Élet- és karrierinterjúk

Dinnyés József lassan ötven éve vágott neki saját dalaival és kortárs költők énekelt verseivel az egész magyar nyelvterületet lefedő, évről évre ismétlődő körútjának. Ehhez – Szilágyi Domokos szavaival élve – olyan „hétmérföldes csizma-hit” kell, ami nem évül el akkor sem, ha úgy tűnik, hogy lassan lejár az élőszavú költészet ideje. Vagy még el sem érkezett igazán? Az immáron háromezerre rúgó dalkincs tulajdonosa mögött hiába van már megannyi kilométer és kereszteződés, a számtalan stoppolással és utcazenéléssel töltött nap, a klubokban, kocsmákban, kultúrházakban tartott koncertek, börtönökben és templomokban adott műsorok után ma is ugyanolyan lelkesedéssel indul neki (az első lemezéről kicenzúrázott, „Határtalanul szeretném hazámat” jelszó szellemében) egy-egy utazásnak – a jobb híján Régi Magyarországnak nevezett, szétszabdalt térség fogyatkozó népességű városai és falvai felé.

Az első zenei élmény három-négy éves korában érte Dinnyést, mikor nagyapja egy szarvasmarha tülkéből készített neki kürtöt, hogy erősödjön sokat rendetlenkedő tüdeje.

„Ha Lehel még élt volna, akkor valószínű, hogy segédkürtöse lehettem volna…”

– emlékszik vissza a hányatatott gyerekkorú, a „politikai összeférhetetlenség” miatt (édesanyja könyvtárosként értelmiséginek, édesapja lakatosként munkásosztálybelinek számított) széthulló szegedi családból származó énekes, aki – a magyarság múltjának egyik legendás jelképeként számon tartott – Lehel kürtjét a későbbiekben is tovább fújta; bár a klasszikus hazai költők által képviselt nemzeti szellemhez csak kitérőkkel jutott el. A Luxemburg- és a Szabad Európa Rádió adásait hallgató szakmunkástanulóként először nagybőgőn kezdett játszani, bejárva egy helyi zeneiskolába, miközben a November 7-ről elnevezett kultúrházban jazztörténeti előadásokat hallgatott. Az Újvidéken is fellépő, majd a Szegedi Újságíró Klubban nagy sikerrel debütáló Angyalok nevű (Márta Jánossal, Lukács Péterrel és Vági Lászlóval alapított) zenekarának repertoárjába már bekerültek kortárs (Veress Miklós szövegeire készült) versmegzenésítések is, az akkori beatzenében szokatlan, szociális érzékenységű saját dalok mellett. A sorra kézhez kapott katonai behívók azonban szétszórták a tagokat az ország különböző pontjaira; egyedül Dinnyés maradt otthon egy ideig.

„Újabb zenekart nem akartam csinálni Szegeden, kimentem hát az országútra egy szál gitárral, és körülbelül harminc dallal.”

Az először kosztkvártéjért éneklő, a vidéki városokon túl a fővárosba is elvetődő, egyre bővülő műsorral fellépő „daltulajdonosnak” az 1967-es Polbeat fesztivál hozta meg az országos hírnevet Az idő elszáll felettünk, illetve a Karrier című számokkal. „Ez ám a karrier!” – mondta neki az egyik öreg katona, mikor kis idő múlva a katonaságban mosta a padlót… Itt is feltalálta magát: a gyakori, fogdában eltöltött órák alatt bepótolta elmaradt olvasmányélményeit, valamint rátalált az úgynevezett plebejus költészet itthoni szerzőire is.

Leszerelése után a katonaság alatt eljegyzett feleségével, édesanyjával és húgával Budapestre költözött, ahol sorra fogadták be az ellenzékinek mondott, „másként gondolkodó” társaságok. A már bejelentett, ORI-engedéllyel rendelkező, (a Bob Dylan nyomán) „Bob Dinnyésnek” is hívott dalnok folytatta a megkezdett utat.

„Az országjárás egyik legfontosabb és legérdekesebb jelenete az volt, amikor az egyik népművelő felhívta a figyelmemet arra, hogy itt a faluban vagy a kisvárosban él egy költő, keressük meg, hátha van neki olyan verse, amit meg lehetne zenésíteni. Így ismerkedtem meg Buda Ferenccel 1971-ben.” Sorra következtek a többiek: a nagykállói Ratkó József, a nyíregyházi Serfőző Simon, a miskolci Bari Károly, a szalontai Kalász László vagy a kollégiumi nevelőtanárként Budapesten dolgozó Utassy József. Az akkoriban fellendülő klubmozgalom alkalmas kereteket biztosított az egyre inkább zenés versekből álló dalestek bemutatásához, évek múltán azonban ismét perifériára szorultak az „egyszálgitáros” műfaj képviselői. Dinnyés saját klubot is vezetett a Lágymányosi Közösségi Házban, de nem csak itthon népszerűsítette a kortárs magyar költészetet, hanem a határontúli térségekben is. Politikai összeférhetetlenség miatt természetesen nem juthatott el a környező magyarlakta vidékekre, ezért kitalált egy trükköt. „A Fiatal Újságírók Klubjába sokat hívogattak a velem egykorú, vagy nálam néhány évvel idősebb újságírók. Muzsikáltam nekik, jól éreztem magam. Kicsit kihasználtam az ottani helyzeti előnyömet: beadtam a sajtóigazolvány iránti igényemet és a vonatkozó lap nevéhez beírtam, hogy Krónikás, főszerkesztőnek pedig beírtam Tinódi Lantos Sebestyént. Behívtak, hogy mi ez a hülyeség? Mondom, az ország első újságírója mégiscsak ugye Tinódi volt, aki utánajárt és megírta dokumentumszerűen, hogy mi történik a hazában. Én ugyanezt csinálom, csak dalokban a mai életünkről, a költők nyelvén keresztül. Elnevetgéltek rajta és megadták az engedélyt; tiszteletbeli újságíró lettem, és viszonylag szabadon járhattam-kelhettem a határokon át.”

