Tanulmányok

A Kádár-rendszer diktatúrájának slendriánsága a könnyűzenei életben nemcsak a zenekarokkal, szólistákkal szembeni retorziók alkalmazásában vagy azok elmaradásában, tehát a büntetés kiszámíthatatlanságában nyilvánult meg, hanem az újonnan feltörekvő, zenehallgató ifjúság magatartásának megregulázásában, öltözködésének szabályozásában, illetve a velük szemben fellépő rendfenntartó erőszak-apparátus irányításában is. Némi malíciával azt is megjegyezhetnénk, hogy az, hogy a rendszer mikor alkalmaz erőszakot egy-egy koncerten, kevésbé volt prognosztizálható, mint az, hogy mikor lép a fiatalok kedvenc együttese a világot jelentő deszkákra. Ennek a helyzetnek a lényege voltaképpen a bizonytalanság megteremtése és fenntartása volt, ami a hatalom által puhának mondott – vagy hazudott – diktatúra speciális csengőfrászát hozta létre a fiatalok körében bizonyos esetekben. Ezt a fajta kvázi félelmet indukálta ugyanis a koncertszervezők következetlensége, mivel sokszor nem tudták a fiatalok, miért is kapták a koncerteken a pofont a rend szigorú őreitől, máskor persze számíthattak rá, és esetleg ennek ellenére nem következett be a fizikai bántalmazás – bár jó eséllyel ez utóbbi eset fordult elő kevesebbszer.

Mindenesetre a Kádár-rendszer fiatalsága a maga bőrén érezhette annak a helyzetnek az igazságtartalmát, amit a Generál együttes Pofon című dallamos hard rock számában plasztikusan fogalmazott meg a Révész Sándor által interpretált szöveg: „Megtörtént számtalanszor, / Megtörténik mindig valahol, / Sokszor van ez így, / A szép szó nem okít, Ilyenkor csak egy dolog segít: / A pofon, s a pofon, / nem várom, amíg én kapom.” Természetesen ez a dalszöveg értelmezhető a rendőrség és az állambiztonság által galeriknek nevezett csoportok összetűzéseiről adott beszámolóként is, nem csak a fiatalok fizikai kényszert alkalmazó neveléseként. Valószínűleg így mehetett át a Táncdal- és Sanzonbizottság hol szigorú, hol – mint ahogy ezúttal is – engedékenyebb rostáján. A szituáció azonban a második versszakban egyhamar tisztázódik: „Bennem él még az emlék, / Mikor apám mondta nemrég, / Legyek óvatos, / És nagyon okos, / Könnyen csattan, ha nem is akarom!” Természetesen ezúttal is a pofonról van szó, amit oly sokszor kaptak a gyerekek – ahogy jó néhány rockzenész emlegette a rajongóikat. Ebben a versszakban már kidomborodik a generációs különbségek bemutatása, az, hogy az idősebbeket kifejezetten irritálta Szörényiék és az általuk képviselt nemzedék idegesnek tartott „rángatózása”, vagy később, a hetvenes évek „lázban égő nemzedékének” sokszor fanatikus őrjöngésbe átcsapó csápolása, netán a nyolcvanas években a punkok pogózása. Az öregek ilyenkor sokszor gondolkodás nélkül adtak egy maflást akár mások gyerekeinek is – ne felejtsük el, a szocialista erkölcs védelmében a túlbuzgó és önmagukat ideológiailag képzettnek tartó apukák néha indíttatást éreztek arra, hogy ne csak a saját fiaikat, lányaikat regulázzák meg, ebbe a korabeli ifjúság, illetve szüleik visszaemlékezései, valamint a Kádár-korszak ifjúsági sajtójának levelezési rovatai is betekintést nyújtanak. (Csak zárójelben jegyezzük meg: a Generál-dal utolsó versszakának első két sora is gond nélkül átment a sanzonbizottság szűrőjén, holott itt akár a kommunizmus burkolt kritikájáról is beszélhetnénk – igaz, a nyelvi megformálásba nehéz belekötni, hiszen a magyar kifejezetten frázisszámba menő paneljeit használta a szövegírónak bejegyzett Novai Gábor, aki egyébként gitáros volt a zenekarban: „Sose szidtam a csillagos eget, / Pedig pofont kaptam eleget”.)

