Tanulmányok

Egyáltalán nem támogató és átlátható feltételek mellett kezdhették meg előadóművészi pályájukat a most hetvenéves koruk körül járó pop-rock-beatzenészek, énekesek és együttesek. A kultúrpolitika irányítóinak ízlésvilágán kívül esett a „könnyűzene”, ráadásul ezek az előadók nagy tömegeket vonzottak, miközben az alkotmány „a dolgozók érdekeinek megfelelően” biztosította a gyülekezési szabadságot,[1] vagyis a Párt dönthette el minden esetben, hogy mi áll „a dolgozók érdekében”. Koncz Zsuzsa, Bródy János, Nagy Feró, Frenreisz Károly, Demjén Ferenc, az Illés-együttes és Szörényi Levente, a Bergendy-együttes, valamint az Omega tagjai kamaszkorukat élték, amikor az 1960-as évek elején működni kezdett a Budai Ifjúsági Park. Ők jelenítették meg azt az új nemzedéket, amelyet a rendszer már a sajátjának tekintett. Az Ifipark az ifjúsági tömegek – persze az ellenőrzött tömegek – szórakoztatására és ellenőrzés alatt tartására létesült, olyan tömegekére, amelyek leginkább az életkoruk által is determinált lázadó korszakukban voltak. A „lázadást” az előírásos rendezett, rövid hajjal, öltönyben és nyakkendőben, a lányoknál pedig kizárólag szoknyában, fehér blúzban és lehetőleg mindnyájuknál a Vörös Október Ruhagyár termékeiben kell elképzelni[2] – a gyár már a nevével is a „laza”, informális divatot sugallta. Ez a példa önmagában is a „puha diktatúraként ” emlegetett korszak mindent aprólékosan az ellenőrzése alá vonó, a hétköznapi élet legapróbb részleteibe behatolni kívánó, besúgók, ügynökök hadának jelentéseire támaszkodó kemény diktatúra arculatát mutatná, ha minden az elveknek megfelelően, következetesen és kivételek nélkül történt volna. Viszont bármennyire is egy világ választotta el egymástól a keletnémet Stasi célzottjainak sorsát és például a magyar szamizdatkiadót, a Beszélőt szerkesztő és terjesztő ellenzék kalandos történeteit, mégis voltak fellépéstől, publikálástól történő eltiltások; volt, aki útlevelet kapott, hogy hagyja el az országot – mint Lukács György leginkább önállósuló tanítványai –, és volt, akitől visszavonták az útlevelét, hogy ne utazhasson ki az országból. Mindkettő büntetésnek számított.

A Kádár-rendszer működésének – és mondhatni, szervi ellentmondásainak – megismerése és megértése nehéz feladat, aminek megoldásához gyakran igénybe veszem a média helyzetének bemutatását. A média – azon belül is akkor még elsősorban a nyomtatott sajtó – volt a Kádár-korszak nyilvánosságának és a pártállam tájékoztatáspolitikájának legfontosabb területe, benne tükröződött mindaz, amit és ahogy a társadalom számára ismerni engedélyezett a hatalom, így a sajtó kiemelt szerepet játszott az ifjúságpolitikában és a könnyűzenei élet irányításában is. A pártállam a sajtószabadságot és a gyülekezési szabadságot is azonos alapelvek szerint képzelte el és tartotta ellenőrzése alatt.

A több mint negyedszázada véget ért Kádár-korszak még ma is napi közéleti-politikai hivatkozásként él tovább, de egyneműnek látszó, tulajdonképpen kiüresedett, egydimenziós fogalommá vált. Céltábla, minden rossz eredője, ami többnyire igaz is. Mélyebben, távolabb hatóan is, mint gondolnánk. A Kádár-rendszerrel kapcsolatban a legtöbbször arról hallhatunk, hogy a forradalom utáni megtorlások kötődnek Kádár János nevéhez, továbbá rendszerének súlyos hagyatékáról és az ügynökökről van elsősorban szó.[3] „A valóban felejthető, felejtésre érdemes Kádár-kor továbbra is kísért bennünket, miközben görcsösen és egyre határozottabban szeretnénk (vagy szeretnék sokan) elvágni a mindannyiunkat hozzá fűző kötelékeket” – írta Gyáni Gábor.[4] Másfelől kevésbé esik szó arról, hogy hatalomgyakorlásának két-, két és fél évtizede után Kádár lett az a politikus, akit a szovjet blokkból legjobban elismert a nyugati világ, sőt aki politikai tekintélyével elsőként tudta oldani a Trianon óta a magyar politikusokat és a magyar politikát övező nyugat-európai fenntartásokat. Kádár politikájának és megítélésének ez a kettőssége is a korszak lényegéhez tartozik. Azt értékelték benne, amit az egykorú pesti vicc összekacsintós és nem kiélező formában fejezett ki.

