Tanulmányok

A rockzene vizsgálata, feldolgozása, értékelése, kulturális hatása sok szempontból megközelíthető, a nézőpontok száma bizonyára a végtelen felé tart, ezért felsorolásukba kezdeni nem is igazán érdemes. Van egy aspektus azonban, amely biztosan nem hagyható figyelmen kívül, ez pedig e muzsika nemzetközi hatása és az országok határain messze túlmutató népszerűsége. A Kádár-kori Magyarország könnyűzenéjét is aktív nemzetközi jelenlét jellemezte. A címben idézett mondat – amelyet Roy Carr, a neves zenei magazin, a New Musical Express zenei újságírója vetett papírra 1971-ben, az alig néhány hónapja működő Locomotiv GT együttes kapcsán – is ezt hivatott erősíteni.

Hol is a helye a korszak magyar könnyűzenéjének nemzetközi viszonylatban? Milyen valódi hatása volt a honi beatnek, rocknak külföldön? A következő írásban ezt a néhány gondolatot szeretném röviden megvizsgálni, egyszerre tisztelegve a korszak kiemelkedő zenészei, előadói és szerzői előtt.

A korai szakasz – a késő ötvenes évek

A műfaj születésnapjaként az 1954. április 12-ei dátum jelölhető meg, ekkor rögzítették ugyanis Bill Haley Rock Around The Clock című szerzeményét.[1] A kezdeti korszak nem csupán azért jelentős, mert látható, hogy immár több mint hatvan éve él és virul, fejlődik és gazdagodik ez a műfaj. Amiatt is, mert ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Kovács Andor hazai dzsesszgitáros már 1957. március 19-én – csupán három évvel Haley után – Magyarországon rögzítette az első három rock and roll felvételt (köztük a Rock Around The Clockot), és lemez több tízezer példányban fogyott el, akkor érzékelhető, hogy a kor viszonyaihoz képest, a kétpólusú világ egyre távolodó ideológiáinak ellenére milyen nagy sebességgel ért el hozzánk ez a zene, és hogy milyen szédületes tempóban éreztette hatását a merőben eltérő társadalmi közegben. A rockzene nemzetközi hatását és fejlődését talán Simonyi András volt washingtoni nagykövet fogalmazta meg a legfrappánsabban, aki azt mondta egyszer, hogy a korszak rockzenéje volt a korabeli internet.[2]

Bár maga a rockzene az ötvenes években indult hódító útjára, Magyarországon ekkor még nem beszélhetünk olyan markáns zenei és társadalmi jelenségről, mint Amerikában vagy akár Nyugat-Európában. Mégis, hogy a későbbi folyamatok összefüggéseit jobban megvilágíthassuk, érdemes röviden áttekinteni, hogy mi jellemezte a késő ötvenes évek politikai, társadalmi és kulturális viszonyait.

A korai Kádár-rendszer pártvezetése hamar felismerte, hogy fontos foglalkozni az ifjúság szórakoztatásával. Az MSZMP Intéző Bizottságának 1957. január 25-én tartott ülésén döntöttek a Kommunista Ifjúság Szövetség (KISZ) megalapításáról.[3] Úgy látták, a fiatalok többsége még nem áll a Kádár-kormány mellett, ezért szükség van egy olyan szervezetre, amelynek keretein belül a könnyűzenei szórakoztatást is meg lehet szervezni.[4] Kiolvasható ebből a Kádár-rendszer vezetőinek azon felismerése is, mely szerint az 1956-os eseményekben kicsúcsosodó folyamatok egyik tanulsága, hogy az állampolgárok komfortérzetét növelni kell. Ebben az időszakban a könnyűzene főleg az operettet, a táncdalt, a népzenét és a dzsesszt jelentette. Míg a Rákosi-érában adminisztratív intézkedéseket hoztak a polgárinak vagy kispolgárinak ítélt művészeti irányzatokkal szemben, addig az MSZMP Központi Bizottságának Tudományos és Kulturális Osztálya 1957. december 14-ei ülésén elítélte a korábbi kirekesztő politikát, mely értelemszerűen a könnyűzenét is érintette. Úgy állították be, hogy a Rákosi-rendszer túlzottan szigorú kultúrpolitikája vezetett a nacionalizmus felélénküléséhez. A Központi Bizottság 1958-as évre vonatkozó irányelvei az 1957. júniusi pártértekezleten hangzottak el.[5]

A könnyűzene iránti kereslet már ekkor nagyobb volt, mint a komolyzene iránt. Egy 1958 januárjában kelt művelődésügyi minisztériumi jelentés 2827 felvételről beszélt, amelyeknek 48,7%-a volt komolyzene.[6] A hatalom jól felfogott érdeke lehetett volna, hogy ezt a helyzetet saját javára használja, azonban a könnyűzenéhez való viszonya a kezdetektől fogva ellentmondásosan alakult.

Az első időszakban az ismert hivatalos (támogatni, tűrni, tiltani) álláspont mellett érdemes megemlíteni, hogy Aczél György művelődésügyi miniszterhelyettes 1957 és 1963 között már foglalkozott a könnyűzene sorsával, ezen belül is a lemezgyártással. A kultúrpolitika irányítói nem tartották elégségesnek a lemezgyártás volumenét hazánkban, úgy vélték, nagyobb igény lenne könnyűzenei lemezek vásárlására, mint amennyit a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat kapacitása megenged. Tudatosan keresték ezért a kapcsolatot Angliával, ahonnan nyersanyagot és technológiát kívántak importálni a lemezek gyártásához.[7] Egyértelmű volt a haszonszerzés fontossága és a felszín alatt annak elismerése, hogy erre a bevételszerzésre a könnyűzene igazán alkalmas.