Jobban érthetővé válik ez a jelenség akkor, ha számba vesszük, hogy az akkori politikai-társadalmi berendezkedés szinte megkívánta, hogy szorosabb gyeplővel fogják a fiatalokat, és ne engedjenek meg nekik mindent, amit Nyugaton, az „imperializmus” hazájában gondolkodás nélkül megtehetnek. Így fordulhatott elő az a helyzet, hogy Nagy Feró és a Beatrice ironikus köpenybe csomagolva találóan megfogalmazhatta a véleményét a hetvenes évek végén nemcsak a rendőrök, de a szülők értelmetlen erőszak-alkalmazásáról is az Üss a kölökre! című számban, amely a maga fanyar humorával reálisan mutatott rá a korabeli társadalmi visszásságokra. Egyebek mellett az álszent prüdériával átitatott szocialista erkölcsi kívánalmakra, a gazdaságilag ellehetetlenült országban kilátástalanságba zuhant fiatalság helyzetére, akiknek anyagiak hiányában gyakorlatilag nem maradt esélyük az önálló élet megkezdésére, ezért vagy a szüleiknél, vagy munkásszállón laktak. Szó esik továbbá a dalszövegben az idősebb, szülői nemzedék öncélú, a makarenkói elveknek megfelelően erőfitogtató, sokszor megalázóan ható pofonjairól is. Nem véletlen az sem, hogy a Ramones punkzenekar Beat on the Brat[1] című számát ültették át magyarra, hiszen az eredeti szöveg is jóformán ugyanerről a problémáról szól – hogy ezt az angolszász társadalmak hogyan kezelték, az más kérdés –, és a punkmozgalom attitűdje illett legjobban a hetvenes évek végének Beatricéjéhez. A dal következő sorai mindenesetre karakteresen támasztják alá a mondanivalót, és adnak hiperrealista képet a kádári „legvidámabb barakkról”: „Mit tehetsz még? / Mit tehetsz még? / Azonkívül, hogy lekensz egy / nagy pofont, mit tehetsz még? Mit tehetsz még? / Mit tehetsz még? Azonkívül, hogy lakást nem adhatsz neki, / mit tehetsz még?”[2]

Az 1971-ben elfogadott ifjúsági törvénnyel a pártállam a generációs problémákra szándékozott választ adni. A párt ugyanis igyekezett úgy tenni, mintha érdekelné a fiatalok véleménye is a róluk szóló jogszabályok meghozatalakor. A Politikai Bizottság 1970. január 27-ei ülésén elhangzottak nyomán hozta meg ifjúságpolitikai állásfoglalását a Központi Bizottság 1970. február 18–19-én. Erre alapozva született meg 1971-ben az ifjúsági törvény, amelynek egyes részei vonatkoztathatók voltak a könnyűzenére is. Ilku Pál művelődésügyi miniszternek az előkészítő munkálatok során, 1970. február 2-án a KB-nak benyújtott előterjesztése azt sugallta, hogy a fiatalok zenei ízlésének és szórakozási szokásainak a felnőttekétől eltérő volta még nem feltétlenül jelenti azt, hogy ők a rendszer esküdt ellenségei lennének. Következésképp nem is feltétlenül kell velük szemben erőszakot alkalmazni. Az általa avantgardizmusnak nevezett zenei és más kulturális mozgalmak szerinte a felnőttek türelmetlen ifjúságpolitikájára adtak választ, mert nem akarták elismerni, hogy „az ifjúság ügye a KISZ és a rendőrség dolga”, ezért javasolta, hogy a KISZ-re háruljon nagyobb szerep a fiatalok kulturális életének megszervezésében. Ennek aprópénzre váltása érdekében a megyei pártbizottságok és a KB mellé ifjúsági bizottságok létesítését látta szükségesnek, amelyek állami szinten kialakult szervezete az 1974-ben létrehozott Állami Ifjúsági Bizottság (ÁIB) lett. Ilku Pál álnaivan hozzátette még, hogy a táncon és a zenén kívül ugyanúgy érdekli a fiatalokat a tanulás és a politika is, ezért ezeknek a bizottságoknak ilyen jellegű kérdésekkel is foglalkozniuk kellett volna.[3]

