Tanulmányok

A filmgyártás speciális szegmense volt a kádári-aczéli kultúrpolitikának, s ez különösen igaz a könnyűzenével foglalkozó filmek készítésére. A korabeli viszonyokra visszaemlékező zenészek bizonyos fokú szabadságot érzékeltek ebben a szférában, ami több színtéren is nyomon követhető. Egyrészt figyelemre méltó, hogy a filmekben szereplő művészek úgy érezték, dalaikat kisebb ellenállást leküzdve adhatják elő mozgóképen, mint hogy nagylemezre kerüljenek vagy rádiófelvétel készüljön belőlük. A Miért hagytuk, hogy így legyen? című Illés-szám keletkezésére Bródy János így emlékszik: „Ennek a számnak a létrejötte Az oroszlán ugrani készül című filmhez kapcsolódik. A rendező Révész György kért fel, hogy írjunk egy dalt a filmhez, és sikerült megállapodnunk abban, hogy szabad kezet kapunk. Ez fontos volt, mivel tudtam, hogy a számot így nem kell máshol engedélyeztetni, az kizárólag a filmrendező felelőssége.”[1]

Valóban, a filmzenékre nem vonatkozott a Táncdal- és Sanzonbizottság ellenőrzési kötelezettsége, ráadásul 1960 áprilisától a kulturális tárca Filmfőigazgatósága helyett a filmgyárak vezetői dönthettek a forgatókönyvek elfogadásáról.[2] Tehát első körben maga a rendező volt a cenzor minden alkotásnál, ő adta le a forgatókönyvet a filmgyár vezetőjének, aki mérlegelt, és pozitív döntése esetén átadta azt a művelődési tárca Filmfőigazgatóságának elfogadásra. Az engedélyeztetés mechanizmusához hozzátartozott az is, hogy a filmgyár igazgatója keverés előtt köteles volt az elkészült alkotást a Filmfőigazgatóságnak bemutatni, és elméletileg a standardizált kópia elfogadása is a Filmfőigazgatóság joga maradt. Mindezek figyelembevételével megállapíthatjuk, hogy alapvetően sok tekintetben kaptak más művészeti ágakban dolgozó kollégáiknál nagyobb mozgásteret a filmes szakma képviselői.[3] Az ominózus Illés-számnak ezért is kerülhetett a szövegébe az „Azt hiszed, hogy mindig mindent megbocsátunk?, vagy az, hogy „El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra”. Erre vonatkozóan Bródy János megjegyezte: „A rendező értette ezeket a szövegeket, de bátor volt, és azt mondta, hogy ez ebben a filmben elfogadható, mert ez egy krimikomédia volt. El is játszottuk a dalt az Astoria bárjában, miközben egy meztelen táncosnő lufikat lyukasztgatott ki. Annyira semmi köze nem volt a filmnek a dalhoz, hogy szinte észre sem lehetett venni, hogy benne volt. Viszont a mozival együtt megjelent.”[4]

Ez a szám azzal az érveléssel kerülhetett fel minden változtatás nélkül az 1969-es kislemezre, aztán pedig 1973-ban az Illés nagylemezére is, hogy egyszer már cenzúrázták. Sőt, hogy a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) levédje magát, a kislemezre még azt is ráírták, hogy Az oroszlán ugrani készül betétdala. Aztán szépen lassan levált a filmről a dal, és önálló életre kelt a koncerteken. Bródy János ezzel kapcsolatban elmondta, hogy az 1968-as prágai tavasz eltiprása inspirálta őt elsősorban ennek a számnak a megírására, hiszen azt már fiatal felnőtt fejjel élte át, egyik koncertjük előtt Veszprém közelében látta is a tankokat Csehszlovákia felé vonulni.[5]

