Tanulmányok

A hazai könnyűzene-történeti kutatások a Cseh Tamás Program Könnyűzenei Örökség Megőrzése Alprogramjának beindításával új lendületet kaptak. Eddig is számos pop-rocktörténeti monográfia jelent ugyan meg, ám ezek legtöbbször megmaradtak a publicisztika műfajában, illetve egy-egy zenekar, szólista karrierjét dolgozták fel. A 2015 tavaszán indított Azok a régi csibészek elnevezésű sorozat azonban mindemellett igyekezett rocktörténeti dokumentumok, levéltári források alapján is olyan, közönség előtt zajló mélyinterjúkat készíteni neves előadókkal, amelyek nem pusztán egy-egy művész pályafutását taglalták, hanem feszegették a rocktörténeti folyamatok okait, miértjeit is. A kezdeményezés két állandó résztvevője, illetve a beszélgetések moderátora Poós Zoltán író, költő, újságíró, a nullahategy.hu hírportál főszerkesztője és dr. Csatári Bence, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tudományos kutatója volt. Poós Zoltán a Táskarádió – 50 év, ötven magyar sláger című, 2010-ben megjelent nagysikerű kötet szerzője, aki a Dob+basszus című rocktörténeti televíziós műsor állandó szakértője is volt, míg Csatári Bence az ELTE-n 2008-ban védte meg PhD-dolgozatát A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája címmel, valamint a Hír TV Retrográd című műsorának állandó rocktörténeti szakértőjeként is dolgozott. Csatári emellett a könnyű műfaj hazai történetében először egyetemi szemináriumokat is tart a témában az ELTE-n és a Balassi Intézet hungarológia tagozatán, 2015-ben pedig megjelent Az ész a fontos, nem a haj – A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája című könyve. A rocktörténeti szemináriumok egyetemi hallgatói rendszeres látogatói voltak a poptörténeti talkshow-knak, ezáltal pedig megvalósult a Cseh Tamás Program egyik fontos célkitűzése, a könnyűzene-történeti kutatások eredményeinek a felsőoktatásba való integrálása.

 

A 2015. március 30-ai „ősbemutatón” Boros Lajos zenész, egykori MHV-márkamenedzser, rádiós műsorvezető-szerkesztő, valamint Trunkos András, a Rolls Frakció basszusgitáros-vezetője és szövegírója volt a vendég. A két könnyűzenei szereplő pályafutása első hallásra nem illeszkedik talán túlságosan szorosan egymáshoz, hogy ezúttal mégis együtt ültek a pódiumon, annak éppen az volt az oka, hogy – noha ez a köztudatban nem szerepel a felszínen – működésük több ponton kapcsolódik egymáshoz. Ezzel kapcsolatban, mintegy a beszélgetés indításaként hangzott el a Pesti Műsor 1982-es cikke a Boros–Trunkos páros megismerkedéséről: „1975-ben, a székesfehérvári dalostalálkozón hallottam a Tabula zenekart, Trunkos András vezetésével. Csángó balladát játszottak, izgalmasan, félelmetesen modernül felhangszerelve. Akkor kaptam fölkérést a KISZ-től egy folk musical megírására. Meghívtam Trunkost, vele és Vas János néprajzossal írtuk meg a Fehérlófiát, András sokkoló balkáni muzsikát írt „mesejátékomhoz” – százötvenszer játszottuk országszerte, álszerénység nélkül mondhatom, nagy sikerrel. Ezt követte a már politikusabb Megvert közművelő, majd a Bekapcsol a bosszantógép. Sajnos, az utóbbi előadássorozatát a főszereplő, Szegvári Gábor (az S.O.S. együttes énekese volt) halála egyszer s mindenkorra lezárta. Nem sokkal ezután Trunkost a Rollsba hívták. Hatalmas átalakulást indított el a zenekarban. Bartóktól a country-ig minden zenében járatos, így sokszor szinte lejátszhatatlanul nehéz muzsikát komponál. Önmaga iránti igényességét és a népszerűség konfliktusát sikerült megoldania, nemcsak zenészei zárkóztak föl, de közönségük is egyre értőbb, fogékonyabb a komolyabb hangok iránt. Döbbenetes élményem volt, amikor az első, nekik szánt versemet, a Majmot meghallottam tőlük. Félelmetes erőt kapott zenéjüktől, ekkor éreztem meg igazán a rock hatalmát.”[1] Az idézet felolvasása elindította a visszaemlékezések folyamát, a két rocktörténeti szereplő megismerkedésének történetétől az együttmunkálkodáson át egészen addig, amikor már messzebbről figyelték egymás munkásságát.