Az akkori társadalmi, politikai viszonyok azonban nem támogatták egyértelműen a könnyűzenén keresztül történő bevételszerzést.[8] A Vasfüggönytől keletre ismert, a Szovjetuniótól átvett működési mechanizmus a kulturális vállalatok monopolhelyzete volt. Ennek következménye, hogy elsősorban nem a zenei teljesítmény vált fontossá, hanem az, hogy egy-egy zenekarnak vagy szólistának milyen volt a személyes kapcsolata a különböző intézmények vezetőivel, befolyásos potentátjaival.[9]

A párt- és állami szervekhez szorosan kapcsolódó intézmények, melyeknek döntő befolyásuk volt a zenei életre, a következők: Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) – 1951-ben született határozat a létrehozásáról, akkortól indulhatott el az önálló magyar hanglemezgyártás –, Nemzetközi Koncertigazgatóság (NKI), Országos Rendező Iroda (ORI), Magyar Rádió és Televízió, Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK), Táncdal- és Sanzonbizottság. A hazai beatzene – vagy mai kifejezéssel rockzene – megszületése előtt tehát az intézményi keretek már létrejöttek. Ebből kikövetkeztethető, hogy könnyűzenei élet és külföldi vendégszereplések már ebben a korai szakaszban is voltak, hiszen a hatalom egy erre szakosodott apparátus létrehozásáról döntött. Rövid írásomban azonban a fókuszt szűkíteni szeretném – követve az Időtlen hangok című konferencia szellemiségét –, és elsősorban a magyar rockzenére fogok a továbbiakban koncentrálni.

A hatvanas évek – a rockzene kibontakozása

A hatvanas évek az az időszak, amikor a magyar beatzene valójában kifejlődik, egyre komolyabb társadalmi bázisra, majd részleges és ellentmondásos hatalmi támogatásra is talál, és előbb szórványosan, majd egyre rendszeresebben külföldre is eljut.

A hatvanas évek elején egyértelmű szabályozás volt arra, hogy a volt szocialista országokban csak kulturális egyezmények keretében, a Művelődési Minisztérium engedélyével lehetett fellépni, a zenekarok egyes esetekben – kis túlzással fogalmazva – azt tapasztalták, hogy nehezebb a keleti blokk országaiba eljutniuk, mint nyugatra.[10] A nyugati fellépések gyakran személyes kapcsolatok mentén váltak lehetővé.

A műfaj fejlődésének a külföldi megjelenés szempontjából is fontos egyik első alakja a luxembourgi stílust elsajátító, „kis Buddy Hollynak” is becézett Szörényi Levente. A később ismertté vált énekes-gitáros és szerző már 1964-ben a Szovjetunióban és Lengyelországban vendégszerepelt a Balassa együttessel. A zenekar amerikai twist- és rock and roll feldolgozásokat játszott.[11]

A korai évek egyik legjelentősebb nyugati szereplése az Omega együttes angliai fellépése volt. Benkő László a következőket mondta erről: „Charlie Coutts magyarországi tudósító volt a Magyar Rádió angol szekcióján. Állandó kapcsolatban állt londoni barátjával, John Martinnal, aki a londoni Marquee Clubnak volt a menedzsere. Magyarországra 1968-ban, a Spencer Davis Group menedzsereként jutott el. Úgy vélte, érdekes lenne az angol közönségnek, ha egy, a keleti blokkból érkező beatzenekar koncerteket adna Angliában és lemezt is jelentetne meg.”[12] A véletlenek mentén így az első angliai turné, majd az első Omega-lemez is megvalósult. Az albumot Omega Red Star néven készítették. A Red Star végződést John Martin biggyesztette a zenekar nevéhez, utalva a keleti blokk jelképére, a vörös csillagra. A tizenegy dalt tartalmazó korong angol nyelven készült, Kóbor János akadályoztatása miatt azonban ezen még Mihály Tamás énekelt. A lemezre került a Kállai-kettős feldolgozása is, de ez a népi vonal aztán gyorsan eltűnt a zenekar arculatából. Az első után egy második turné és lemez terve is megszületett, azonban a magyar kultúrpolitikai vezetés ebben veszélyt látott, ezért az Interkoncert Vállalat (NKI) azt az utasítást kapta, hogy tiltsa meg a zenekar külföldre utazását és ne adjon nekik vízumot. Az Omega helyett az Illést javasolták a kiutaztatásra.[13]

Az Illés angliai fellépése így jött létre, azonban furcsasága a helyzetnek, hogy az Omegát „várták” vissza, és a szervezők nem értették, hogy miért nem ők érkeznek.[14] A másik „baleset” pedig az lett, hogy a BBC sugárzott egy Bródy Jánossal készült interjút. Ebben a beszélgetésben olyan mondatok hangoztak el, amelyeket az akkori politikai vezetés károsnak ítélt, így nyolc hónapra eltiltották a zenekart a budapesti fellépésektől.

A Bergendy-együttes is megemlíthető a magyar zenekarok külföldi megjelenéseinek tekintetében, bár ekkor ők még nem saját produkcióval, hanem úgynevezett vendéglátós zenekarként működtek, s csak 1969 után értek el saját zenére épülő jelentős sikereket.