A kádári filmgyártásban megmutatkozó másik relatív szabadságfaktor, ami természetesen kizárólag a pártállami diktatúra keretei között értelmezhető, a munkavállalás, illetve a munkaviszony fogalmának rugalmasabb kezelése volt a megbízók részéről. Ez alatt érthetjük azt, hogy az alkotókat, de még a statisztákat is, ellátták munkaviszony-igazolásokkal, amivel ki tudták védeni, hogy közveszélyes munkakerülésért (kmk) elvigyék őket a rendőrök. Ennek azért volt kifejezetten nagy jelentősége, mert a beatzenészek és a hatalom által huligánoknak titulált fiatalok sokszor kellett hogy szembesüljenek a kmk miatti őrizetbe vétellel. Így alakult ki a filmgyár körül egy kvázi értelmiségi holdudvar. Hobo egyenesen úgy emlékszik, a kmk-s léttől filmgyári kapcsolatai mentették meg jó ideig, ugyanis igazolásokat kapott arról, hogy statisztált bizonyos produkciókban – ami persze legtöbbször fedte is a valóságot –, s így egy ideig nem kellett elmennie főállású munkahelyre.[6]

            A „slendrián diktatúra” sajátosságai miatt a pártállami utasításoknak nem volt minden esetben foganatja a filmgyártást illetően, mert a helyi végrehajtó szervek alkalomadtán eltérően értelmezték azokat a pártközponthoz képest, ezenkívül azt is ki lehetett tapasztalni, hogy mely kérdésekben elnézőbb a hatalom. Még az is előfordult, hogy Kádár János nemtetszését fejezte ki egy-egy részlettel kapcsolatban, ám az mégis az inkriminált motívummal együtt vált közkinccsé. Ez esett meg Tímár Péter 1987-ben készült Moziklip című filmjével,[7] amelyben a KFT frontemberének, Laár Andrásnak a Kacsamajom című számát nehezményezte az MSZMP KB főtitkára, mert az annak videoklipjében szereplő animációs figurák szerinte szovjet rendőrökre emlékeztettek. A rendszer kísérletező művészetekkel szembeni ambivalens viszonyát jól mutatja, hogy a filmmel kapcsolatos fenntartásnak végül nem lett foganatja, és a dal az előzmények ellenére változatlan formában benne maradhatott a végleges változatban.[8]

A Kádár-rendszer kulturális viszonyait jól jellemzi, hogy a hazai beatsztárok először egy filmnek köszönhetően szerepelhettek nagylemezen, és ehhez szinte az egész akkori élvonalat fel kellett vonultatni. A Banovich Tamás rendezte, 1967-es Ezek a fiatalok[9] azonban jelentős mértékben kozmetikázottan mutatta be a beatmozgalmat: nemigen lehetett látni benne sikítozó lányokat, őrjöngő srácokat vagy vadul rock and rollt járó párokat. A filmnek a hazai rocktörténetben mégis fontos szerepe van, mivel – ahogy arról esett már szó – így juthattak először nagylemezhez a beatet játszó és a beatért rajongó fiatalok, még ha a valóságtól kicsit elrugaszkodottan láthatták is őket a többségi társadalom tagjai. A filmben és a nagylemezen az Illés, az Omega és a Metro zenekarok, valamint Koncz Zsuzsa és Zalatnay Sarolta előadásában elhangzottak a Láss, ne csak nézz!, az Eljöttél, a Bolond lány, az Emlékszel arra még?, a Szőke Anni balladája, a Gyémánt és arany, a Mr. Alkohol, a Fáradt vagyok, a Sárga rózsa, a Néma szerelem, az Ez az a ház, valamint a Mostanában bármit teszünk című számok. Ezek, annak ellenére, hogy előzetesen cenzúrán mentek keresztül, nagy hatással voltak az ifjúságra, főleg amikor klubokban, művelődési házakban, ifiparkokban csendültek fel. A nagylemezt sokszor feltették a házibulikban is, arra pedig egy idő után már igyekezett senki sem emlékezni, hogy a film önmagában véve banális történetet dolgoz fel, ami jóformán csak ürügy volt a beatnemzedék bemutatására, s amely külsőségeiben leginkább a hatalmi apparátus propagandistáinak szája íze szerint készült.

