Élet- és karrierinterjúk

„Jesszus, most, ahogy erről beszélünk eszembe jutott, hogy egyszer tényleg, rémlik egy rendezvény, amelyen csak a baráti országokból származó felvételekből állítottam össze az egész műsort…”

Még ki sem simultak a beatzene keltette hullámok, éppen csak túl voltunk a szigorú öltözködési és viselkedési normák közé kényszerített táncdélutánokon, amikor a következő évtized elején megjelent egy új, mondjuk így, költségkímélő szórakozási forma, közösségi tér és a mindezekhez háttérként szolgáló zenei műfaj. A kezdetben koncertszüneteket kitöltő lemezbemutatók rapid módon önállósultak, és a diszkók lüktető zenékkel, fényes gömbökkel és színes világítással csábító talmi káprázata tömegével vonzotta a táncolni, szórakozni, ismerkedni vágyó fiatalokat.

Fotó: Mészáros János

Ez a hegyi patak sodrású lendület ragadta magával a Tisza partján, Szolnokon cseperedő Debreczeni Lászlót is, aki az iskolatársaitól kapott „Bubu” becenéven kóstolt bele előbb az élő zenélésbe, majd a hosszú hajat, a trapézfarmert és szűk pólót nem megtagadva átigazolt az önállósulás útjára lépő lemezbemutatók, a táncot központba helyező diszkók világába. Első önálló, egész estés szeánszát húszéves korában, 1972-ben hozta össze, egy, a kor szellemét is jellemző helyen a szolnoki Épületelemgyár ebédlőjében.

„[T]ámadt egy ötletem, hogy a Pop Consort koncertjeinek szünetében ne ülje meg a csend a termet, elkezdtem lemezekről készült felvételeket bejátszani magnóról. Néhány alkalom után azt figyeltem meg, hogy a közönség soraiból sokan bent maradtak a teremben, és érdeklődéssel hallgatták a számukra még ismeretlen felvételeket. Ezek elsősorban angolszász nyelvterültről származó számok voltak, olyan előadóktól, mint például Joe Cocker, Janis Joplin, Jimi Hendrix, a Cream együttes, akik így hirtelen eszembe jutnak. Következő lépésként pedig azt találtam ki, hogy a szünetekben bejátszott számokhoz fűzök némi szöveges ismertetőt is, információkat az előadókról, a szerzemények megszületésének körülményeiről, a közönségük körében kiváltott hatásokról, kritikákról. Szép lassan (nem, nem is olyan lassan) rájöttem, hogy a lemezbemutatás érdekli az embereket, és akár önálló program is lehet az élő zenei rendezvények mellett. Tulajdonképpen ezekből a felismerésekből kiindulva kezdtem el komolyabban foglalkozni a lemezbemutatással, későbbi közkeletű szóhasználattal élve: a diszkózással.”

A diszkórendezvények mint a mágnes vonzották a fiatalokat, a szervezők egymásnak adták a kilincset, hogy megfizethető és rengeteg fiatalt vonzó eseményeket hozhassanak tető alá a jellemzően vállalati, iskolai klubokban. Már csak megszokásból sem nézték ezt feltétlenül jó szemmel a pártállam helyi szervei, megannyi bugyuta szabály és elvárás korlátai közé igyekeztek szorítani a diszkók világát.

„Akkoriban azt, hogy nyugati zenéket terjesztünk, és ez ellentmond a fiatalok szocialista szellemben történő nevelésének szinte mindenki megkapta, aki a fiatalokat tényleg érdeklő zenékkel foglalkozott. Nekem is szinte minden héten feltették a kérdést, hogy hogyan gondolom ezt, de leginkább nem foglalkoztam vele. Bár kicsit szerencsés is voltam, abban az értelemben, hogy a diszkóim közönségsikere felülírt sok akadékoskodást. Mindig kiszúrtam egyébként, amikor a buliba megjött egy-két nyomozó, beültek, eleinte leskelődtek, aztán rájöttek, hogy jól érzik magukat, balhék sincsenek, és békén hagytak. Ettől függetlenül engem is volt, hogy felírtak, meg mondogatták, hogy így nem kellene, meg úgy nem kellene, de összességében véve igazából kimaradtam a komolyabb konfliktusokat generáló helyzetekből.”

A Bubu-diszkók híre gyorsan terjedt Kelet-Magyarországon és azon is túl, Egertől Székefehérvárig mindenhol nagy népszerűséget generálva. Szolnokon már alig akadt fiatalokat célzó rendezvény, amit ne a Bubu nevével jelzett táncszeánsz zárt volna le. Be is jött a képbe a bimbózó üzleti lehetőség, a helyi vendéglátó vállalattal karöltve a nyolcvanas évek elejétől az Aranylakat étteremben már heti öt napon működött a diszkóklub.