Bár a magyar kultúra terjesztésének szempontjából nem tekinthető elsődlegesnek, érdemes említést tenni a vendéglátóiparban tevékenykedő zenészekről is. Az ezirányú külföldi impresszálási bevételek az NKI-nál a hatvanas években a teljes bevétel 50%-át tették ki, mely szám 1967-ben már 81% volt. A külföldön ekkor szerződésben lévő zenészek száma nyolcszáz fölé emelkedett, egyes muzsikusok négy-öt évre is leszerződtek, döntően nyugati országokba. Az NKI tisztviselői kiutaztak azokra a helyszínekre, ahol a magyar zenekarok felléptek, és ellenőrizték, hogy méltó-e egy-egy vendéglátóhely, étterem vagy szálloda a szocialista magyar kultúra terjesztésére.[15]

Egy, a hatvanas évek végén kelt jelentés kevesellte az NKI Szovjetunióval, Bulgáriával és Romániával tartott kapcsolatait, ami meg is felelt a valóságnak. Csehszlovákiával ebben az időben az nehezítette az együttműködést, hogy jelentős összeggel tartoztak Magyarországnak a magyar fellépők után. Az NKI annál is inkább motivált volt a devizabevételek megszerzésében, mivel 1963-tól nem kapott állami támogatást. 1970-ben könnyűzenei vonatkozásban a következő adatok láthatók az NKI tevékenységét illetően: nyolc osztrák, egy olasz, tizenhat francia, tíz NSZK-beli, négy amerikai, huszonkét svájci és Benelux államok-beli, nyolc skandináviai út lebonyolítása, összességében hetvenhét tőkés országokba vezető út, szemben az ötvenkilenc szocialista országokba vezetővel (ezen belül nyolc szovjet, tizenegy NDK-beli, tizennyolc csehszlovákiai, hat lengyel, hét román, három bolgár és hat jugoszláviai).[16]

Az a tény, hogy az állam limitálta a külföldre vihető devizát, akadályozta a külföldi lemezimportot is. A nehézségek ellenére érdemes megemlíteni, hogy 1969-ben tízszer annyi bevételt realizált az NKI a könnyűzenén keresztül az NSZK-ból, mint az összes komolyzenei műfajból együttesen. Ennek ellenére a kulturális vezetés mégis a komolyzene menedzselésének elsődlegességét hirdette.[17]

A hetvenes évek – Magyarország mint a keleti blokk rockzenei „nagyhatalma”

Részben a politikai, társadalmi eseményeknek és körülményeknek, részben a magyar zenekarok magas színvonalú felkészültségének köszönhetően Magyarország a hetvenes években a keleti blokk országai között egyfajta rockzenei „nagyhatalommá” fejlődött. A hazai politikai berendezkedés, az új gazdasági mechanizmus „liberálisabbnak” mondható hatalmi hozzáállása, az életszínvonal emelésére irányuló tudatos törekvés szabadabb kibontakozást és fejlődést tett lehetővé a rockzene területén is. A keleti blokk más országaiban ez a folyamat különböző tényezők miatt nem így, vagy egyáltalán nem ment végbe. Romániában Ceaușescu 1971-es júliusi tézisei után nem támogatták az angol nyelven előadott rockzenét és általában az idegen, nyugati kultúrára hasonlító kulturális jelenségeket. Az NDK hivatalosan továbbra is erős cenzúrát alkalmazott a lenézett, nyugatira hasonlító beatzenével szemben. Hasonló volt a helyzet Csehszlovákiában az 1968-as prágai tavaszt követően, és Lengyelországban is erős cenzúrát alkalmaztak e műfajt illetően. A keleti blokk országai közül Jugoszlávia tekinthető az egyetlen kivételnek. A Szovjetunióban is csak a nyolcvanas évek elejétől váltak jelentősebbé a nyugati rockzenét játszó együttesek. A szigorú cenzúra nagymértékben gátolta e műfaj terjedését.

A nyugati hatás azonban nem volt teljesen kiszűrhető, az igény megteremtődött ezekre a műfajokra is. A fiatalság nevelése és a szocialista kultúra ápolásának érdekében születtek olyan kezdeményezések, amelyek a nyugati típusú rockfesztiválokkal próbáltak versenyezni. Gyakran nem volt azonban helyben kellő számú vagy minőségű formáció, hogy ezeket a fesztiválokat átütő erővel megszervezhessék.[18] Ezen jelenségek együttese okozta, hogy nagy volt az igény a magyar rockzenekarokra.

A baloldali Demokratikus Világifjúsági Szövetség 1973-ban az NDK-ban, Berlinben rendezte meg a Világifjúsági Találkozót, ami érdekes momentum a keleti blokk könnyűzenei állapotának tükrében is. A szervezet azon túl, hogy a baloldali ifjúság tömegbázisát próbálta erősíteni és összetartani, vizsgálta a mindenkori ifjúság szokásait, ízlésvilágát. Olyan arculatú rendezvényeket igyekezett kiállítani, amelyek megfelelnek az adott kor szellemének és kellő számban képesek mozgósítani az ifjúságot. 1973-ban már egyértelmű volt, hogy ezt leghatásosabban a beat- és a rockzenén keresztül lehet megtenni. A berlini szervezők szerettek volna olyan zenekarokat felvonultatni a fellépők között, akik megszólalásukban, minőségükben és színpadi megjelenésükben versenyképesek, a nyugati sikeres rockzenekarok színvonalához foghatók. Gyorsan kiderült azonban, hogy az NDK-ban nem igazán létezik ilyen zenekar. Ebből is látszik, hogy a beatzene magyarországi fejlődése közel sem volt jellemző a teljes keleti blokkra. A berlini szervezők helyi ütőképes együttesek híján Magyarországról kényszerültek produkciókat meghívni. Ezek között az ekkor már nyugaton fellépő és nyugati lemezszerződéssel rendelkező Omega volt az első helyen. Annál is inkább, mert 1970-ben és 1972-ben kifejezetten NDK-exportra készült magyar nyelvű lemez a zenekarral, tehát az országban ismertek voltak.[19]

Mihály Tamás így emlékszik vissza erre: „Ott hozzánk álltak úgy, mint ahogy Magyarországon álltak volna a Beatleshez. Amikor megpróbálták lefordítani németre a szövegeket, rettentő komikus volt, visítoztunk a nevetéstől. De a németeknek nem tetszett így. Ugyanúgy a kamu magyar szövegét énekelték, mint ahogy Magyarországon a kamu angolt énekelték a Beatles-nótákhoz.”[20]

A zenekar népszerűsége az NDK-ban olyan mértéket öltött, hogy megjelentek a színen helyi Omega-imitátor produkciók, akik zenei karakterben és főleg külsőségekben igyekezték utánozni az együttest. A jelenség beszédes, hiszen mutatja, hogy a magyar könnyűzenei ipar mennyivel előrébb járt fejlettség tekintetében.

