Élet- és karrierinterjúk

Dékány Sarolta táncdalénekesnő Pestszentimrén, az általános iskola kórusában kezdett énekelni, és ezzel egy időben szólóéneklést is vállalt. A pestszentlőrinci Steinmetz Miklós (ma Sztehlo Gábor) Gimnáziumban töltött utolsó két évében szert tett némi előadói rutinra, alapvetően külföldi táncdalokat énekelt, leginkább örökzöldeket. A tehetségét hamar felfedezték, meghívták a Magyar Rádió Tánczenei Stúdiójának énekképzésére, amiről azt mondta: „Itt elsősorban nem a hangképzést tanultuk – ezt saját magunknak kellett megoldanunk –, hanem a repertoárunkat bővítettük, adott esetben pedig a táncdalfesztiválra kapott dalainkat gyakoroltuk be korrepetitor segítségével. Balassa P. Tamás játszott zongorán, és ő adta az instrukciókat is. Egyáltalán nem volt szigorú, az órák jó hangulatban teltek. Rádiófelvételeket is készítettünk a tanult dalokból, ezek nagyon izgalmas pillanatok voltak. A felvételnél azért óhatatlanul volt egy kis lámpaláza az embernek, de amikor már adásban hallotta viszont a munkáját, nagyon nagy büszkeség töltötte el.”

Az énekesnő karrierjének beindulásában jelentős szerepet játszott a táncdalfesztivál. Úgy emlékszik, 1968-nan könnyű volt bekerülnie a szereplők közé: „Minden bizonnyal a rádiós énektanulmányaim is hozzájárultak ahhoz, hogy bejutottam a kiválasztottak közé, és Bánki Lászlónak is döntő szava volt abban, hogy kik vehettek részt a megmérettetésen. Az első két évben még nem kértek fel, ezért nem lehettem ott. Azt, hogy kik kaphatták és énekelhették el a slágergyanús szerzeményeket, az dönthette el meglátásom szerint, hogy ki milyen régen volt a pályán – persze voltak kivételek, lásd Zalatnay Sarolta vagy Fenyvesi Gabi. Arra persze akkor még nem gondolhattam, hogy én keressek meg egy szerzőt. Otthon sokat gyakoroltam, hiszen az én érdekem volt a jó szereplés. De ezekbe a produkciókba mindenki beletett apait, anyait, így csakis jó előadás sülhetett ki.”

A táncdalfesztivállal jött hirtelen népszerűséget Dékány Sarolta így írta le:

„Az elején élvezi az ember, de ha sokáig tart, terhessé tud válni. Persze, aki színpadra áll, annak számolnia kell vele, hogy a népszerűség több módon is rátalál, de a túlzott rajongásnak nem örültem. Ha már nem tudtam csak úgy lemenni a boltba egy kiló kenyérért, mert úton-útfélen megállítottak, az már sok volt.”

Az ORI működési engedélyét Dékány Sarolta meglehetősen sajátos módon kapta meg: „Az ORI-ban, azaz az Országos Rendező Irodában kaptam meg a működéshez szükséges engedélyt, a Vörösmarty téri székházban. Nem kellett vizsgabizottság előtt énekelnem, egyből a kezembe nyomták a papírt. De abban biztosak lehetünk, hogy az ORI igazgatója, Keszler Pál minderről tudott.” Az ORI-val való munkakapcsolatáról Dékány Sarolta így vallott: „Ha felajánlottak egy turnélehetőséget, azt el kellett fogadni. Nem volt erről jogszabály, de gyakorlatilag kötelező volt. Nem is igen akadt senki, aki visszautasította volna. (…) Egymással nagyon jó kapcsolatunk alakult ki a turnékon. Manapság mindenki irigykedik a másikra, akkor viszont más volt, hiszen jószerével egyforma volt a gázsink, legfeljebb abban lehetett volna taktikázni, hogy ki hányadikként menjen a színpadra, de ezt az ORI előzetesen meghatározta.”

A Slágerhullám című ORI-turnéról is beszélt: „Ez a koncertkörút a nagyobb vidéki városokat érintette. Kivétel nélkül tánczenét játszottunk, igaz volt ez a Bergendyre is. Mindenhol telt házak fogadtak bennünket és vastapsot kaptunk. A helyszínen dőlt el, kik adhatnak ráadást, olyankor a karmester beintett, és az est végén újra felcsendültek a legsikeresebb dallamok.”