Túllépve a generációs különbségek keltette társadalmi feszültségen, a folyamatosan, öt-hat évente megújuló, illetve metamorfózison áteső pop-rock kultúra térhódításával együtt járó szórakozási szokások változásai is generálták a hatalom erőszakszervezetének bevetését. A koncertszervezők a karhatalmi erőktől, a kádári „szentháromság” helyi erőitől, azaz a rendőröktől, a munkásőröktől és az ifjúgárdistáktól várták a rend fenntartását, ami nem mindig vezetett sikerre. A rendfenntartókkal való összecsapások kialakulásához nem is kellett túlságosan vad stílusú zenét játszani. Kezdetben, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején elég volt hozzá a dzsessz vagy más szelídebb műfaj is. A Benkó Dixieland Band Margit híd pesti hídfőjénél tartott nevezetes Béka klubbeli koncertjein szinte törzsközönségként köszöntötték az URH-kocsin érkező rendőröket, akik a rend helyreállítása érdekében nem átallották bevetni a Kádár-kolbászként emlegetett gumibotjaikat sem.[4]

Persze így történt ez a többi neves szórakozóhelyen is. A klubokban ugyanis azért is alakulhatott ki összecsapás, mert a közönség a hatalom számára addig ismeretlen módon fejezte ki tetszését egy-egy zenekar iránt. A Komár Lászlóval fellépő Scampolo együttes koncertjein a Ganz MÁVAG Művelődési Házban rendszeresen törtek székeket a rajongó fiatalok. A rendőrség erre elkezdte püfölni őket, attól való félelmében, hogy a csápolás rendszerellenes tüntetésbe csap át. Az őrsre való beszállításhoz azonban sokszor elegendő volt az is, ha valakinek rikító piros színű inge volt, vagy az, ha nem volt nála személyi igazolvány.

Kaphattak a zenészek is a rendőrök áldásából: Benkő Lászlót, az Omega billentyűsét a magyar rocktörténet első, az akkori Sportcsarnokban rendezett mamutkoncertje után vitték be 1963-ban a rendőrségre, és számos beatrajongóval együtt egész éjjel a falhoz szorítva, fél lábon kellett állnia, úgy, hogy mögöttük a rendőrkutyák ugrásra készen várták, melyikük dől ki a sorból. A nyílt rendőri intézkedések hátterében sok esetben az állambiztonság tevékenysége is felfedezhető: már a Kádár-rendszer kezdetén bevezették a titkos nyomozást a nagy koncerthelyszíneken, klubokban, erre a célra objektumdossziékat nyitottak, és koncertről koncertre figyelték az eseményeket. Egyszóval a klubok nemhogy a rendszer támaszai, hanem a hatalom által ellenzékieskedő magatartásúnak mondott fiatalok gyűjtőhelyei lettek a rendszer szemében.