A könnyűzene további erősödését a hatvanas éveket követően jól mutatja az az adat, hogy 1971-ben a könnyű műfajban már közel kétezer-hétszáz kül- és belföldi művészt impresszáltak, szemben az ezethétszáz komolyzenei produkcióval. Az NKI jelentései kapcsán több, a témával kapcsolatos hasznos információt találhatunk. 1972-ben jelentős zenei fesztiválokra sikerült magyar előadókat eljuttatni. Zalatnay Sarolta és Hacki Tamás a sopoti, Korda György a spliti, Monyók Ildikó a brassói, Késmárky Marika a Rio de Janeiró-i és kanári-szigeteki, Koós János a bulgáriai, Szécsi Pál az athéni, az Omega és Szécsi Pál a tokiói, Zalatnay Sarolta és az Omega pedig a mallorcai fesztiválokon vettek részt szép eredménnyel.[21]

A politikai vezetés kevesellte a szocialista országokban való fellépéseket, ezért erőfeszítéseket tettek arra a hetvenes évek elejétől, hogy a koncertek számát ezekben az országokban növeljék, illetve kulturális együttműködéseket kezdeményeztek. Magyarország a keleti blokk országain belül fokozatosan rockzenei „nagyhatalommá” vált a hetvenes években. A magyar zenekarok keleten betöltött vezető szerepét jól jelzi az is, hogy a magyar rockzenei zsargonban a többi szocialista országot „popgyarmatok” néven aposztrofálták, az ide szervezett koncertkörutakat pedig „vajaskenyér-túráknak” nevezték.[22]

1975-ben Karel Gott számára magyarországi turnét szerveztek, hogy a csehszlovák zenekarok előfutáraként az ottani zenét népszerűsítse hazánkban. Koprodukciós próbálkozások is indultak. Ennek egyik tanúbizonysága Koncz Zsuzsa egyik hanghordozója, amelyen csehszlovák zenekar kísérte az énekesnőt. Rajta kívül Csehszlovákiában jelentős sikereket ért el ebben az időszakban Bódi Magdi, Zalatnay Sarolta, illetve az egy kicsit más műfajban tevékenykedő Benkó Dixiland Band, a Szabados- és a Kőszegi-együttes, sőt Pege Aladár is. Ide kívánkozik tán az a megjegyzés, hogy a dzsessz utaztatása keleten, a szocialista országokban szinte a kezdetektől fogva könnyebb volt.[23]

Lengyelországban is nagyon népszerűek voltak ebben az időben a magyar zenekarok és énekesek. A Skorpió, a Generál, a Mini, az LGT, a Piramis, az Omega, a Hungaria, a Gemini, Bódi Magdi és Szűcs Judit nagy sikerű és jelentős bevételt biztosító turnékon vettek részt. A lengyelek Párizsban, Londonban, Münchenben és Bécsben kelet-európai zenészek részére impresszáriókat, közvetítőirodákat terveztek létrehozni, mely ötletet a magyarok is át szerették volna venni, azonban ez a kezdeményezés megbukott.[24]

A Szovjetunióban a Syrius, illetve a Neoton örvendhetett nagy sikerű turnénak 1975-ben, és mivel a szovjet rockzene sokkal fejletlenebb volt a magyarnál, igényt jelentettek be Koncz Zsuzsa, a Gemini és Hacki Tamás fogadására is. A korra jellemző érdekesség, hogy a Neoton-turnéra magyar zenészt és szövegírót is küldtek ki, hogy tanulmányozzák a szovjet könnyűzenét.[25] Érzékelhető a blokkon belüli szovjet dominancia egy olyan területen is, ahol valójában nem volt mit tanulni a magyar zenészeknek. Ez a minőségi különbség a Szovjetunióba invitált magyar zenekarok számából is látszott, mely ellenkező irányban nem volt ilyen jelentős.

A nyugati világban elért jelentősebb sikerek tekintetében három zenekar kiemelten említésre méltó. A Locomotiv GT, a Skorpió és az Omega. A hetvenes években akkorra már rendkívül sikeres zenészekből három úgynevezett szupergrupp létesült: az LGT, a Skorpió és a Taurus együttes, azonban nyugati sikerek tekintetében az első kettő, valamint az Omega a legfontosabb.

A Skorpió 1974-től kezdve az év jelentősebb részét külföldön töltötte. 1974-ben kanadai és amerikai turnén vettek részt, 1976-ban a sopoti fesztiválon megnyerték a sajtó különdíját, 1977-ben összesen százötvenhét koncertet adtak egy skandináv és német turné keretében, 1978-ban pedig a Turku Music Festivalon olyan neves előadókkal hirdették őket egyenrangúként, mint a Uriah Heep és a Boomtown Rats.