 „Csúcstalálkozó idején Nixon, Brezsnyev és Kádár autói követik egymást. Útkereszteződésnél Brezsnyev utasítja a sofőrjét: »Irányjelző balra, kanyar balra!« Nixon szól a sofőrnek: »Irányjelző jobbra, kanyar jobbra!« Kádár a sofőrjének: »Index balra, kanyarodás jobbra!«”[5]

 A korszak névadója, Kádár János fontos és számon tartott politikai múlttal rendelkezett már 1956-ra – a Rajk-per idején belügyminiszter, aztán hamarosan koncepciós perben elítélték –, a forradalom idején előbb a Nagy Imre-kormány tagja, majd szovjet segítséggel elárulója, a forradalmat követő megtorlások irányítója, Nagy Imre kivégeztetője lett. Nagyszabású politikai szörnyeteg, aki mintha az egyik Shakespeare-királydrámából lépett volna ki. Ám a politikai és társadalmi hatás, a történeti jelentőség nem áll közvetlen összeköttetésben a közéleti morállal és gátlásokkal, a politikai elismerés pedig semmit sem mond a társadalom formálására és deformálására gyakorolt hatásáról.

Kádár a forradalom alatt átnevezett állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára volt. Úgy adott nevet egy hosszú korszaknak, hogy politikai funkciója is jelezte: a nemzet életében meghatározó a Párt, az állam hozzá képest csak másodlagos. Az ilyen kettős hierarchia azonban nem a Kádár-rezsim, nem is a Szovjetunió által megszállt országok újdonsága volt, hiszen történelmi példaként említhető, hogy hasonlóképpen működött az egyházi cenzúra mellett az állami könyvellenőrzés – két-háromszáz évvel ezelőtt, a feudalizmus idején. És ez fontos különbség. Ez a fajta kettős hatalom a 20. század szekularizált és polgári demokráciáiban már ismeretlen volt, ám a kommunista elvek szerint szervezett társadalmak és államok sok szempontból a vallások szerepét betöltő ideológia vezérlete alatt működtek.

 A Kádár-korszak ideológiai és kulturális vezetőit nem lehet egységes csoportnak tekinteni, és az is csak részben igaz, hogy azok közül kerültek ki, akik a második világháború és a náci-nyilas uralom éveit hazai szociáldemokratákként vagy kommunistákként élték át, ki illegalitásban, ki börtönben, ki munkaszolgálatosként, és akiket hosszabb-rövidebb időre börtönbe zárattak a Moszkvából visszatért kommunisták, Rákosi Mátyásék. Közéjük tartozott maga Kádár János is. A „revizionista pártellenzék” – ahogy Nagy Imre körét nevezték – tagjai hívő kommunistákként tapasztalták meg, hogy saját eszmetársaik, elvtársaik konstruált perekkel és hamis tanúságokkal juttatják börtönbe vagy akasztófára őket. Akik ezeken a pereken és börtönbüntetéseken átestek, bármennyire is rehabilitálva lettek – majd Kádár politikai rendszere pozícióba is emelte őket –, soha nem tudták levetkőzni a zsigeri gyanakvást egymással, mindenkivel szemben. Irányításuk, hatalomgyakorlásuk jellegzetességei nem kis részben ebből a tényből érthetők meg. Révész Sándor találó megfogalmazása szerint „az intenzív kegygazdálkodás ugyanolyan szükségszerű eleme volt a rendszernek, mint a kézi vezérlés”.^[6]