Még a nyolcvanas években sem volt ritka a rendőri erőszak alkalmazása, a keményrock-koncerteken menetrend szerint lehetett számítani verésre vagy egyéb retorziókra. 1981 áprilisában az is megtörtént, hogy a Beatrice Dunaújvárosból a sárbogárdi koncertre érkező rajongóit felültették a visszafelé induló járatra a rendőrök, megtiltva nekik, hogy bemenjenek a rendezvényre. Napirenden volt Nagy Feró rendőri igazoltatása akár koncert közben is, ha pedig nem tudta megmutatni a személyi igazolványát, félbe kellett szakítani az előadást. Az énekest még a Bikini-korszakban, a nyolcvanas évek közepén is bántalmazták, amikor már a rendszer szempontjából valamelyest konszolidált előadóként a Trabantjában ülve azt volt szükséges ecsetelnie az őt igazoltató rendőrnek, hogy miért nem íratta át azonnal a saját nevére a gépjárművet. A közeg udvariasan végighallgatta a történetet, aztán gázspray-t fújt az autóba, bilincsbe verte a nemzet egykorvolt csótányát, és bevitte az őrsre, ahol jó pár órán át tartották fogva. Hiába várta Ferót az óvodában a kisfia – érte indult volna ugyanis a szóban forgó Trabanttal. Végül az óvónő vitte haza a rábízott gyereket.[5]

Még a félig-meddig megtűrt keményrock-bandák is kaptak a Kádár-kolbászok „áldásaiból”. Zselencz László elmondása alapján az Edda–Skorpió közös ORI-turné tatai állomásán azért verték meg se szó, se beszéd a rendőrök Pataky Attilát, mert az együttest reklámozó szórólapokat osztogatott a színpadról.[6] A rend őreiben az merülhetett fel feltételezhetően, hogy az Edda rendszerellenes izgatást végez netán, mert abban az időben mindenki gyanús volt, aki bármiféle ilyesfajta műveletet végzett. Úgy látszik, Tata a rockzenész-társadalom emlékezetében úgy él, mint az erőszak alkalmazásának egyik visszatérő helyszíne, ugyanis Hobo visszaemlékezése szerint őt is itt verték meg. Későbbi nyilatkozataiban^[7] és könyvében^[8] elmondta a korábbi belügyminiszter-helyettes, idősebb Földes László fiaként is ismert Hobo, hogy családjukban rendkívül nagy kataklizmát jelentett az ő rockzenei pályára térése, és egyáltalán az, hogy nagy intenzitással vett részt nézőként a koncerteken, és már ilyen minőségében is nem egy esetben vetett be hangulatfokozó show-elemeket, kiváltva ezzel a rendőrség nemtetszését. Apja egy kihallgatást követően szabad kezet adott telefonon keresztül a rendfenntartó szerveknek a fiával kapcsolatos intézkedések megtételére. Földes édesanyja pedig egy, a hatvanas évek végén megrendezett Kex-koncert után azt vette észre, hogy fiát véresre verték – ahogy Hobo fogalmazott – ugyanazok az elvtársak, akik szenvedtek a Horthy-korszak csendőreinek erőszakoskodásaitól, akárcsak Hobo édesanyja. Utóbbi érthető módon éppen ezért szolgálta tán ki a kommunista rezsimet. A család ezzel skizofrén helyzetbe került, a korábban az illegalitásban érdemeket szerzett kommunista szülők kifelé elhatárolódtak „fekete bárány” fiuktól, ugyanakkor a családon belül mégiscsak felvállalták vele a közösséget, nem tagadták ki, és szerették volna visszatéríteni az általuk jónak gondolt útra. Az más kérdés, hogy Hobo ebből a fajta együttérzésből nem kért, és járta a maga „hobós” útját tovább. Erre vezethető vissza, hogy még a nyolcvanas évek legelején is érte őt atrocitás a rendőrök részéről. Benkő László – az Omega zenekarvezetője – jelenlétében teperték le kutyás rendőrök, és fújták le spray-vel az egyik közös koncertjük előtt. Erre, illetve az akkoriban a közönséget ért állandó spray-zésre is vonatkoztatható lehet az Illatos dal című száma, amelyet az MHV vezetői – annak ellenére, hogy ekkor már jelenhettek meg lemezeik – még mindig nem engedtek kiadni, így csak 1988-ban kerülhetett a boltokba a Tiltott gyümölcs című korongon. Más kérdés, hogy Hobo nyilatkozatai szerint ezt a dalt mintegy dacból írta Demjén Ferencnek, amiért utóbbi énekes nemigen akart velük egyazon színpadra állni. Hogy miért? Arra választ ad a dalszöveg.