A beszélgetés során felidéztük a Rolls Frakció kisebb-nagyobb balhéit, egyebek mellett azt, amikor egy Népszabadság feliratú pólóra női nemi szervet rajzoltak és abban léptek fel, emiatt a zenekarvezetőt, Trunkos Andrást le is tiltották egy darabig a színpadról. Őt azonban ez egyáltalán nem feszélyezte, sőt még ebből is show-t csinált: egy fogasra felakasztott ruha jelezte a koncerteken a zenész hiányát, illetve azt a helyet, ahol neki éppen állnia kellett volna a színpadon. A legnagyobb port azonban kétségkívül az kavarta a Rolls körül, hogy egy Népstadion-kerti koncertjüket a Magyar Televízió leadta az Egymillió fontos hangjegy című műsorban, ahol elhangzott a Fejezetek egy iskolás gyermek naplójából című daluk is. Ennek a rajongók körében jól ismert, neuralgikus sora, hogy „(á)llva pisilek és ülve kakálok”, ami kiverte a biztosítékot a hatalom berkein belül. Még a Partizánszövetség is felemelte ez ellen a hangját, sőt, Hofi Gézának pártutasításra paródiát kellett készítenie erről. (Egy alkalommal össze is futott véletlenül a zenekar néhány tagjával, akiknek – szó szerint – azt tanácsolta, „valamelyik pártfunkcionárius fenekét ki kell nyalni”. Amikor megkérdezték tőle a zenészek, hogy mégis kiét, illetve mi van akkor, ha nem jó embernél kopogtatnak, akkor a viccmester állítólag azt válaszolta: „Akkor egy másikét is.”) Az eset pikantériáját fokozta, hogy az ominózus adást az 1956-os forradalom évfordulóján, 1982. október 23-án sugározták. A D. Nagy Lajos énekessel felálló zenekart ezután ellehetetlenítették, nem kaptak meghívást szinte sehonnan, holott előtte nagyon sokat koncerteztek. Az együttes egy része emiatt az emigrációt választotta. Trunkos András a történtek ellenére nem megkeseredve beszélt a pártállammal való összeütközéseikről, hanem mint kultúrpolitikai realitásról.

Boros Lajos tevékenységét taglalva előkerült a beszélgetésen a KISZ KB Kulturális Osztálya által a KISZ Központi Bizottság Intéző Bizottságának 1969. február 6-ai ülésére elkészített anyaga, amelyben megfogalmazták kritikájukat az általuk divatosnak nevezett klubokkal – Illés, Metró, Omega – szemben, amelyek szerintük nem merítették ki az ifjúsági klub kritériumait, mert „bizonyos nevelői szándékú műsorpolitikai törekvés mellett egyéb szervezett foglalkozást nem jelentenek.”[2] A KISZ fiatalokat célzó ideológiai nevelési szándékának dokumentumával szembesítettük Boros Lajost, aki 1972. május 28. és június 5. között részt vett az ifjúsági szervezet klubvezető-képző táborában a KISZ KB Kulturális Osztálya által lebonyolított VI. Országos Ifjúsági Klubvezető Tábor programjában, melynek keretében pol-beat dalokat adott elő. Rajta kívül Eszményi Viktória folk-beatnek minősített számokkal lépett fel, míg Wilpert Imre (aki a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatban később szintén márkamenedzser lett) Allen Ginsberg Üvöltés című művére vetített diaporámát és Berki Tamás jazz együttesével szórakoztatta a nagyérdeműt. A programról Tóth Pál KISZ KB osztályvezető tájékoztatta a Művelődésügyi Minisztérium közművelődési osztályvezetőjét, Takács Kálmánt. Erről természetesen az est meghívottja nem tudott, mint ahogy ennek a konkrét rendezvénynek a visszaidézése is komoly erőfeszítést igényelt részéről, ám azt felidézte Boros Lajos, hogy a szocialista embertípus kialakítását célzó klubvezető-képzések a hetvenes években kétségkívül napirenden voltak.