A Locomotiv GT (LGT) a másik olyan magyar együttes, amely nyugaton is jelentős sikereket ért el, és a világhír közelébe is került. Az 1971-ben alakult zenekar röviddel az indulása után már különdíjat nyert a tokiói Yamaha fesztiválon. Ők voltak az elsők Magyarországon, akiket nyugati cég – a Yamaha – szponzorált hangszerekkel. A tekintélyes angol rocklapban, a New Musical Expressben elismerően nyilatkozott róluk Roy Carr. „Keletről jön a legújabb rockszenzáció, nem nyugatról: Locomotiv GT. Jegyezzék meg ezt a nevet, mert sokat hallanak még erről az együttesről!”[26] 1972-ben Angliában a Lincoln Great Western Express Festival résztvevői voltak olyan világhírű előadókkal, mint Rod Stewart, Joe Cocker és a Beach Boys. Ugyanebben az évben svédországi koncertjeik is voltak, majd négy hónapos turnét szerveztek számukra Amerikában, ahol harminc koncertet adtak, New Jersey-ben, Chicagóban és Clevelandben a ZZ Toppal léptek fel. Los Angelesben egy teljes nagylemezanyagot vettek fel, sőt televíziós műsorban is felléptek, ahol tízmillió néző látta őket. 1973-ban újabb angliai meghívást kaptak a London Music Festivalra, ahol a Rolling Stones producere, Jimmy Miller ajánlott számukra szerződést, így még ebben az évben megkezdték az első angol nyelvű lemezük felvételét a CBS Stúdióban.[27]

A zenekar billentyűs-zeneszerzője, Presser Gábor nevéhez fűződik a Déry Tibor–Pós Sándor–Presser Gábor–Adamis Anna jegyezte Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című rockmusical bemutatása a Vígszínházban, 1973-ban. Ez volt az első alkalom, hogy ez a műfaj államilag finanszírozott kőszínházban megjelenhetett. Míg 1972. március 15-én még ifjúsági tüntetést oszlattak szét a munkásőrség bevetésével és a Jézus Krisztus Szupersztár című rockopera megjelenését Magyarországon betiltották, addig a Fővárosi Tanács Városi Bizottsága elismerően nyilatkozott a Vígszínház műsortervéről, melyben kiemelte a Képzelt riport jelentőségét.[28] A színdarab rendkívüli népszerűséget hozott a műfajnak hazai és külföldi színpadokon is. Több európai helyszínen is bemutatták, 1986-ban angol nyelven az USA-ba is kijutott, és számos hazai nagyszabású jubileumot is megélt, legutóbb 2013-ban.

Az NKI is igyekezett külföldi zenei fesztiválokra zenekarokat és énekeseket küldeni. Ilyen volt az 1974-es drezdai táncdalfesztivál, ahova Katona Klárit, Kovács Katit és Delhusa Gjont delegálták, illetve az 1977-es, Cannes-ban rendezett MIDEM is, amelyen szintén Katona Klári vett részt. Ebben a korszakban – ahogy a mai napig is – a nemzeti öntudat erősnek számított a magyarokban a szocialista ideológia ellenére, így érthető a törekvés, hogy kiállítson az ország egy magyar világsztárt a könnyű műfaj területén is.

Ebből a szempontból említésre érdemes a Neoton együttes. Ismert tény, hogy Erdős Péter, az MHV márkamenedzsere különös figyelmet szentelt a zenekarnak. Visszaemlékezései arról tanúskodnak, hogy neki is komoly célkitűzése volt, hogy működése alatt magyar világsztár szülessen. Ennek lehetőségét Csepregi Évában, a Neoton énekesnőjében látta. Törekvései eredményeképpen Japánban kilenc, Dél-Koreában öt, az NSZK-ban három, Spanyolországban pedig két Neoton-album jelent meg. A kapcsolata Csepregi Évával magánemberként sok rockzenészben keltett ellenérzéseket, hiszen mások esélyeit ez a viszony erősen korlátozta. A később sikeressé vált KFT frontembere, Laár András így jellemezte Erdős Péter gondolkodásmódját: „Nála nem fért bele az, hogy az általa propagált Neoton Família mellett más zenekarnak is sikere legyen külföldön. Elmondta nekünk, hogy százezres lemezeladásokat is csinálhatott volna velünk, de nem akarta, így lett csak harmincezer.”[29]

Az Omega közben további sikereket aratott. A Tokyo Song zenei fesztiválon első helyezést szereztek, illetve a Palma de Mallorcán rendezett fesztiválon is előkelő helyezést értek el. A spanyolországi siker hatására a zenekar Monte-Carlóba és Párizsba kapott meghívást, de ezekre a fellépésekre nem engedte el őket az 1961-től működő Nemzetközi Koncertigazgatóság, mely akkor egyszerre három minisztérium, a Művelődésügyi Minisztérium, a Pénzügyminisztérium és a Belügyminisztérium felügyelete alá tartozott. Az ok meglehetősen zavarba ejtő: erre az időszakra a zenekarnak Magyarországon, Makón volt előre leszervezett fellépése, és az Országos Rendező Iroda, mely a könnyűzenészek belföldi fellépéseit szervezte, nem akart ettől eltekinteni.[30]

Ezek mellett kvázi állami kiküldetésekre is volt példa. Ilyen volt a Neoton Família együttessel történt közös kiutazás Kijevbe, illetve 1971-ben az Afrikában lévő, baráti szocialista országoknak tekintett – Kongó, Nigéria és Ghána – államokba szervezett koncertkörút. Ezek a paradox szituációk nem voltak egyedülállóak. Bár a hivatalos kultúrpolitika elsődlegesen a komolyzene nemzetközi támogatását és terjesztését szorgalmazta, az 1970-es évek elején a könnyűzenei együttesek külföldi fellépései ötször annyi devizabevételt hoztak az országnak, mint a komolyzenei szereplések. Az NKI ebben az időszakban már tudatosan kereste a partnerséget nyugati országokkal is. Kiemelt helyet kapott a kapcsolatépítésben az NSZK, Ausztria és Svájc. A cél az volt, hogy magyar zenekarokat impresszáljanak ezekbe az országokba, de a külföldi együttesek importálása is fontos koncepció lett, főleg Hollandia, az NSZK és Nagy-Britannia tekintetében. (Nagy-Britanniába az ottani erős zenészszakszervezet miatt a magyar zenészek kiutaztatása nehézkessé vált ugyanis.)