Hasonló atrocitást, két hatalmas pofont kellett elszenvednie Balázs Fecónak is a Korál együttes koncertje előtt egy rendőrtől Bonyhádon. A billentyűs-énekes a művészbejárót kereste a félhomályban, amikor rárontott egy egyenruhás, mert azt hitte, ő is csak egy a rajongók közül. Fischer Lászlónak, a Korál szólógitárosának visszaemlékezése szerint azért Balázs Fecó sem viselkedett alázatosan, mert amikor az a személyi igazolványát kérte, állítólag megkérdezte a rendőrtől: „Miért, attól okosabb leszel?” A zenészt borzasztóan megviselte ez a megaláztatás – ahogy minden bizonnyal többi sorstársát is a sajátja –, és a színpadra lépve megosztotta a közönséggel is, hogy a verés volt az oka a koncert késedelmes kezdésének. A reakciókat felesleges ecsetelni, de a legfelháborítóbb az volt a zenész számára, hogy a buli után a helyi rendőrőrsön panaszt szeretett volna tenni a finoman szólva is durva bánásmód ellen, az ügyeletes tiszt azonban szóba sem állt vele.

Szarvason hatszáz embert zsúfoltak be a négyszáz fős művelődési házba egy Korál-koncert alkalmával (ebben szerepet játszott persze az államszocialista kizsákmányoló gazdasági rendszerből fakadó haszonszerzési attitűd). A koncert kezdetekor az igazgató – minden bizonnyal arra hivatkozva, hogy a túlságosan nagy tömeg veszélyes – nemes egyszerűséggel lekapcsolta a biztosítékot, aminek következtében a zenekar felszereléseinek egy része tönkrement, a sötétben pedig verni kezdték a tömeget. Így működött „a legvidámabb barakk” még a diktatúra olvadásnak indult szakaszában is.[9]

A P. Mobil ugyancsak megszenvedte a hatalom packázásait és erőszakoskodásait. Felsőzsolcán egyszer a már lekötött bulit az utolsó pillanatban lemondták. Helyette – a művelődési ház vezetőjének jóindulatú beleegyezésével – rocktörténeti előadásokba oltott élő zenés műsort adott az együttes. Az is előfordult, hogy a helyi művelődési ház igazgatója csirkevészre hivatkozva mondta le az utolsó pillanatban a fellépést. Érsekújváron pedig Schuster Lórántot a Miskolc című szám bekonferálása miatt le akarták tartóztatni, mert ekkor szokásához híven városneveket sorolt, s a csehszlovákiai rendőröknek nem tetszett, hogy voltak közöttük nyugatiak is. Ezt lázításnak fogták fel. Amikor a közönség látta, mi történik, kezdték szétverni a stadion berendezését, mire a rendőrség meglepő módon szabadon engedte a zenekarvezetőt. De ha már Miskolc, a város szakszervezeti színháztermében – ahova hiba volt csövesek számára koncertet szervezni – feltehetően a nagy tolongás miatt eltört két bársonyborítású szék. A rendőrök erre kutyáikkal együtt a közönségre támadtak, kiverték őket a nézőtérről, pedig várandós nők is voltak a rajongók soraiban.[10]