Bródy Jánosnak erről is megvan a maga véleménye: „Én az Ezek a fiatalokat tartom az első Illés-nagylemeznek. Banovich Tamás egyszer azt mondta, ezt a filmet azért készítette, hogy bebizonyítsa az elvtársaknak: a beategyüttesek is komoly művészek. Ennek érdekében egyenruhát csináltatott nekünk egy mérték utáni szabóságban, és elküldött minket fodrászhoz. Kissé csalóka volt ez a húzás, mert mi nem szerepet játszottunk, hanem saját magunkat alakítottuk, ám a mindennapjainkban nem voltunk ennyire konszolidáltak. A fazonigazítástól eltekintve a forgatókönyv Filmfőigazgatóság általi elfogadása után viszont senki nem szólt bele abba, hogy mi alapján választjuk ki a filmben elhangzó számokat, amelyek aztán nagylemezre is kerültek.”[10]

A hatalom tehát igyekezett a beatet a szocializmus eszmeiségének megfelelő útra terelni. Ennek egyik epizódja volt az Ezek a fiatalokon kívül Kovács András Extázis 7-től 10-ig című filmje, amelyben az Illés–Metro–Omega „szentháromságon” kívül a Horváth Charlie vezette Olympia együttes és a Tolcsvay-trió is szerepelt. Az alkotást 1969. május 24-én szombaton, késő éjjel mutatták be. Az időpontválasztás mögött két kultúrpolitikai szempont is húzódhatott: egyrészt a beat jelenségének mélyebb, társadalmi-szociológiai elemzésével nem akarták terhelni a szélesebb közönséget, másrészt a töményen csak a beatzenével foglalkozó film miliője erősen eltért az addig megszokott műsorok, így a táncdalfesztiválok hangulatától. A film, számot adva a fiatalok szórakozási szokásairól, szokatlan őszinteséggel nyúlt a témához. Szerepet kaptak benne a rendőrök is, akik igazoltatták a koncertre igyekvőket a Balaton partján, és még abba is beleszólhattak, hogy mennyi pénz elegendő a szórakozáshoz. Ezt a filmben elmondottak szerint a közbiztonság fenntartásának érdekében tették, holott tudjuk, a rendőrség koncerteken való részvételébe jócskán belejátszottak állambiztonsági szempontok is.

Az Extázis 7-től 10-ig visszhangját vizsgálandó, a Művelődésügyi Minisztérium körkérdést intézett a művelődési központokhoz. A pesterzsébeti Csili is tolmácsolta a közönségük véleményét az alkotásról 1969 májusában Bíró Verának, aki a tárca Közművelődési Főosztályának vezetője volt ekkor. Nem meglepő módon a levél némiképp kozmetikázta és szelektálta a XX. kerületiek álláspontját, amikor azt taglalta, hogy a fiatalok hiányolták a filmből az idősebb generáció szerepeltetését, mondván, ellenvéleményre is szükség lett volna szerintük egy ilyen fontos téma körüljárása során. Egyetértettek viszont a filmben megszólaló fiatalokkal abban, hogy a Koós János által előadott Kislány a zongoránál idejétmúlt, Vitányi Iván beszédét pedig aránytalanul hosszúnak ítélték. Ennek ellensúlyozásaképpen azonban alaposan leszedték a keresztvizet a beatről, ami a levélben szereplő vélemény manipulálásának gyanúját veti fel: „A filmen megnyilatkozó fiatalok tömegéből engem legjobban az lepett meg, hogy néhány egyetemistának mennyire szélsőséges a véleménye, mennyire nagy jelentőséget tulajdonítanak a beatnek, amely kedvezőtlen eredményt hoz, ha emellett más érdeklődési területe nincs a fiataloknak.”[11] A levél megfogalmazói hiányolták a film második feléből a zenei betéteket, ami érthető, amennyiben ennek az alkotásnak alapvetően mégiscsak a beat bemutatása lett volna az elsődleges célja. Az Illés túlsúlyát is kritizálták a csilisek, de ennek megvolt a szociológiai háttere, hiszen a külvárosi vagy a hatalom által annak mondott zenekarok – Dogs, Meteor, Liversing, Scampolo, Sakk-Matt, Tűzkerék, Gesarol stb. – ekkor már saját számaikkal is jelentős sikereket arattak, s a rajongótáborukhoz többek között a Csili közönsége is hozzátartozott.[12]