Boros Lajos szívesen mesélte el a Felfüggesztés című, 1971-ben betiltott hangjátékának történetét, valamint az 1972-es Ki mit tud?-on előadott Gerinctelenek indulóját, melynek során még a zsűri tagjait – mások mellett Major Tamást – is megénekeltette, noha a dal erős áthallásokat és kritikát tartalmazott a Kádár-rendszer sajátosságait illetően. A beszélgetés során megemlítették továbbá Köpeczi Béla művelődési miniszter 1986 májusában az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának írt tájékoztató jelentését a szórakozás és szórakoztatás tartalmi és szervezeti kérdéseiről. Ebben – némileg meglepő módon – a tárca vezetője értékesnek találta a Szerelem első vérig című filmet és az ahhoz készült zenét, ám ennek ellenére Boros Lajos, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Bravo márkaszerkesztőségének vezetője eleinte nem volt hajlandó kétezer példánynál többet forgalomba hozni a lemezből, holott a mozikban a filmet 1,2 millióan látták. A közönségsikerből kiindulva a későbbiekben negyvenezer hanglemezt adtak ki, ami a közönségigényeket még így is messze alulmúlta a dal szerzője, Dés László szerint. Boros Lajos erre úgy reagált, hogy ő is követhetett el hibákat, ebben az esetben belátja tévedését, ám szerinte semmiképpen nem cenzurális, hanem ízlésbeli okokra vezethető vissza az alacsony példányszám.

Terítékre került továbbá a Népszabadság 1989. január 26-ai száma, amelyben már nyíltan támadták a letűnőfélben lévő korszak „nagy neveit”. Így szóvá tették, hogy Erdős Péter, Wilpert Imre és Boros Lajos kiemelt szerkesztői díjai meglehetősen megkérdőjelezhetők voltak. Gál Iván, az ORI akkori ideiglenes vezetőjének reagálása szerint viszont 1988-ban a Neoton Família, a Dolly Roll és a Z’Zi Labor Interpop Fesztiválon történő színpadra állítása nem egynapos munka volt, még ha kifejezetten erre az alkalomra is készültek ezek a produkciók, így meglátása szerint megérdemelték az akkoriban egyszeri megbízás után horribilisnek mondható 12.500 forintot. Boros Lajos egyébként ezt a momentumot nem különösebben kommentálta, az összeg helyességét azonban kétségbe vonta.

A 2015. áprilisi Nagy Feró–Németh Alajos (Bikini) páros meghívását nagy népszerűségükön túl szintén zenei együttműködésük indokolta. A beszélgetés kitért mindkét muzsikus populáris zenei előéletére és képzettségére, ízlésükre, illetve arra, hogy milyen irányzatok befolyásolták munkásságukat. Nagy Ferónál előkerült a Beatrice diszkós korszaka is, melynek során megfelelő belenyugvással konstatálta, hogy az ő nagylemeznyi anyagukat elutasította a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV), míg a Neoton ugyanilyen stílusú zenei összeállítása kisvártatva ugyanebben az időben LP-n kerülhetett forgalomba. Az esten megütött békülékeny hangnemet ugyanúgy indukálhatta az azóta eltelt 38 év, mint az a tény, hogy a Beatrice egy másik stílusirányzatban ugyan, de a Neotonhoz hasonlóan sikeres lett. Nagy Feró beszélt emellett a diszkós sikereikről is, elmondta, hogy a Gyere, kislány gyere! című számukkal nemcsak a Tessék választani! című rádiós vetélkedőn szerepeltek, hanem meghívták őket az NDK-ba is, ahol tévéfellépéshez is jutottak.