1971-ben Dékány Sarolta a Sok hűhó slágerért című ORI-turnén vett részt, amelyen a Corvina együttessel lépett fel. Itt Aradszky Lászlóval, a Vári-ikrekkel és Szécsi Pállal állt színpadra, és a Corvina kísérte. 1971-ben a Vadászati Világkiállítás bálján adott műsort a Kék csillag együttessel. Azon a rendezvényen Ambrus Kyri, Máté Péter és Szuhay Balázs is fellépett. Szintén 1971-ben az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda megalakulásának jubileuma alkalmából szervezett koncerten énekelt, a kőszegi várban. Itt Madarász Katalin, Monyók Ildikó és Bodor Károly is fellépett. Megesett az is, hogy inkább színművészekkel lépett színpadra, 1972-ben a Humorexpressz elnevezésű műsor tartozott ezen alkalmak közé. Itt Lorán Lenke, Rátonyi Róbert és Szuhay Balázs volt a partnere. Sokszor a Kamara Varieté szervezésében adták a közös műsoraikat.

A beszélgetésben az ORI által alkalmazott munkamódszerekről is szót ejtett az énekesnő:

„Nekünk sem voltak menedzsereink, mert az a foglalkozás tilos volt a kádári időkben, így közvetlenül minket kerestek meg, de nem a legmagasabb szintről jött a felkérés, hanem valaki az íróasztal mellől körbetelefonált, amikor már meghatározták a programot. Nyilván informálisan korábban is megtudhattuk, ha számítottak ránk, de ez akkor vált hivatalossá, amikor aláírtuk a munkaszerződést. Ez a megállapodás csak bizonyos időszakra és feladatra szólt, tehát az énekesek nem voltak az ORI alkalmazottai. Ebből az is következik, hogy csak időszakosan vonták a fizetéseinkből a járulékot, amelynek aztán nagyon bizonytalan lett a sorsa, kézen-közön elveszhetett a pénz, vagy legalábbis máshová ért el. Emiatt állt elő az a méltatlan helyzet, hogy alacsony a nyugdíjunk. A fizetésünket egyébként mindig a teljesítés után kaptuk meg. Mindig a turné végén lehetett felvenni a gázsit az ORI-pénztárban, nem az egyes napi koncertek után.”

Az énekesek azonban nemcsak az ORI-val, hanem magánszervezőkkel is kapcsolatban álltak. Erről Dékány Sarolta így vallott: „Halmi Gábor, Liliom Károly, Darázs István és Szikora Jenő rendszerint szóltak nekem, ha akadt valahol fellépési lehetőség, de az is előfordult, hogy én hívtam fel őket. Mindegyikükkel jóban voltam. Ők állították össze a fellépők sorrendjét, és az utazásunkat is megszervezték. Ők konferálták be az egyes számokat, erre volt is engedélyük, így ilyen értelemben hivatalosan közreműködtek. Színpadi embereknek számítottak, Szikora Jenő zenész is volt. A sok vidéki fellépésnek az a magyarázata, hogy az ORI nem kötötte le az összes energiámat – ezzel minden énekes így volt –, nem tudtak annyi munkát adni, hogy abból gondtalanul meg lehessen élni, így sokszor tudtam időt szakítani a vidéki haknikra, amelyek a szó pejoratív értelmével ellentétben színvonalas előadások voltak. Azt lehet mondani, hogy többször léptem fel magánszervezésben, mint az ORI-val.”

Dékány Sarolta a nemzetközi fellépéseiről is beszámolt az életútinterjúban:

„Nagyon sok helyre eljutottam, jártam a Szovjetunióban a Stúdió 11 zenekarral, de énekeltem Csehszlovákiában, Jugoszláviában és Lengyelországban is. Alapvetően színházakban és más, kulturális szempontból fontos helyeken léptem fel, és ilyenkor azt éreztem, hogy nem lehet félvállról venni. Jól kellett teljesíteni, mert ez alapján ítélték meg Magyarországot. (…) A szovjet felkéréseket nemigen lehetett visszautasítani, mert akkor nem hívták oda az embert legközelebb, és még az is lehet, hogy az elutasítás az itthoni karrierjére is kihatással lett volna. Volt, hogy egy, volt, hogy másfél hónapra hívtak, és bár nem mondták, de nagyon nagy volt ott a szegénység, ezért vigyáztak rá, hogy ezzel a lehető legkevésbé szembesüljünk. A helyi szervezők viszont nagyon lelkesek voltak, és a telt házakból és a vastapsból ítélve nagy sikereket arattunk. Nem mindig a férjemmel, Koós Jánossal mentem ki a szovjetekhez, de azért vele is elég sokszor megfordultam ott.”