„Szolnokon az új bázis az Aranylakat Étterem lett. Ott eleinte heti rendszerességgel mentek a bulik, később pedig már heti öt napon is. Kezembe akadt egy korabeli városi műsorfüzet, 1984-es, amiből kiderül, hogy hétfőn, csütörtökön, pénteken, szombaton és vasárnap is ment a »discobár« (sic!) programja, három napon 18 órától 24 óráig, péntek-szombaton pedig 18-tól éjjel 3-ig. Külön ki volt emelve, hogy »video«, ami klipek vetítését jelentette. Merthogy időközben a diszkó mint műfaj maga is új irányt vett, elsősorban nyugaton a videómagnók fokozódó terjedésével a táncparkett közelébe az addigi villózó színes fények, diszkógömbök mellé új vizuális ingerként megérkeztek a műfajteremtő videóklipek, a zenei tartalmat kiterjesztő önálló alkotások. Beköszöntött a videódiszkó korszaka, és szívem szerint azt mondanám, hogy én voltam az, aki az országban először csinált videóklipekkel telerakott műsort, de mivel akkora rálátásom nem lehetett a korabeli történésekre, ez inkább csak teória vagy vágy a részemről, lehet, egyszer valaki tényszerűen is kideríti az igazságot.”

Miközben a diszkó-hullám hömpölygött a maga medrében, az élő zene iránti érdeklődés és tisztelet sem vált mostohává, a lemezbemutató szeánszok bevételéből futotta a maga korában egészen egyedülálló dzsessz-klub több mint két éven át tartó szervezésére, működtetésére is.

„[A dzsesszklub működtetésére] az engedélyt megkaptuk azon egyszerű okból kifolyólag, hogy úgy voltak vele a Művelődési Házban, hogy plusz kiadásuk nem keletkezik, hiszen a diszkó bevételei futják a dzsesszklub költségeit, ugyanakkor egy újabb élő zenei műfaj rajongóit is meg tudják szólítani. Meg is szerveztük a klubot, amiről elsősorban azt kell tudni, hogy akkoriban klubnak valójában csak az olyan rendezvényeket hívták, amely rendszeres időközönként tartotta rendezvényeit, és általában tagsági rendszerben működött. A dzsesszklub volt úgy, hogy szezononként hetente tartott klubfoglalkozásokat, és nem is akármilyen előadókkal, bár részletesen már nem tudom felidézni, és korabeli sajtóhírek nem igen lelhetők fel a műfajról, akikre biztosan emlékszem, az Pleszkán Frigyes zongorista, a Rákfogó együttes, Szakcsi Lakatos Bélával, Babos Gyulával, a legendás felállású Syrius együttes, Csík Gusztáv triója, a Regős-dzsessztrió és Fridrich Károly műsora.”

A diszkó eközben töretlen népszerűségnek örvendett, a nyolcvanas évek közepén már egy sportcsarnok küzdőterét is képes volt táncolókkal megtölteni.

„Akkor most ugorjunk 1986 őszére, ha jól emlékszem, szeptemberben zajlottak akkor is a hagyományos Tiszaligeti Napok rendezvényei. Talán a 24. volt az az évi a sorban. Ez alkalomból a Városi KISZ Bizottság javaslatára a szervezők meghívták, az akkor a budapesti Petőfi Csarnokban már nagy sikerrel futó Csillagfény szuper videódiszkó stábját a Tiszaligetbe. Annak sikere láttán a szolnoki városi sportlétesítmények igazgatójának, Szautner Jánosnak a közreműködésével megállapodás született, hogy havi egy alkalommal a Városi Sportcsarnokban azonos néven, Csillagfény Disco Klub-ként indul egy új, nagy érdeklődést kiváltó rendezvény. Amúgy a rendezvény nevét a Petőfi Csarnok jó érzékkel levédette, fel is merült a kérdés a helyi napilapban, hogy vajon jogosan használjuk-e? Mivel megállapodás volt a két intézmény között természetesen igen, így lett tény, hogy az országban akkor csak két helyen volt Csillagfény diszkó, aminek én lettem a helyi fő műsorvezetője, és a zenék mindenkori összeállítója, az első alkalommal 1700-an váltottak jegyet, a későbbiekben átlagban 1000-1200 fős nézőszám volt.”

Hogy milyen volt nyaranta a Tiszán ringó hajón bulizni, hogyan járult hozzá az ismerősi kör a zenék beszerzéséhez, a budapesti diplomata boltokból származó technikai eszközök „importjához”, milyen alkalomból ropta a táncot közel ötezer fiatal Szolnok város szívében, mi köze volt a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak a diszkóhoz és miért nem jelentett sosem fennakadást, ha valamelyik eszköz felmondta a szolgálatot, vagy hogy hogyan függ össze a videódiszkózás a kábeltelevíziós műsorkészítéssel? – sok más érdekes részlettel együtt ezekre a kérdésekre is választ kapunk Debreczeni László „Bubu”-életútinterjújából.