Czeglédi Hanglemezudvar
Czeglédi A. Sándor nem játszott zenekarban, nem vezetett klubot, nem írt dalokat. Elektromos alkatrészek értékesítésével foglalkozott, mégis a beatkorszak egyik kulcsfigurájának számított. Nála voltak ugyanis a lemezek.
Czeglédinek a Rákóczi út 80-ban volt egy néhány négyzetméteres üzlete. Ismert szinte mindenkit, aki külföldre járt, velük hozatta be a legfrissebb angol, amerikai albumokat. Egy nyugati nyomású lemez 3-400 forintba került (az akkori átlagfizetésnek úgy az ötödébe), a jugoszláv vagy indiai nyomású bakelit ennél nagyjából egy ötvenessel-százassal volt olcsóbb.
Venni persze alig vett valaki. Az igazi biznisznek a kölcsönzés számított, vevőnek és eladónak egyaránt. Kölcsönzésre nem volt ugyan iparengedélye a boltosnak, de hát nem is kölcsönzött ő semmit – a vevő megvette a lemezt, aztán „visszahozta”, ő pedig „visszavásárolta” olcsóbban.
A dolog a következőképp működött: tízen-tizenöten összedobták az album árát, valaki bement, megvette a korongot, amit másnap, időre kellett visszavinni. Közben otthon mindenki egymás után orsós magnóra másolta a lemezt. A kereskedő aztán visszavette az albumot, tíz százalékkal kevesebbért. Előtte persze tüzetesen megvizsgálta, nincs-e rajta karcolás és bele is hallgatott. A harmadik-negyedik ilyen alkalom után az illető megbízható „törzsvásárlónak” számított már, és bekerült a neve egy füzetbe. Ezt követően csak a tíz százalék kölcsönzési díjat kellett előre megfizetnie. Aki késve, vagy hibásan hozta vissza a lemezt, annak a neve kikerült a füzetből, aztán megnézhette magát.
Kurrens nyugati lemezekhez máshogy nemigen lehetett hozzájutni, Czeglédinek viszont megvolt szinte minden Elvis Presleytől Otis Reddingig. Szépen futott a bolt. A lemezek mellett árultak Bravo magazint és fekete-fehér sztárfotókat is, a falon pedig ki volt függesztve az aktuális brit-, amerikai- és Radio Luxemburg slágerlista. Az is oda járt, akinek nem volt pénze, hogy legalább a kirakatból értesüljön az újdonságokról. És nem csak a rajongók, de a zenészek is egymásnak adták a kilincset, Orszáczky Jackietől Mihály Tamásig.
Czeglédi egy idő után már kizárólag öltönyben járt és a közeli szállókba ugrott ki ebédelni. Később naponta kétszer, délelőtt és délután is lehetett kölcsönözni, és ez csak feleannyiba került, mintha valaki egész napra vitte volna el a lemezt. Ez talán már kicsit túlzás volt, szemet is szúrt a dolog. Újsághír foglalkozott Czeglédi kapitalista ügyeskedéseivel, állítólag vádat is emeltek ellene. De nem csak ez tette be a kaput. A rádiók elkezdtek divatosabb lemezeket játszani, és megalakult az első Magnós Klub is B. Tóth Lászlóval és Cintulával, ahonnan szintén lehetett lemezeket beszerezni, jóval olcsóbb tagdíjért. Czeglédi monopóliuma megszűnt, üzlete végül bezárt – de legendája máig fennmaradt.