Ugyan az Illés tagjai több filmben is szerepeltek, ami ismertségüket az idősebb generációk körében is fokozta, de nekik és a hozzájuk tartozó holdudvarnak is jó néhányszor meggyűlt a baja a cenzúrával. Így járt a Tolcsvay-együttes is a Nemzeti dallal, mert a megzenésített verssel szembeni szilenciumot csak a filmgyártás befolyásának latba vetésével lehetett a későbbiekben enyhíteni. A Nemzeti dalt ugyanis 1973–1981 között nem engedték játszani, Tolcsvay László zeneszerzői munkája csak a Koltay Gábor rendezte A koncert című filmnek köszönhetően válhatott ismét legitimmé. A történet ott kezdődött, hogy az V. kerületi Hazafias Népfront keretében működő Belvárosi Petőfi Emlékbizottság (másutt Petőfi Centenáriumi Emlékbizottságként említették a testületet), élén Gyenes József belügyminisztériumi alkalmazottal, valamint az MSZMP és a KISZ V. kerületi bizottsága, illetve az ORI felkérte Tolcsvayékat az emblematikus Petőfi-vers megzenésítésére. Utólag a rendszer észbe kaphatott, mert az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának (TKKO) könnyűzenei referense, Kőháti Zsolt helytelennek ítélte ezt a megbízatást, azzal érvelve, hogy Bródy János diósgyőri „szövegelése”[13] miatt a KITT Egylet tagjai – amelyhez Koncz Zsuzsa, az Illés, valamint a Tolcsvayék és a Trió tartozott – egy ideig nemkívánatos zenészeknek minősültek.

A Nemzeti dal pártállami nyomásra jó ideig hivatalosan nem szerepelhetett sem a rádióban, sem lemezen, annak ellenére, hogy a sanzonbizottság engedélyezte azt. Mindössze Tolcsvayék koncertjein csendült fel néhányszor. A közönségből akadt, aki felvette, és bejátszotta iskolai ünnepségeken. Lettek is belőle incidensek. Az áttörést – ahogy fentebb is említettem – a Koltay Gábor rendezte A koncert című film és az ennek alapjául szolgáló, 1981. március 26-án rendezett kisstadionbeli hangverseny, illetve az erről készült dupla nagylemez hozta meg. A „producer”, Nemeskürty István, a Budapest Filmstúdió igazgatója ugyanis egyszerűen rábeszélte Bors Jenőt, az MHV igazgatóját, hogy a kiadványon szerepeljen a szám. Ha addig szilencium alatt volt is – érvelt Nemeskürty –, a dal mégis párt-, Hazafias Népfront- és KISZ-megrendelésre készült. Egy kis hiba azonban mégis csúszott a kiadásba, a lemezborítón ugyanis Tolcsvay László zeneszerző mellett szövegírónak nem Petőfi Sándort, hanem Bródy Jánost tüntették fel. Utóbbi némi iróniával tűzdelt véleménye szerint azért, mert ha már ennyi probléma volt ezzel a dallal, akkor az MHV-alkalmazottak biztos úgy gondolták, hogy azt nem is Petőfi, hanem ő írta.[14]

