemény próbatételt jelentett már akkor is:

„Sohasem volt ott igazán békés a helyzet. Nyelvi, történelmi, politikai, származási okokból kifolyólag mindig érezhető volt a feszültség. Az, hogy minden nap meg kellett küzdeni a nyelvi és kulturális identitásért, egyrészt teher volt, másrészt egy jó edzés abban a tekintetben, hogy az embernek folyamatosan át kellett értékelnie magát, hogy ő valójában kicsoda és micsoda, mit jelent számára a kisebbségi identitás, tradíció, történelem, ideológia, hogyan tudja azt megtartani, hogyan próbálják manipulálni őt az által, hogyan képes megvédeni jogait és szabadságát egy olyan helyzetben, ahol állandó a versengés a többi kultúrával, s ahol a legjobb esetben a kölcsönös tisztelet tud működni, valamint az egymás kölcsönös elfogadása általi kulturális gazdagodás, még akkor is, ha az általában oly távolinak tűnik.” A magyarországi zenei élet szereplőiből egyedül egy formáció munkássága érintette meg, az viszont elementáris erővel: „Az egyetlen igazi, de annál mélyebb kapcsolódási pont az A. E. Bizottság együttes volt. Teljesen lenyűgözve hallgattuk a két lemezüket, s nem tudtuk elhinni, hogy a legszínvonalasabb, legőrültebb és legkreatívabb nyugati együttesekkel egy színvonalat hoznak. Akkor döntöttük el, hogy felkeressük és megismerjük őket, amiből később komoly barátság, együttzenélések és közös kiállítások születtek.”

Tizenkilenc évesen vonult be a Jugoszláv Néphadseregbe: „Mindenkit elvittek. Tizenöt hónap volt a szolgálati idő. Amikor bevonultam, már nagyon feszült volt a légkör az országban, de még nem alakult ki háborús helyzet.”  A katonaság után felvételizett az egyetemre: „Engem simán felvettek az eredményeim alapján a földrajzszakra, de már a katonaság alatt eldöntöttem, hogy művész leszek. Mivel harsonázni jól tudtam, így a belgrádi egyetem zeneművészeti karának harsona szakára jelentkeztem. A belgrádi egyetemen először barátságosan fogadott a harsonatanár, azt mondta, hogy nagyon muzikális vagyok és felvesz, de amikor egy zágrábi fesztivál füzetéből megtudta, hogy különféle underground zenekarokban játszom, haragosan közölte velem, hogy mégsem fog felvenni. Maradt körülbelül két hetem a felvételiig. Körülnéztem, hogy milyen más lehetőségek vannak, és rátaláltam az etnomuzikológia szakra. Összesen három helyet hirdettek meg. Kilenc vizsgát kellett letennem, de végül sikerült és felvettek. Aztán négy évet elvégeztem, és eljutottam az abszolutóriumig. 1991. október elsején behívót kaptam, s mivel ez felért egy halálos fenyegetéssel, még aznap éjjel átmenekültem Magyarországra.”

Budapesten újra kellett indítania az életét. Szerencsére voltak, akik segítették és hamarosan bekapcsolódott az ország művészeti vérkeringésébe: „A kapcsolódási pontok alapvetően zenei és művészi jellegűek voltak, jellemzően a szentendrei művészi körön keresztül jöttek […], voltak nagyon fontos barátaink, igen jószívű emberek, akik nagyon sokat segítettek. De természetesen az is igaz, hogy az értetlenség, a konkurencia-érzés és az antipátia is a mai napig fennáll. Ez csak megerősít abban a meggyőződésemben, hogy egy más nyelvet és hangot képviselek, és azt, hogy ezen az úton kell mennem tovább. […] Nem tartozom egy kaszthoz sem. Léteznek érdekcsoportok, amik összetartanak a piaci érvényesülés és egyéb alapján. Az a legszomorúbb, hogy szinte kizárólag politikai erővonalak mentén szerveződnek ezek a művészeti csoportok és kiszolgálnak egy-egy politikai irányzatot vagy elitet, általuk próbálnak maguknak sikert vagy könnyebb feltételeket szerezni. Várják, hogy a politika megtalálja bennük az azonosulását. Azért szomorú ez, mert kereshetnék ezt akár a piaci érvényesülésben, a minőségben, a nemzetközi megmérettetésben, de a gyengeség és a lehetetlenség miatt marad a politikai szekértáborok mellé történő betagozódás. [..] Szerintem az a legfontosabb, hogy az ember maga gondolkozzon el, s ne a falkaszellemet kövesse a döntéseinél, s akkor nem fogja egyik kretén irányzatnak a szlogenjeit öntudatlanul vagy érdekből ismételgetni. Ezt persze nem lehet elvárni az átlagembertől, de mégis elkerülhetetlen igény volna.”