A paradox helyzetek abból adódtak, hogy a kormányzati kommunikáció a könnyűzene fontosságát nem hangoztatta, kizárólag a komolyzene, a magaskultúra képviselete jelent meg a propagandában, azonban a szakintézmények jól látták, hogy milyen jelentőséggel bír ekkorra ez a műfaj. Erre tudatosan építettek is, azonban a kormányzat nem egyszer avatkozott bele az intézmények működésébe, döntéseibe, a sajátos pártállami struktúrában az efféle anomáliák nem voltak egyedülállóak.[31] Az Omega ebben a kusza helyzetben helyesen ismerte fel a lehetőségeket. Bár egyes esetekben törekvéseik a kormányzati szándékokba ütköztek, a fő elképzelés, hogy a zenekar külföldi kapcsolatait erősíteni és fejleszteni kell, nem tudott megtorpanni, sőt a hetvenes évek számukra igazi diadalmenetnek nevezhetők.

A nyugatnémet Bellaphon lemezkiadó producere 1973-ban az Interkoncert Vállalaton keresztül megkereste az együttest. Az NSZK-ban a lemezvásárlók körében felmérést készítettek. Arra voltak kíváncsiak, hogy a fogyasztók milyen előadókat hallanának szívesen lemezen. Itt merült fel az Omega neve, és a lemezcég producere, Peter Hauke erre lett figyelmes. A megkeresésből lemezszerződés lett: az NSZK-ban és más nyugat-európai országban így több angol nyelvű nagy- és kislemezt vettek fel a zenekarral. Készült egy német nyelvű lemez is az NDK-ban, de ez nem számottevő az angol nyelvű albumok mellett, melyek közül öt aranylemez is lett. Ez akkoriban egy-egy album esetén több mint negyedmillió dolláros forgalmat jelentett. Az Ifjúsági Rendező Iroda gondozásában, 1987-ben megjelent Pop periszkóp ’87 című kiadvány az Omega tekintetében már ötmillió, külföldön eladott lemezről ír.[32] Az 1970-es években külföldön megjelent Omega-albumokat és -kislemezeket elsősorban a Bellaphon, illetve a Bacillus Records lemezkiadók jelentették meg. A Bellaphon néhány év után felvásárolta a Bacillus Recordsot, így gyakorlatilag egy kiadó kezelte a zenekar felvételeit. A legnagyobb sikert elért nagylemezek ebben az időszakban – az Omega (1973), a 200 Years After The Last War (1974), az Omega III (1974), a The Hall Of Floaters In The Sky (1975), a Time Robber (1976), a Skyrover (1978), a Gammapolis (1979) és a Working (1981) – mind angol nyelvű kiadások.[33] Az összes eladott Omega-lemez száma mára több tízmillióra tehető, egyes források ötvenmillió lemezről beszélnek, de teljesen pontos adatokat nem sikerült feltárnom munkám során. Nemzetközi vonatkozásban ez mindenképpen kimagasló eredmény, hiszen az eladási adatok jelentős része külföldi értékesítést képvisel. A zenekar 1978-ban a holland televízióban is fellépett, a Skyrover és a Time Robber című albumukból pedig több mint százezer példány kelt el. Ezek után talán nem meglepetés konstatálni, hogy 2011-ben Hollandiában Omega-emlékzenekar alakult. A nemzetközi hatás érzékeltetésére rendkívül kifejező az a jelenség is, hogy a hetvenes években főleg Svájcban (Zürich, Bázel, Montreux, Bern, Luzern), de az NSZK-ban is Omega rajongói klubok alakultak. A közösségek tagjai magyar nyelven tanultak, kimondottan azzal a céllal, hogy megérthessék és megtanulhassák énekelni az Omega dalszövegeit.

A korábban említett kulturális és politikai különbségeket a keleti blokkon belül jól jellemzi az alábbi visszaemlékezés Mihály Tamástól: „(…) Egy rövid mondatban, egy nagyon banális mondatban meg tudom határozni a különbséget: az őszinteség vagy annak a hiánya. Tehát Nyugaton annyira viszed, amilyen zenét játszol, amilyen ember vagy, és amilyen menedzsment áll a hátad mögött. Keleten annyira viszed, amennyire engednek játszani. (…) A koncertre is szelektálták, hogy kiket engednek be. Az ottani KISZ, az FDJ tagjai mehettek be, ők is csak szigorú körülmények között. Tehát azok nem voltak őszinte koncertek. Nem azok jöhettek be az Omega-koncertre, akik valójában nagyon be akartak jönni, hanem akiket beengedtek. Többé-kevésbé a többi országban is így volt, nagyon erősen kontrollálták a közönséget. (…) Lengyelországban is (…), ott rendkívül erős volt a rendőri jelenlét. Aki felugrott, kiemelték a tömegből, és kivitték. Aztán hogy kint mit csináltak, azt nem tudom, de el tudom képzelni. Sehol nem engedték meg az önfeledt koncerthangulatot, olyat, mint például Frankfurtban. Hannoverben játszottunk, ötezres sportcsarnokban. Ha ott jó volt a koncert, az nekünk volt köszönhető. Ha Kelet-Németországban jó volt egy koncert, az egyfelől nekünk volt köszönhető, másfelől annak, hogy a közönség tudta, meddig mehet el. Mert volt olyan koncert Magdeburgban, ahol kihúzták a dugót a falból, és azt mondták, hogy itt a vége, mert kezdődött a balhé, és akkor azt mondták, hogy »azt már nem«. (…) Később már lazult ez a szigor, tehát a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején már pénztárban árulták a jegyeket.”[34]

Érdekes megjegyezni még politikai és történelmi szempontból, hogy a magyar zenekarok nyugati fellépésein gyakran megjelentek az 1956-os disszidensek csoportjai. Messze nem belőlük tevődött ki a teljes rajongótábor, a zenekarok nyugati tevékenysége során azonban emlékezetes pillanatokat okoztak.