Ugyancsak 1981-ben készült el Szomjas György könnyűzenei témájú filmje, a Kopaszkutya, amelyről Tóth Dezső miniszterhelyettes írt véleményt a TKKO-nak 1981 májusában. A pártállami hivatalnokok nem bízták a véletlenre, és az alkotást megtekintette a miniszterhelyettesen kívül Bors Jenő, Gyurkó László író, újságíró, színházigazgató, Köllő Miklós dramaturg, Szabó B. István kritikus, irodalomtörténész, Vitányi Iván, a Népművelési Intézet korábbi, a Művelődéskutatási Intézet akkori igazgatója, valamint Pándi András, a KISZ KB Kulturális Osztályának korábbi vezetője, a TKKO akkori alkalmazottja. Az ő – nagy vitát követő – pozitív állásfoglalásuk is hozzájárult ahhoz, hogy Szomjas mozija nyilvánosság elé kerülhetett. Már ezt megelőzően, 1981. március 24-én arról tájékoztatta Bors Jenőt Fogarasi István, a film gyártásvezetője, hogy a Filmfőigazgatóság elfogadta a Kopaszkutya bemutatását. Az MHV-nak így mielőbb színt kellett vallania a dalok szövegét illetően, amelyeket tételesen elküldtek nekik (Kőbánya blues, Hosszúlábú asszony, Illatos dal, Tetovált lány stb.), de a sanzonbizottság véleményét az idő rövidsége miatt már nem kérték ki.

A megbeszélésen olyannyira szerteágazók voltak a vélemények, hogy a bemutatást ellenzők is találtak a filmben értéket, és a mellette állóknak is akadtak fenntartásaik. Összességében a bemutatás mellett kardoskodók voltak többségben, ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy ennél a műnél a szocializmustól jóval távolabb álló alkotásokat is játszottak abban az időben a magyar mozik, ráadásul a Kopaszkutya valós problémára, a társadalomból való kitaszítottságra hívta fel a figyelmet. A harmadik, a bemutatás mellett szóló érv az volt, hogy a közvéleményben már híre kelt a produkciónak, így a sajtó nyomására a szereplő zenészek mártírokká váltak volna, ha nem debütálhatott volna az alkotás a szélesebb nyilvánosság előtt.[15]

Az MHV azonban nem adta ki a nagylemezt, az csak a rendszerváltozás után jelenhetett meg, sőt Erdős Péter a Corvin moziba tervezett filmbemutatót is meg tudta akadályozni, arra hivatkozva, hogy a közönség szétverheti a berendezést.[16] Odáig viszont már nem tudott vagy nem akart hatni, hogy Szolnokon is keresztülhúzza a filmbemutatót 1981. április 6-án, amelyet a Hobo Blues Band és a P. Mobil koncertje követett. Rocktörténeti kuriózum, hogy a két együttes tagsága többször besegített egymásnak a dalok eljátszásába, miközben a tömeg irtózatos nyomására a kordonok acélcsövei szalmaszálként hajoltak meg, nem kis balesetveszélyt idézve elő, egyúttal okot adva a rendőrségnek és az ifjúgárdistáknak a közönség zaklatására. Miután kiderült, hogy a filmzene nem kerülhet nagylemezre, a korabeli hangfelvételek tanúsága szerint Hobo arra biztatta a közönséget, hogy a koncerteket vegyék fel magnóra.[17] Az is érdekesség, hogy Tóth Dezső javaslatára a legmagasabb rangú politikai vezetők véleményezték a Kopaszkutyát (hogy Kádár látta-e, arról nincs tudomásunk), és A tanúhoz hasonlóan először szűkebb nyilvánosság előtt, így az államapparátus fiataljainak, illetve oktatási igazgatóságokon és fegyveres testületeknél mutatták be. Vetítették a Mafilm-stúdióban, a Szolnoki Ifjúsági Napokon, a KISZ továbbképző táboraiban, az Újpalotai Szabadidőközpont háromnapos kulturális programján, illetve a Budapesti Pártbizottság filmklubjában. A TKKO 1981. június 22-én megállapította, hogy a vetítések rendben lezajlottak, de a film nem dolgozta fel a társadalmi problémákat teljes mélységükben, inkább a zenekar történetére fókuszált, a sztárokat pedig a róluk kialakított képhez képest „egyáltalán nem méltó helyzetekben” (lopás, csúnya beszéd, verekedés) mutatta be.[18]