Volt ugyan kultúrpolitika – ez a kifejezésként is új, 20. századi és nagyon diktatórikus ízű fogalom –, de a kultúra működtetésére vonatkozó irányelvek és döntések a kultúrbürokráciánál magasabb ideológiai és politikai szinten születtek meg, viszont távolról sem mindig az ideológiai szempontok elsősége alapján. A kultúra irányítása részben attól függött, hogy a párton belül mennyire volt „erős” ember a kultúra képviselője, és mennyire számított a pártfőtitkár bizalmasának. Egy ideig Szirmai István, majd hosszabb ideig Aczél György voltak annyira befolyásosak, hogy általában – bár távolról sem mindig – érvényt tudtak szerezni kultúrpolitikai koncepciójuknak, de Pozsgay Imrével már – miközben egyre inkább nőtt a tekintélye a szerveződő ellenzéki körökben^[7] – egyre bizalmatlanabb lett a pártelit.

A sajtóviszonyok uralása a Kádár-rendszer számára igen tág hatalmi területet jelentett. A nyilvánosság kezelését, sőt a nyilvánosságról és a tájékoztatásról alkotott felfogás alakítását. A gyakorlatban pedig például annak meghatározását, hogy melyik előadóművész és hogyan jelenhet meg, kinek nyílik meg a rádiófelvétel lehetősége, ki szerződhet a Magyar Hanglemezkiadó Vállalattal. Döntési helyzetben volt mind Aczél György – akár művelődésügyi miniszterhelyettesként, akár a Párt vezető funkcionáriusaként –, mind pedig a Hanglemezkiadó Vállalat vezetői, Bors Jenő vagy a „popmenedzser” Erdős Péter.

A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1958. január 21-én kelt, A sajtó helyzete, feladata címmel elkészített határozata Kádár iránymutatása szerint indította el a tájékoztatásnak a forradalom előttinél árnyaltabb módszerekre történő áttérítését. A legjelentősebb változás a szerkesztőségek vezetőinek az irányításba való bevonása volt, vagyis felelőssé tételük a pártirányítás érvényesítésében.[8] Az utasításokkal szemben az irányítás felelősségében való részesülésnek komoly következményei voltak. A szerkesztőségeken belüli pártirányítás természetesen feltételezte, hogy először is a lapok újságíróinak nagy része – általában több mint a fele – párttag legyen, illetve másfelől nehezen kezelhető, ezért kijátszható helyzet teremtődött meg azáltal, hogy a főszerkesztő csak a munkahelyi hierarchiában lehetett a szerkesztőségi párttitkár felettese, hiszen ideológiai és pártügyekben – mint párttag – annak alárendeltje lett. Ez a szervezési helyzet súlyos feszültségekhez és külső hatalmi tényezők jól kihasználható beavatkozásaihoz vezethetett.[9] A szerkesztőség – mint a pártirányítás érvényesítője – minden újságíró számára olyan pártfeladat teljesítésének kötelezettségével járt, amit Aczél György még több mint két évtizeddel később, 1979 júniusában is kertelés nélkül közölt a kulturális lapok vezetőivel: „Nem kívánunk változtatni azon, hogy nálunk a műhelyek, az alkotóműhelyek – s ide tartozónak tekintjük a szerkesztőségeket – önállóak és felelősek. (…) Nem kívánunk semmiféle központi cenzúrát felállítani továbbra sem. A mi cenzoraink Önök.”[10] Az „alkotóműhelyeknek”, az egyes kulturális és művészeti ágak szervezeteinek „önállósága” tehát érdekes szemantikai csúsztatással azt jelentette, hogy felelősek a pártállam által eléjük kitűzött célok megvalósításáért.

Az eredetileg sajtótörvény-javaslatként indult, de végül csak kormányrendeletként kiadott 26/1959. (V. 1.) Korm. sz. rendelet szabályozta a sajtóéletet a következő közel három évtizedre, egészen a rendszerváltásig. Ebben a sajtó központi engedélyezésének és ellenőrzésének kinyilvánítása mellett azonban annyi kivétel jelent meg, hogy az lehetetlenné tette a sajtóviszonyok áttekintését, és hagyott nyitva kiskapukat a centralizálás kikerülésére. Ebben is érvényesült a rendszer fő tulajdonsága, hogy semmi sem volt teljesen az, aminek nevezték, és aminek látszott, mindig lehetett kibúvót keresni és találni.