Az Omega NSZK-beli lemezszerződése Debreczeni Ferenc szerint jelentős mérföldkő volt, mert innentől kezdte a politika komolyabban vette az együttest. Fontos momentum a zenekar Kisstadionban rendezett 1977-es fellépése, amelynek végén megjelent a színpadon Peter Hauke, a zenekar producere a Bellaphon kiadónál, és egyszerre öt aranylemezt adott át ünnepélyesen a banda tagjainak a nyugaton eladott korongok példányszámadatai kapcsán. Magyarországon ekkor még nem volt aranylemeze a zenekarnak, azonban a színpadi események hatására Erdős Péter is a színpadra lépett és kvázi rögtönzött egy hazai aranylemez-ceremóniát, amely egy boríték átadásában manifesztálódott. Igaz, a borítékban tévesen egy köszönőlevél hevert Koncz Zsuzsa részére.[35]

A nyolcvanas évek – a „gyarmatok” elvesztése

A nyolcvanas évekre azok a folyamatok, jelenségek, amelyek jellemzőek voltak a hetvenes évekre, fokozatosan átalakultak. A keleti blokk országaiba szervezett turnék száma jelentősen lecsökkent, a legtöbb nagy nevű zenekar, amely az előző évtizedben fénykorát élte, vagy feloszlott, vagy a belföldi kereslet csökkenése miatt működését újragondolta, újraszervezte, több esetben szűkítette vagy a hangosítás piacára kezdett fókuszálni (többek között az Omega, a Skorpió és a Fonográf is).

Új trendek, új csapatok indulnak el ekkoriban, de általánosságban elmondható, hogy a magyar zenekarok nemzetközi tevékenysége drasztikusan visszaesett. Révész Sándor, a Piramis feloszlása után külföldön, hajókon vállalt vendéglátós zenészi munkát. Hasonló a helyzet Somló Tamás esetében, aki az LGT iránti keresletcsökkenést követően több évet Norvégiában töltött vendéglátós zenészként. Charlie, aki a hetvenes években komoly hazai sikereket ért el, ezt követően nagyjából tíz évig Norvégiában és Japánban működött szintén vendéglátós zenészként, jelentős hazai sikereket majd csak a kilencvenes években tudott újra elérni. Ezek a vendéglátós munkák ugyanakkor egyértelműen jelzik, hogy a magyar élvonalbeli zenészek meg tudtak felelni egy merőben más zenei területen is a nemzetközi elvárásoknak, azonban az invenciózus, eredeti magyar könnyűzenét ebben a szegmensben érthető módon nem vihették nemzetközi piacra, hiszen a luxushajók, bárok, éttermek közönsége másra volt kíváncsi.

Ebben a korszakban a saját magyar zene külföldi megjelenítése viszonylag keveseknek sikerült immár. Az LGT az egyik ilyen kivétel. A zenekar 1983-ban Londonban a híres Abbey Road stúdióban vehette fel az EMI támogatásával Too Long című angol nyelvű albumát, azonban a lemez nem váltotta be az előzetes reményeket. Sem külföldön, sem Magyarországon nem tudtak már olyan eladást produkálni, mint korábban.

Az underground világából indult Bizottság nevű zenekar 1985-ben Franciaországban, Nyugat-Németországban és Hollandiában adott koncerteket, egy évvel később pedig Ausztriában és Dániában léptek fel. Ugyancsak 1986-ban, Hollandiában válogatás LP-jük is megjelent.

A KFT is játszott külföldön. Hazel O’Connort kísérték egy turnén, aminek kapcsán Bostonba és Los Angelesbe is kijutottak, ahol fesztiválokon léptek fel.

A Hungaria a hetvenes években már komoly sikereket ért el külföldön. Nyugat-Berlinben a nyolcvanas években is voltak fellépéseik, csakúgy, mint az R-GO-nak, a Hungariából kivált Szikora Róbert vezette együttesnek.

Ezen néhány momentumon túl a nyolcvanas éveket sajnos nem jellemezte olyan markáns könnyűzenei nemzetközi jelenlét, mint az azt megelőző dekádot. A remekül sikerült korábbi évtized után a továbblépés helyett megtorpanás, sőt erős visszaesés következett, amely egyszerre jelent meg a társadalmi és politikai élet szélesebb színterein is. A Kádár-kor és az azt körülvevő nemzetközi viszonyrendszer szimbolikusan és valóságosan is a végéhez közeledett.

Befejezés

A jelentős nemzetközi sikerek ellenére világsztárt egyelőre nem sikerült az országnak „kitermelnie”. 2011-ben San Franciscótól Woodstockig – az amerikai rockplakát aranykora 1965–1971 címmel kiállítás nyílt Budapesten, amelyet Simonyi András volt washingtoni nagykövet nyitott meg. A tárlattal kapcsolatos interjúban ezt mondta: „Szerintem olyan, világszerte tömegeket érintő, megmozgató kultúrtörténeti jelenség, mint a rockzene, nem volt a 20. század történetében. (…) A zene révén mi is bekapcsolódtunk a világ körforgásába. Bródy János mondta nekem a megnyitón: »De jó lenne, ha a rockzene Magyarországon is akkora tiszteletet kapna, mint az Egyesült Államokban!«”[36]