A szélesebb nyilvánosság előtti premier 1981 őszén nagy port kavart, s levéláradatot vont maga után – amelyből jutott a legmagasabb fórumokra is. Mogyorósi József huszonhét éves tanár, az V. kerületi pedagógus KISZ-bizottság titkára 1981 októberében egyenesen „János bácsinak”, azaz Kádár Jánosnak írt az ügyben, abbéli ellenérzését fejtve ki, miszerint a film a munkakerülést és a Nyugat-majmolást reklámozza. A levélre a TKKO részéről Pándi András válaszolt, aki összességében indokoltnak tartotta a Kopaszkutya bemutatását. Érvként hozta fel, hogy a csöveskultusszal sem az alkotás, sem a pártvezetés nem azonosult, a céljuk pusztán a probléma felvetése volt.[19] Ez a felfogás a pártállami rendszer enyhülését mutatja, mint ahogy az is, hogy az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában készült könnyűzenei filmek is egyre könnyebben elérhetők lettek: a Rolling Stones 1969-es londoni koncertjét 1982-ben már moziban láthatta a nagyközönség.[20] A folyamat gyorsuló tendenciát mutatott, mert egy évvel korábban még kuriózumszámba ment, hogy a tatai rocktanácskozáson[21] a szakma bennfentesei Magyarországon hivatalosan először testületileg megnézhették a Woodstockban készített koncertfilmet.[22]

A Kopaszkutya-kérdés egyik kései hullámverése kirajzolódik egy más témában megfogalmazott Bors Jenő-levélből is. Az MHV vezetője ebben teljes mértékben kiállt a pártállam ideológiája mellett, valószínűsíthetően a meggyőződésén kívül azért is, hogy a pártállami támogatást – ami a komolyzenei lemezek esetén forintosítható is volt – megtarthassák. Bors Jenő 1981 októberében a sajtó részéről az MHV-t ért támadások kapcsán a TKKO-nak azt írta: „Ahol engedtünk a politikai zsarolásnak, ott mindig a rövidebbet húztuk, ahol nem engedtünk, ott a demagógia, a zavarkeltés szándéka meghátrált. Nem engedtünk a Beatrice-kérdésben – a Beatrice feloszlott. Némi ingadozás után nem engedtünk Kopaszkutya-kérdésben, a HBB [Hobo Blues Band] a velünk való együttműködés útját választotta, és elfogadható, új nagylemezén dolgozik.”[23]

