Élet- és karrierinterjúk

Bokor Gyula 1951-ben született Debrecenben, pedagógus szülei első gyermekeként. Édesanyja indította el a fivéreket a zenei pályán: „Ő volt a kultúrház-igazgató is, maga is tanult zenét. Egyszer egy gyengébb képességű zenekar lépett fel nála, mire szólt nekem: »Ti jobban tudnátok játszani!« Attila tíz, Tibor tizenkét évesek, én tizenhat éves voltam akkor. Használt hangszereket vásárolt nekünk Debrecenben, azokon kezdtünk gyakorolni.”

Zongoraművész pályára készült, de egy ínhüvelygyulladás eltérítette: „Zongorista akartam lenni, de fagottoztam és zeneszerzést is tanultam. A fagott tartásától ínhüvelygyulladást kaptam, emiatt a jobb kezem technikája leromlott, ami a zongorázásban hatalmas hátrány, ráadásul balkezes vagyok. Emiatt nem zenei pályán tanultam tovább.” Hat hónap alatt készült fel az orvostudományi egyetem felvételi vizsgájára: „fél évig keményen tanultam, így aztán felvettek elsőre, majd az legelső kémia vizsgámon a tanárnő megkérdezte, hova jártam gimibe, mert úgy mondtam el a proton és a neutron szerkezetét, mintha színdarabot adnék elő. Hiába, artisztikus beállítású vagyok.”

Az egyetemi zenekar, a DOTE tagja lett, aztán az együttesben hamarosan a testvérei váltották korábbi társait. 1975-től felvették a Color nevet.

„A Color csengése hasonlít a Bokor szóhoz, másrészt az egész világon ugyanazt jelenti és közismert kifejezés. Az egyetem nagyon büszke volt ránk, akkoriban engem ott csak dr. Bokor Colornak hívtak.”

Stílusukra nagyban rányomták a bélyeget a kedvenc zenekaraik: „A Deep Purple, a Jethro Tull, a Mahavishnu Orchestra, a Pink Floyd éjszaka is szólt nálunk, ezekre keltünk és feküdtünk. Komolyzenét tanultam tizenhat évig, ez kialakított bennem egy ízlésbeli színvonalat. Tibor a keményebb zenéket, Attila a dallamosat szerette, így formálódott a világunk, amelyben komfortosan éreztük magunkat. Nagyon fontosnak tartom, hogy vidékről indultunk. A vidéki emberek képesek nagyon sokra vinni, az Arról jöttem én című dalban ezt meg is írtuk.”

1977 jelentette a Color nagy évét. Megnyerték a Ki mit tud? című televíziós tehetségkutatót és a Metronóm ’77 fesztivál ezüstérmét zenekari kategóriában: „nagyon kemény volt mindkét verseny, mert élőben játszottunk komoly felkészültségű »ellenfelekkel« szemben, ami sok stresszel járt. A zsűri is nagyon szigorúan bírált, olyan zenei szaktekintélyekkel, mint például Petrovits Emil vagy Pernye András, valamint a színészóriás Major Tamás. A közönség reakciója valamit már előrevetített, mert a produkcióink végén nem akarták abbahagyni a tapsot. Nagyon jól esett, különösen azért, mert vidékről jöttünk. Meg azt hiszem, a szerencse is mellénk állt.”