A Kádár-korszakban, a szocializmus napjaiban az előítéletek és az erős állami kontroll ellenére a keleti blokk többi országával összehasonlítva gazdag könnyűzenei élet bontakozott ki Magyarországon. Sok tekintetben kuriózumként is fel lehet fogni ezt a zenei szcénát, amely a szabad nyugati világból indulva a nem igazán szabad miliőben is meghonosodott, fejlődni tudott, exportképessé vált, és az erőteljes cenzúra és kontraszelektív művészeti mechanizmusok ellenére képes volt olyan üzeneteket megfogalmazni és eljuttatni a közönséghez, amelyek tartalmilag messze túlmutattak a puszta szórakoztatáson és mind a mai napig hatnak. A fénykort a hetvenes évek jelentette, amely időszak jól példázza, hogy a magyar könnyűzenei élet képes világszínvonal megalkotására. A helyzet akkor nem tette lehetővé, hogy ebből világsztár is szülessen. Az okok elemzése helyett álljon itt zárógondolatként egy rövid dalszövegrészlet, amely 2006-ban a KFT együttes Nem csupa angyal című lemezén jelent meg, a Szocializmus című számban, és találóan ábrázolja a korszak könnyűzenéjének problematikáját: „Hogy egy dal miről szólt, mikor még szocializmus volt, / azon múlt, milyen fej volt a szerző. / Időnként az ember bekap- / csolta a Kossuth rádiót, és a dal, mint egy lövés, célhoz ért.”

Az 1971-es jóslat tehát, hogy „Keletről jön a legújabb rockszenzáció”, nem vált valóra, azonban itt lebeghet előttünk továbbra is mint cél, hiszen a magyar könnyűzene sokszor igazolta már, hogy világszínvonalra képes.

[1] Jávorszky Béla Szilárd – Sebők János: A magyarock története 1., Budapest, 2005, Népszabadság Zrt., 11.
[2] Sebők János: „A rock volt a mi internetünk” – interjú Simonyi Andrással = hvg.hu, hvg.hu/kultura/20111101_simonyi_andras_interju. Utolsó letöltés: 2016. július 13. Simonyi András elsősorban a nyugat felől kelet felé – főleg olyan rádióadókon keresztül, mint a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja vagy a Radio Luxembourg – hazánkba áramló rockzene tekintetében használta e megállapítást.
[3] Csatári Bence: A KISZ könnyűzenei politikája = Múltunk 52., 69.
[4] MOL M-KS 288. f. 5/1957 12. Ő. E. 6. (MSZMP KB IB, majd PB iratai)
[5] MOL MK-S 288. f. 33/1957 1. ő. e. 55–62.
[6] Csatári Bence: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, Budapest, 2007, PhD-disszertáció, 61.
[7] Csatári Bence: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, Budapest, 2007, PhD-disszertáció, 40–41.
[8] Csatári Bence: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, Budapest, 2007, PhD-disszertáció, 41–59.
[9] Csatári Bence: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, Budapest, 2007, PhD-disszertáció, 59–60.
[10] Benkő László személyes közlése, 2013. október 30.
[11] Jávorszky Béla Szilárd – Sebők János: A magyarock története 1., Budapest, 2005, Népszabadság Zrt., 43.
[12] Benkő László személyes közlésee, 2013. október 30.
[13] Kóbor János személyes közlése, 2013. szeptember 11.
[14] Benkő László személyes közlése, 2013. október 30.
[15] Csatári Bence: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, Budapest, 2007, PhD-disszertáció, 165.
[16] Csatári Bence: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, Budapest, 2007, PhD-disszertáció, 170.
[17] Csatári Bence: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, Budapest, 2007, PhD-disszertáció, 162–163.
[18] Interjú Mihály Tamással, készítette Ignácz Ádám, 2013. február 20.
[19] Benkő László személyes közlése, 2013. október 30.
[20] Interjú Mihály Tamással, készítette Ignácz Ádám, 2013. február 20.
[21] Csatári Bence: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, Budapest, 2007, PhD-disszertáció, 169.
[22] Jávorszky Béla Szilárd személyes közlése, 2013. október 31.
[23] Csatári Bence: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, Budapest, 2007, PhD-disszertáció, 238.
[24] Csatári Bence: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, Budapest, 2007, PhD-disszertáció, 239.
[25] Csatári Bence: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, Budapest, 2007, PhD-disszertáció, 239.
[26] Idézi: Jávorszky Béla Szilárd – Sebők János: A magyarock története 1., Budapest, 2005, Népszabadság Zrt. 178.
[27] Jávorszky Béla Szilárd – Sebők János: A magyarock története 1., Budapest, 2005, Népszabadság Zrt. 184–185.
[28] Varga Luca: A képzelt riport egy amerikai popfesztiválról vígszínházi előadásának recepciója a Kádár-korszak kultúrpolitikájának tükrében = Korall társadalomtörténeti folyóirat, 11. évf. 39. sz. 58–59.
[29]Erdős Péter a KFT egyik legnagyobb kerékkötője volt = hir6.hu/cikk/91188/erdos_peter_a_kft_egyik_legnagyobb_kerekkotoje_volt. Utolsó letöltés: 2016. július 15.
[30] Benkő László személyes közlése, 2013. október 30.
[31] Csatári Bence: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, Budapest, 2007, PhD-disszertáció, 169.
[32] Pop periszkóp ’87, Budapest, 1987, Ifjúsági Rendező Iroda, 100–104.
[33] Az Omega diszkográfiája a Discogs.com honlap szerint = www.discogs.com/artist/148564 Omega-5?sort=label%2Casc&limit=100. Utolsó letöltés: 2016. július. 13.
[34] Interjú Mihály Tamással, készítette Ignácz Ádám, 2013. február 20.
[35] Interjú Mihály Tamással, készítette Ignácz Ádám, 2013. február 20.
[36] Sebők János: „A rock volt a mi internetünk” – interjú Simonyi Andrással = hvg.hu, hvg.hu/kultura/20111101_simonyi_andras_interju. Utolsó letöltés: 2016. július 13.