[1] Bródy János személyes közlése, 2017. január 20.
[2] Varga Balázs: Filmirányítás, gyártástörténet és politika Magyarországon 1957–1963, PhD-disszertáció ELTE BTK Történettudományok Doktori Iskola, Társadalom- és Gazdaságtörténeti Doktori Program, 2008. 7.
[3] A filmengedélyeztetés procedúrájáról részletesebben lásd: Varga Balázs: Filmirányítás, gyártástörténet és politika Magyarországon 1957–1963, PhD-disszertáció ELTE BTK Történettudományok Doktori Iskola, Társadalom- és Gazdaságtörténeti Doktori Program, 2008.
[4] Bródy János személyes közlése, 2017. január 20.
[5] A varsói szerződés csapatainak 1968-as csehszlovákiai bevonulásáról lásd: Tarján M. Miklós: 1968. augusztus 20. – A Varsói Szerződés csapatai megszállják Csehszlovákiát, www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1968_augusztus_20_a_varsoi_szerzodes_csapatai_megszalljak_csehszlovakiat. Utolsó letöltés: 2017. május 13.
[6] Dob + Basszus: HBB – Kőbánya blues, www.youtube.com/watch?v=zG0goJYPXtw. Utolsó letöltés: 2017. május 12.
[7] Tímár Péter: Moziklip, www.youtube.com/watch?v=PTGo2Em-vFk&list=PLaV-gKhk0ehQo2c-QST_bF9aZOKBgCtlb. Utolsó letöltés: 2017. május 13.
[8] Múlt-kor, 2007. február 1.
[9] A filmről részletes elemzést ad: Ignácz Ádám: Ezek a fiatalok – The First Hungarian Beat Movie (1967), Kieler Beiträge zur Filmmusikforschung, 2016/12, 219–233. = www.filmmusik.uni-kiel.de/KB12/KB12-Ignacz.pdf. Utolsó letöltés: 2017. július 20.
[10] Bródy János személyes közlése, 2017. január 20.
[11] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL) XIX-I-4-o 103. d. 80522/1969.
[12] MNL OL XIX-I-4-o 103. d. 80522/1969. (A Művelődésügyi Minisztérium Közművelődési Főosztályának iratai.)
[13] Az 1973. június 10-ei diósgyőri popfesztiválon számos zenekar mellett az Illés, illetve a KITT Egylet is fellépett. Két szám között Bródy János konferálás közben megköszönte a rendőrség segítségét a rajongók elszállásolásában, amire a közönség egy része hangos nemtetszésének adott hangot. Az eset érdekessége, hogy Bródy valóban meg akarta köszönni a rendfenntartó erők közreműködését, mert a közhiedelemmel ellentétben nem fogdában, hanem egy iskola tornatermében nyújtottak szállást a fiataloknak, és reggel minden következmény nélkül elengedték őket. Jávorszky Béla Szilárd–Sebők János: A magyarock története 1. – A beatkezdetektől a kemény rockig, Népszabadság könyvek, Budapest, 2005, 213–214. (a továbbiakban: Jávorszky B.–Sebők J.)
[14] Jávorszky B.–Sebők J., 209.
[15] MNL OL M-KS 288. f. 36/1981, 14. ő. e., 45 (Az MSZMP KB TKKO iratai.); Hegedűs István: A P. Mobil, a Skorpió és a Hobo Blues Band, www.mno.hu/p_mobil_45/a-pmobil-a-skorpio-es-a-hobo-blues-band-1261756. Utolsó letöltés: 2017. május 13.
[16] Sebők János: Rock a vasfüggöny mögött, GM és Társai Kiadó, Budapest, 2002, 284.
[17] Lásd Hegedűs István: A P. Mobil, a Skorpió és a Hobo Blues Band, www.mno.hu/p_mobil_45/a-pmobil-a-skorpio-es-a-hobo-blues-band-1261756. Utolsó letöltés: 2017. május 13.
[18] MNL OL M-KS 288. f. 36/1981, 14. ő. e., 44–60.
[19] MNL OL M-KS 288. f. 36/1981, 39. ő. e., 205–208.
[20] Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) 3.1.2. (Munkadossziék.) M-41343. 1982. február 5.
[21] A tatai rocktanácskozásként elhíresült összejövetelen a hatalom, élén Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettessel, 1981. március 23. és 25. között találkozott a hazai könnyűzenei élet prominens képviselőivel. Ennek során a tárca helyettes vezetője egyebek mellett világossá tette, hogy nem tűrik az alternatív rockzenekarok szokatlan névválasztásait. Említett szcénától ugyanakkor Bródy János és Benkő László némiképp elhatárolódott, mondván, hogy ők nem profi zenészek, így nincs is rajtuk mit számonkérni. Ezen a tárgyalássorozaton került szóba a könnyűzenei szakszervezet létrehozása is. Csatári Bence: Az ész a fontos, nem a haj – A Kádár-korszak könnyűzenei politikája, Jaffa Kiadó, Budapest, 2015, 296.
[22] Muzsay András, a Váza Klub tagjának személyes közlése, 2006. október 8.
[23] MNL OL M-KS 288. f. 36/1981, 20. ő. e., 2–3.