Ennek az estének a legjelentősebb részét természetesen Nagy Feró és a „fekete bárány” Beatrice (1978–1981) kívülállásának mítosza tette ki. Ennek taglalásakor Nagy Feró elmondta, ők nem akartak forradalmat csinálni, pusztán nekik tetsző zenét játszottak, ami egybeesett a közönség igényével. Művészetük kiteljesedésének a korabeli pártállam persze javarészt útját állta, a frontember ugyanakkor úgy látja, hogy egy bizonyos pontig engedték őket játszani, utána pedig a rendszer már nem tehette meg, hogy kategorikusan elutasítja őket, így maradtak a vegzálások a zenekar tagjai irányában, illetve a könnyűzenei intézmények kellemetlenkedései, melynek keretében a megyei tanácsok művelődési osztályai sem szívesen adtak engedélyt a művelődési házaknak a Beatrice felléptetésére. Itt hosszasan elemezte a nyilvánossághoz jutás problematikáját, illetve azt, hogy mekkora kompromisszumot érdemes kötnie egy zenei alkotónak ahhoz, hogy publicitáshoz jusson. Hozzászólásaiból mindvégig érződött a rockzene iránti elkötelezettség, még akkor is, ha az alkalomadtán a pártállami rendszerrel szembe is állította őt. Ennek fényében különösen érdekes, hogy a III/III Csoportfőnökség kihallgatásának keserű élményeit – amikor egy operatív nyomozótiszt professzionális módon arcon ütötte – többszöri felkérésre mondta csak el, ami talán annak a számlájára írható, hogy 25 évvel a rendszerváltás után az énekes nem akart az ellenálló – manapság talán már részben kétes értékű – képében tetszelegni. Beszélt ugyanakkor arról, hogy a rendőrök koncert közben kérték el a személyi igazolványát, és ahhoz, hogy átadhassa nekik, le kellett mennie a színpadról, s ez idő alatt a fellépés szünetelt. Ugyanígy elmesélte az útlevele elvételének és visszakapásának történéseit. Az István, a király című rockopera ősbemutatója után rendezett fogadáson Horváth István belügyminisztertől kérdezte meg, amikor bemutatták neki, hogy miért nem lehet neki útiokmánya. A slendrián diktatúra működési mechanizmusát jól mutatja, hogy az énekes elmondása szerint két héten belül csöngettek nála a rendőrök, és belügyminiszteri parancsra visszahozták az útlevelét.

A beszélgetés ezen pontján kapott nagyobb hangsúlyt az ügynök-tematika, melynek kapcsán Nagy Feró különbséget tett az önként jelentkező és a kényszer hatására alkalmazott besúgók között, mondván, hogy nincs két egyforma élethelyzet. Természetesen az ügynöki cselekedetet, mint magatartásformát nem tartotta helyesnek, mert az az egypárti diktatúra fenntartásához járult hozzá, de elmondásából kitűnt, hogy még inkább elítélte azokat a médiamunkásokat, akik nyíltan és nagyon magas hatásfokkal ártottak a zenekarnak, ezzel is hozzájárulva ellehetetlenítésükhöz. Ebben visszatérő motívumként szerepelt az együttes náciként való beállítása, ami bár nyilvánvalóan nem volt igaz, a közvélemény egy része ugyanakkor – akik közvetlenül nem ismerték a Beatrice munkásságát – elhitte a rágalmakat. Mindez jól mutatja az újságírás felelősségét.

Nagy Feró arról is beszélt, hogyan határolódott el tőlük 1981 folyamán szinte az egész rockszakma, miközben egyre kevesebb fellépési lehetőséget kaptak, az 1981. augusztus 22-ei óbudai Hajógyári-szigeten tartott zenész-szakszervezet koncertjére pedig meg sem hívták őket, sőt a legtöbb zenészkollégájuk mégcsak kellő szolidaritást sem mutatott irántuk. Visszaemlékezése szerint – amelyben következetes, hiszen memoárkötetében is ezt írta, illetve más nyilatkozataiban is így meséli – egyedül Presser Gábor volt egyenes velük szemben, amikor elmondta Nagy Ferónak, hogy a rendőrségnek egyetlen feltétele volt a koncert megszervezésével kapcsolatban, nevezetesen az, hogy a Beatrice ne lépjen ott fel.