Vidéki zenészekként a fővárosi kollégák közül nem mindenki fogadta őszinte örömmel az új felfedezetteket: „Az volt a budapesti rockszakma fő problémája velünk, hogy szerintük mi másban akartunk érvényesülni, mint amit tanultunk. Mit akarunk mi a zenei világban? Később, amikor mentőorvoskodtam, szerepeltünk a Magyar Ifjúság címlapján, és egy esetnél az ápolandó tini srác mutatta az apjának a fotónkat, aki azonnal másik orvost hívott helyettem. Nem bízott bennem. Tibor akkoriban még egyetemista volt, fogorvos szeretett volna lenni, úgy gondolta, hogy az jól megfér a zenével. Én egészségügyi szervezést és közegészségtant tanítottam, elég korán bekerültem az egyetemre oktatónak, és beindult a tudományos pályám is. Közben mentőorvosként dolgoztam a debreceni mentőállomáson, hogy a gyakorlattól se szakadjak el. Ott aztán rengeteg tapasztalatra tettem szert. Kemény dolgokat láttam. Később a budapesti egészségügyi főiskolán tanítottam, mellette kórházban is dolgoztam és az EGIS gyógyszergyár üzemorvosaként is tevékenykedtem. Mindeközben szerveztem a zenekart és turnéztunk.”

1978-ban kijutottak Svédországba, de a zenekar egyik tagja nem tért haza társaival:

„Az egy »visítós« helyzet volt. Pólya Laci sorkötelesként még nem vonult be, így nem utazhatott volna Nyugatra. Személyesen felelősséget vállaltam érte. Svédországban utolsó nap eltűnt a csellójával együtt, mi meg elindultunk haza, rettegve, hogy itt a vége a zenekarnak. Valahogy túléltük, de attól kezdve rajtunk voltak, figyeltek bennünket.”

Felvették Szűcs Judit első nagylemezét, dolgoztak Katona Klárival és elkészítették az első, saját nagylemezüket is, majd a zenekar gitárost cserélt. „A Lemezgyárban nagyon örültek, hogy Felkai Miklós érkezett hozzánk gitárosnak. Változott a stílusunk, populárisabb lett úgy, hogy közben nem engedtünk az igényességből.”

Második nagylemezük, az Új színek hatalmas siker lett, rajta minden idők egyik legszebb magyar szerelmes dalával, a Féltelek című megaslágerrel. A lemez megjelenését azonban a „legkisebb fiú”, Attila már nem várta meg: távozott az országból. „Megfagyott még a levegő is körülöttünk! Nekem sem mondta meg, mire készül. Egy éjszaka elmentek az akkori feleségével Franciaországba, majd az Egyesült Államokba. Onnantól kezdve az volt a dolgunk, hogy túl kell élni ezt is.”

A két Bokor-fivér új társakat keresett, felvették harmadik nagylemezüket, amely már nem jelent meg, mert Gyula és Tibor is elhagyták az országot. Mindketten az Egyesült Államokban telepedtek le és az orvosi hivatásukat gyakorolják. Gyula a Harvard Egyetemen végzett pszichiáter.

„Hogy miért az Egyesült Államokban szakosodtam erre a területre? Úgy gondolom, Magyarországon nincs meg a megfelelő tekintélye a pszichiátriának, ott viszont nagyon komolyan veszik. Pedig ha az érzelmeid nincsenek rendben, nem úgy végzi az irányítást az agyad, ahogy kellene. Nem működik hatékonyan. A számítógépeket is karban kell tartani, nem? Ha egy beteg agy írja újra a programot, az biztos, hogy rossz lesz. Segíteni szeretnék, hogy ne így történjen.”

Munkája mellett zeneszerzésre is jut ideje: „a közelmúltban egy stúdióban rögzítettem egy új dalomat, az a címe, hogy Elszalasztott idő. Úgy hiszem, hogy a saját generációm gondolatait és érzelmeit sikerült ebben a dalban kifejeznem. Azt, hogy mik foglalkoztatják az életük második felében járó embereket. Több dalt is írtam az utóbbi időben, szeretnék egy új anyaggal jelentkezni a közeljövőben, akár egy DVD-kiadvánnyal, amelyen vizuális köntösbe öltöztetjük a dalokat.”

És hogy várhatunk-e még Color-koncertet? „Ez bizony nagyon nehéz szervezési feladat: Tibor Los Angelesben, Attila és Miklós Budapesten élnek, én pedig Bostonban. A próbákhoz sok energia szükséges, de keressük a megoldást.”