A kutyás rendőrök a pusztavacsi Békefesztiválon is jelen voltak, 1984 augusztusában, s ha már így volt, támadtak is. Talán akkor és ott a legnagyobb számban és a legagresszívebben. A Hazafias Népfront védnöksége alatt és a Képes Újság szerkesztősége által szervezett megmozduláson az okozta a problémát, hogy a rajongók feljutottak a színpadra, mire a helyi rendőrkapitány a mikrofonba mondta, hogy betiltja a rendezvényt, ha ez tovább folytatódik. Erre a fiatalok sörösüvegeket dobáltak feléje, szemtanúk szerint annyit, hogy jóformán elsötétült tőle az ég, amire a rendőrség tényleg felfüggesztette a rendezvényt. Több se kellett a sok ezer fős közönség kemény magjának, nekimentek a színpadnak, mire a rendőrök bevetették a könnygázt, a soron következő P. Mobil pedig egy ideig a színpad alatt, illetve az öltözőül szolgáló katonai sátorban próbálta átvészelni a vihart. Még a Mercedesszel a helyszínre igyekvő Romesh Chandra, a Béke Világtanács elnöke is kapott a könnygázból. Ez sem volt azonban elég, a közeli erdőből a karhatalmi ezred vízágyús támadásba kezdett, amit a rajongók a közelben kitépett facsemetékből eszkábált husángokkal igyekeztek visszaverni, ahogy a kutyás rendőröket is. A fotósok – akiktől persze a rendőrök azon nyomban elvették a filmjeiket, így alig maradtak az atrocitásról felvételek, amik pedig igen, azok zöme szinte biztosan a belügynél kötött ki – a maguk perspektívájából úgy látták, mintha egy kosztümös történelmi film forgatásán lettek volna, valódi arcvonalakkal. Fennmaradt egy kép, amely kifejezetten a Jancsó-filmek hangulatát idézi: egy meztelen felsőtestű, hosszú hajú férfit rendőrszíjon húznak maguk után a lovas rendőrök, akár a Szegénylegényekben a betyárokat.

A vízágyú egyébként nem jött be, alig spriccelt ki belőle vízsugár, így a jobb humorérzékkel és hidegvérrel megáldott rajongók sokak derültségére elkezdtek benne megfürödni. Ekkor jöttek volna a gumilövedékek, de Schuster Lóránt – akit ezt megelőzően elmondása szerint megpróbáltak letartóztatni, és csak hosszas magyarázkodására engedték el, amikor megtudták, hogy ő a soron következő zenekar vezetője – magához ragadva a mikrofont, fegyverletételre kérte a harcoló feleket. Csodák csodájára hallgattak rá, és lassan elcsitultak az indulatok. Ehhez persze az is kellett, hogy a rendőrség is jobb belátásra térjen, és a helyi rendőrkapitányt parancsnoka önmérsékletre felszólítva visszavonulásra rendelje. Több se kellett neki, duzzogva azonnal lelépett. Eközben a mentők járták az elhagyott pusztavacsi csatateret, és elsősegélyben részesítették a sebesülteket. Állítólag tucatnyi meglincselt rendőrkutya tetemét is össze kellett szedniük. A koncertek ezután rendben lezajlottak, a P. Mobilt követő Prognózis pedig stílszerűen az Add ki magadból a feszültséget! című számmal kezdett. A kádári sajtó agyonhallgatta a botrányt, illetve elferdítve közölte a tényeket, ám a Szabad Európa Rádió már egy órával a megtörténte után beszámolt a borzalmakról, ahogy foglalkozott az üggyel a bajor közszolgálati televízió is. A Kossuth rádiótól azonban Schusternek helyreigazítást kellett kérnie, mert egész nap azt mondták be, hogy a P. Mobil koncertje közben tört ki a balhé, holott ők csak a kedélyek lecsillapodása után kezdtek el játszani. Az olasz kommunista párt lapja, a Corriere della Sera úgy számolt be az ütközetről, hogy „a Kádár-rendszer móresre tanítja ifjúságát”.[11]

Az Agitációs és Propaganda Bizottság 1984 októberében az incidenssel kapcsolatban mégis igyekezett legalább felerészben a P. Mobilra hárítani a felelősséget: „A szombat délután kirobbant rendbontás közvetlen kiváltó oka a P. Mobil rockegyüttes késése volt, azonban jelentősen hozzájárult a rendkívül nagy mennyiségben árusított és fogyasztott alkohol.”[12] 1986-ban aztán a rendezvény – az ötéves periódusra történő átállásra való hivatkozással az Agitációs és Propaganda Bizottság döntésének értelmében – elmaradt.[13]