Németh Alajos beszélt a Nagy Feróval közösen alapított zenekarukról, az ős-Bikiniről. Az első két nagylemezükön szerzőpárost is alkottak, de miután Nagy Feró kivált a csapatból, szövegíróként továbbra is közreműködött a Bikiniben. Németh Alajos nem kis nosztalgiával emlékezett vissza arra a megrendítő élményre, hogy 1989-ben, immáron az együttesben 1985 óta éneklő D. Nagy Lajossal az élükön ők játszottak először az erdélyi magyaroknak a rendszerváltozás idején. Mint mondta, koncertjeiken sok ezren nemcsak együtt énekelték velük dalaikat, de egy emberként sírtak örömükben. Németh Alajos a pop-rockzene médiaszereplésének jelenlegi magyarországi állapotáról – Nagy Feróval egyetértve – elmondta, hogy sokkal rosszabb a helyzet, mint a Magyarországot körbevevő országokban, nem beszélve Nyugat-Európáról. Ennek lényege pedig abban áll, hogy a zenei műfajok közötti megoszlásaikat tekintve nem eléggé sokrétűek a műsorok, rendre hasonló stílust preferálnak és azok között is sok a zeneszámok ismétlődése, miközben egy sor régi magyar dalt egyáltalán nem játszanak. Mint mondta, ez a probléma nem merül fel a környező országokban, mert ott betartják a megfelelő kvótát a nemzeti/hazai, illetve a külföldi számokat illetően.

Harmadik alkalommal, 2015. június 1-jén Bródy János emlékezett vissza a félmúlthoz tartozó rocktörténeti eseményekre. Ennek során szóba került, hogy amikor 1978. március 15-én KISZ-díjjal tüntették ki, felvetette a popzene sanyarú helyzetét a többi művészeti ághoz képest, és azt, hogy ezzel kapcsolatban milyen teendőkre lett volna szükség a kultúrpolitikában: „(j)ó lenne, ha a szocialista kultúra megbecsült részeként alakíthatná magát és a fiatalok ízlésvilágát. Ha a műfaj megkapná a szükséges támogatást, általánosan és művészi értékűvé válhatna, kulturális küldetést teljesíthetne.”[3] Ezzel kapcsolatban elmondta: ma már a magyar nemzeti kultúra elidegeníthetetlen részének tekintik a rockzenei törekvéseket is, de ez nem volt mindig így. A 6/1971-es művelődésügyi miniszteri rendeletre utalva hozzátette: amikor a fenti nyilatkozatot tette, akkor még érvényben volt az a jogszabály, miszerint a könnyűzene nem tartozik a társadalmilag értékes művészeti tevékenységek közé, és éppen ezért a többi művészeti ágakhoz képest jobban meg kell adóztatni. (Az egész popzenei társadalom életét megnehezítő rendeletet végül 1983-ban helyezték hatályon kívül. – Cs. B.) A céljuk mindenesetre az volt, hogy ez az áldatlan állapot megszűnjön, és a szórakoztatóiparból kinőtt beatmozgalom, és általában véve a könnyű műfaj elérje az elismertséget. Aczél György véleményét ismertetve elmondta, hogy a könnyűzenét a kultúrpolitika „szükséges rossznak” tekintette.

A beat új generációiról szólva Bródy arról is beszélt, hogy a hatvanas években nemzedéki mozgalmak indultak szerte a világon azzal a célkitűzéssel, hogy nem akartak úgy élni, mint a szüleik. A háború után született nemzedéktől viszont azt követelték meg az idősebbek, hogy a fennálló társadalmi rendet fogadják el, amit a fiatalok nem akartak megtenni. Az ifjaknak ekkor azonban már volt elegendő pénzük, energiájuk, idejük, hogy a világról alkotott elképzeléseiket a kultúrában is ki tudják fejezni, és ez érvényes volt – igaz, eltérő mértékben – a Vasfüggöny mindkét oldalán. Bródy arra az érdekes összefüggésre is rávilágított, hogy a fiatal nemzedékek számára a kétpólusú világban vonzónak tűnhetett mindkét oldal: a keleti blokk országaiban a nyugati polgárok szabadsága, önrendelkezési joga, míg a nyugatiaknak a keleti oldal kollektivizmusa jelenthetett csábítást. Ez utóbbi azonban csak távolról lehetett így, addig, amíg nem éltek a pártállami rendszerben – jegyezte meg.