Ez a szellemes leleményesség végig jellemzi a hazát talpával feltérkepező (Utassy József kifejezése) dalnok működését, még akkor is, amikor lehetetlennek tűnő helyzetekbe keveredik. Olykor pedig a szerencse is mellészegődik. 1991-es tengerentúli koncertkörútja után például egy fiatalember kereste fel, lemezfelvételek után érdeklődve.

„Odáig ment, hogy alapított egy kiadót nekem. Kérdezte, hogy mi legyen a neve, mondom, legyen Aranyalma, mert az aranyalma az egy olyan szép meseszó. Kiderült, hogy már foglalt, így lett belőle Aranyalmás Kiadó, meg Bt., aminek lett egy beltagja meg egy kültagja; én lettem a kültag, tehát én intézek mindent a kiadással kapcsolatban. Odáig fajult az egész, hogy aztán 38-40 lemezt kiadtam, a mai napig az Aranyalma Bt. adja ki a lemezeket.”

Ezelőtt egy Polbeat fesztiválos kislemezzel (valamint egy másik, a Kex együttessel közösen rögzített pár számos anyaggal), a nagy nehezen – cenzúrázva bár, de – kiadott címnélküli (eredetileg Határtalanul címmel sokszorosításra küldött) első nagylemezzel, illetve a Kín és dac-albummal rendelkezett a daltulajdonos. Ez utóbbit Presser Gábor segítségével vette fel, már az Antall-kormány időszaka alatt. Érdekes módon a rendszerváltás után is ugyanolyan kínnal és daccal végigküzdött évek következtek, de bőven akadtak bajtársak, akik segítettek mindezt elviselni. Talán Kátai Zoltánnal alakult ki a legszorosabb kapcsolat, aki Dinnyés-dalokkal kezdte pályafutását, majd a saját útját kezdte járni. De a fehérvári Dalostalálkozón is számos olyan fiatalt ismert meg, akiknek mentora lehetett. Arra is törekedett, hogy a műfaj különböző stílusú képviselőit egy akolba terelje.

„Mindig vágyam volt egy olyan hármas koncert, amelyen egyazon közönség, egy időpontban hallgassa Sebő Ferit a népzenei vonalról, Cseh Tamást, mint úgynevezett városi zenészt, és engem, aki a falusi és a városi életforma közötti utat járó költők verseiből táplálkozom. Meg is valósult egyszer egy ilyen koncert, ami gyakorlatilag teljes panorámája volt az akkori énekelt verses folklór törekvésnek és a városi intellektualitásnak, annak pozitív és negatív hozadékaival együtt. Nem volt nagy közönség, de én megnyugodtam, hogy végre volt egy ilyen az életemben.” De nem csak a hasonszőrűekkel lépett fel: mikor éppen el volt tiltva a koncertezéstől, hivatalosan támogatott vagy tűrt zenekarok – Bergendy, V’Moto-Rock, Korál, Piramis – vették maguk mellé, mint vendégelőadót. „Mindig törekedtem arra, hogy horizontálisan képviseljek mindent. Hiszen az előbb elmondottak alapján Cseh Tamás és Sebők Feri stílusa között az én horizontális művészeti tevékenységem az teljes nemzeti, irodalmi ismeretet igényel. Ezért törekedtem arra, hogy a könyvnyomtatás elejétől fogva a hagyományokon keresztül egészen a kortárs költészetig egy panorámát tudjak mutatni. Nyilván, ez évtizedekbe került, de büszke vagyok arra, hogy sikerült ezt a munkát egy kiadványban bemutatni, amit én „negyvenöt évem dalainak” hívok. 1400 énekelt verssel tudom képviselni az egyetemes magyar irodalmat.”

Ha valaki meghallgatja, végigböngészi Dinnyés József Dalaim negyvenöt éve című DVD-jét, nem pusztán a klasszikus és kortárs irodalomról kaphat átfogó képet, hanem annak történelmi, kultúrtörténeti hátteréről is. Ez a monumentális munka pedig hűen tükrözi azt a hit(el)es életművet, amely a tiszta forrásból fogant szép szó továbbadásának jegyében indult el, és amely ma is ugyanúgy folytatódik: iskolákban, könyvtárakban, börtönökben, templomokban… „Összetanakodnak muzsikus legények, / zendül a zengő múltmaradék, / határon átszáll a szerelem, / rabének, a dallamos hagyaték.” – szól az egyik saját szövegű dal, amelyről akár a Dinnyés-féle, Tinódi Lantos Sebestyén nevére kiállított, határokon átszállító sajtóigazolvány is eszünkbe juthat. De Lehel kürtjének visszhangjait is meghallhatjuk benne, a zendülő múltmaradékkal, a magyarság rabénekével együtt. De összetanakodnak-e újra a szétszéledő muzsikus legények? És ha nem, akkor vajon kire fog szállni a dallamos hagyaték?