A fenti atrocitásokat nem nehéz a Belügyminisztérium országos parancsnoki értekezletén 1985. december 28-án elhangzott Kádár-beszéddel összefüggésbe hozni. Ez a szöveg elsősorban nem azért érdemel azonban megkülönböztetett figyelmet, mert egyebek mellett a gumibotütésekre való felhívásként értelmezhető, hanem azért, mert mintegy kvintesszenciáját adja a pártvezetés ellenzékieskedőnek titulált mozgalmakkal – és ebbe a könnyűzene egyes áramlatai is beletartoztak – szembeni hozzáállásának. Furcsamód Kádár János pártfőtitkár a politikai enyhülés helyett a pártállam szilárdságát és a belső ellenzékkel szembeni beavatkozás készségét hangsúlyozta, ami vonatkoztatható volt az ellenzéki magatartású pop-rock zenészekre is. A felszólalás értékelhető Kádár hatalomhoz való ragaszkodásaként, de a külpolitikai (a glasznoszty és a peresztrojka meghirdetése után született ez a beszéd) és a belső viszonyok (monori találkozó, a demokratikus ellenzéki tevékenység intenzívebbé válása) rossz feltérképezésének vagy éppen ellenreakciójának egyaránt. A kissé lekezelő stílusban elmondott felszólalás jelezte a hatalom egészének hozzáállását a könnyűzenészeket is magában foglaló ellenzékkel szemben. „(…) És az a helyzet, most és itt könnyebben evickélnek, egy kicsit kordában kell [őket] tartani (…) De fennáll az is, hogy figyelni [kell], bizonyos határon túl nem léphetnek, és hát ha megkísérlik, rá fognak fizetni. Énnekem is adódik evvel dolgom, nem szeretem, ha naponta jelentik, hogy most mit gondol az ellenzék, meg az mit gondol, mert azt nem győzöm olvasni X-ről meg Y-ról, de úgy, hogy ha szóba kerül, mondom, hogy valamiképpen értessék meg velük, hogy tőlünk ingyenreklámot nem fognak kapni. Ha valami határt túllépnek, akkor lesz reklám, de az nem ingyen lesz. Mi magyarok vagyunk, mi azt másképp szoktuk csinálni, mi tudunk gorombák is lenni, hát így gondolom foglalkozni vele.”[14]

[1] Ramones: Beat on the Brat = www.youtube.com/watch?v=3HUGeA2lur4. Utolsó letöltés: 2016. június 21.
[2] Beatrice: Üss a kölökre = www.youtube.com/watch?v=fbRBQOmLfBw. Utolsó letöltés: 2016. június 21.
[3] Csatári Bence: Az ész a fontos, nem a haj, Budapest, 2015, Jaffa Kiadó, 130.
[4] Koltay Gábor: Benkó Dixieland Band Story, Budapest, 1982, Zeneműkiadó, 20.
[5] Nagy Feró személyes közlése, 2013. június 4.
[6] Privát rocktörténet: Edda Művek = www.youtube.com/watch?v=sp8RMf_N3Uo. Utolsó letöltés: 2016. június 21.
[7] Dám László: Rockszámla, Budapest, 1987, Ifjúsági Rendező Iroda, 40.
[8] Földes László: Hobo Sapiens, Budapest, 1989, Hírlapkiadó.
[9] Balázs Fecó személyes közlése, 2012. június 5.
[10] Csatári Bence: Az ész a fontos, nem a haj, Budapest, 2015, Jaffa Kiadó, 330.
[11] Sárvári Vilmos személyes közlése, 2004. április 18.
[12] MNL OL M-KS 288. f. 41/1984, (MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottság iratai) 435. ő. e., 8–9.
[13] MNL OL M-KS 288. f. 41/1986, 462. ő. e., 153–155.
[14] MNL OL XIX-B-1-x 42. d, 56. sorszám, 22. (BM főparancsnoki értekezletek iratai)