Bródy János felidézte, hogy számára az 1973-as évvel zárult le egy korszak, épp akkor, amikor a hatvanas évek mozgalma Magyarországon a végéhez közeledett. Ennek a forradalminak is nevezhető eseménysornak a kifejező eszköze a zene volt, amely minden másnál jobban hatott a fiatalokra. Ezzel kapcsolatban összehasonlította a zenészek közéleti aktivitását, így többek között azt, hogy amíg John Lennon előszeretettel foglalt állást aktuálpolitikai kérdésekben, addig Paul McCartney inkább visszahúzódva írta a szép dalokat. Párhuzamba állította ezzel az Illést, mert számára a beat kifejezési forma volt a fontos, amellyel sokkal nagyobb nyilvánossághoz jutottak, mint más műfajok képviselői. Hangsúlyozta, hogy személyes felelősségének érezte, hogy a szövegeivel érzékeltesse: „a hivatalos kultúrpolitika virágoskertjén túl nyílnak vadvirágok, és egy új nemzedék már másképp képzeli el az életét”.

Felelevenítette azt is, hogy az Illés zenekar államhatalommal való konfliktusait a közönség élénk figyelemmel követte, érzékelték az egymás utáni balhékat, amelyekben hol rendbontóknak, hol hazaárulóknak titulálták őket, végül pedig arra is sor került, hogy a pártállam kijelentette róla: szövegeivel az államrendszer ellen lázítja az ifjúságot. Annak a meggyőződésének is hangot adott, hogy az Illés feloszlása bizonyos értelemben ennek a folyamatnak tudható be, a zenekar vezetőjét, Illés Lajost ugyanis olyan erős presszió érte a konfliktusok során, hogy „talán nem is teljesen saját magától jutott arra a végeredményre, hogy feloszlatta a zenekart”. A kádári állambiztonság ifjúsági és kulturális operatív szerveinek végső soron az volt a céljuk – amint az az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának dokumentumaiból is kiderült –, hogy szűnjön meg az Illés. (Aczél György már egy 1963-as pártértekezleten, amikor még se Bródy János, se a Szörényi testvérek nem voltak az Illés tagjai, követelte, hogy szüntessenek meg szinte minden beatzenekart, így az Illést is. Ezt a nézetét a következő évben már némileg revideálta, így aztán nem kizárt, hogy Magyarország legsikeresebb beatzenekara egy efféle véleményváltozásnak köszönhette puszta létét.) Közben azok az együttesek – tette hozzá –, amelyek nem okoztak ennyi problémát az államhatalomnak, előnyre tettek szert, könnyebben jutottak külföldre, könnyebben jutottak tévés felvételekhez.

Bródy János az 1973-as esztendőhöz visszatérve elmondta: néhány hónapig gondolkodott azon, hogy befejezze a zenélést és jelentkezzen szociológia kiegészítő szakra, de végül úgy döntött, zenész marad, mert az a progresszivitás, amit a Fonográf képviselt, számára is nagyon rokonszenves volt. Felhívta a figyelmet arra, hogy a Fonográf szövegei csak látszólag voltak kevésbé kemények. Ő – emlékezett vissza – éppen az itt eltöltött idő alatt tanulta meg, hogy látszólag ártalmatlan szövegeken keresztül is lehet célzott üzeneteket eljuttatni a közönséghez. Mint mondta, a Fonográf tíz esztendeje alatt népzenei alapokra támaszkodva próbáltak a korabeli szórakoztatásra is alkalmas zenei formákat létrehozni. A Fonográf inkább az amerikai népzenével volt rokon, s egy ideig úgy tűnt, hogy ennek Magyarországon is jó a fogadtatása, nagy fesztiválokat is rendeztek Európában, és nálunk is. Bródy arról is beszélt, hogy Kelet-Európában „világhírűek” lettek, és többet koncerteztek külföldön, mint Magyarországon, miközben mentek Nyugatra is, igaz, itt akár áruházban vagy kiskocsmákban is fel kellett lépniük, ezért a nyugati karrier befutásának elképzeléseiről egy idő után letettek.

A Cseh Tamás Program keretében megvalósuló Azok a régi csibészekcímű sorozat feltétlenül hozzájárul a hazai kultúr- és művelődéstörténet eredményes műveléséhez, valamint a könnyűzenei örökség ápolásához, ezért a következő évadban is szerepel majd minden hónapban a Kádár-rendszer egy-egy rock-ikonja a budapesti Akvárium Klubban