Általában az állami, kormányzati szerkezetben egy-egy részleg – például a Művelődési Minisztérium Színház-Zenei Főosztálya vagy a Kiadói Főigazgatóság, illetve a Miniszterelnökség Tájékoztatási Hivatala – volt az előterjesztője vagy az adminisztratív végrehajtója az MSZMP Központi Bizottság Agitációs és Propaganda Osztályán vagy a Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályán (TKKO) hozott döntéseknek. Ismét csak példaként: a Tájékoztatási Hivatal hívta ugyan össze a sajtó főszerkesztőinek, szerkesztőinek rendszeres értekezletét, de ezeknek a témáit, az egyes lapok kiértékelését és adott esetben egy-egy főszerkesztő megfeddését vagy leváltását a joviálisan APO-nak becézett Agitációs és Propaganda Osztályon határozták meg és el.

A Központi Bizottság két osztályán készültek a sajtóelemzések és az azt követő intézkedések, legalábbis azoknak az alapelvei. A munkatársak a nyolcvanas évek előrehaladtával egyre kevésbé szigorúan érvényesítették a párt irányelveit, és olykor igyekeztek elodázni az intézkedést. A „megértés”, a tolerancia a hatalom minden szintjén személyi kapcsolatok alapján működött, s ez egészen bizarr, egy még életerős diktatúrában elképzelhetetlen szituációkhoz is vezethetett. A pártközpont munkatársa például egyúttal baráti kapcsolatban állhatott a szerveződő ellenzék némelyik hangadó személyével, akitől megkapta a betiltott, illegális ellenzéki nyomtatványokat, a szamizdatokat.[11] A munka teljesítése és az illojalitás – vagy ellenkezőleg, a besúgás – kibogozhatatlan szövedéket alkotott, ami aztán még azzal is bonyolódhatott, hogy a pártközpont munkatársa egy idő után kikerülhetett a korábban általa felügyelt terület valamelyik lapjához, ekkor már nyíltan vezető beosztásba.

A Kádár-korszak sajtóirányítása és sajtópolitikája mindazzal az eszközzel élt, amely ellen a Horthy-korszakban a baloldali írók és újságírók, az emigrációból pedig a kommunisták tiltakoztak. Nemcsak előzetes engedélyezés, utólagos ellenőrzés, de a postai szállításból való kitiltás, ellenségesnek ítélt külföldi lapok behozatalának tilalma, sőt már az árusítóhelyekre kiszállított lapok rendőrségi begyűjtése is megtörtént. Tulajdonképpen az aczéli kultúrpolitika 3 T-jének – tiltás, tűrés, támogatás – tűrt kategóriájába tartozott az, amikor nem tiltottak be egy megjelenést, csak gondoskodtak arról, hogy az minél kevesebb emberhez jusson el. Az ilyen szépirodalmi, szociografikus vagy történelmi jellegű művekkel való bánásmódhoz hasonlított Koncz Zsuzsa 1973-as Jelbeszéd című lemezének sorsa: csak a boltokba kiszállított példányokat adták el, a kiszállításra várókat megsemmisítették.[12]

Aczél György irányítói módszerét a személyes „ügyintézés” jellemezte. Szóban, telefonon értékelte a dolgokat, így közölte elvárásait közvetlenül azzal, akit az ügy érint.[13] Azonban mind a világ, mind Magyarország viszonyai változtak, a hatalomgyakorláshoz egyre több és korszerűbb technikára volt (vagy lett volna) szükség, sőt ez a fejlődés lehetetlenné is tehette a korábban bevált patriarchális és diktatórikus módszerek alkalmazását. Egyre elavultabbak lettek a hazai nyomdák; a média hatékonyságának növeléséhez modernizálásra és teljes átszervezésre volt szükség. Kényszer volt a hírszolgáltatás, a Magyar Távirati Iroda fejlesztése is: a nyugati rádiók technikailag mind fejlettebb magyar adásainak zavarása is egyre kevésbé működött. Végül is 1963 októberében határozatot hozott a Politikai Bizottság a zavarások megszüntetéséről. Ezzel viszont a Párt számára veszélyesen megnőtt az információáramlás. A távközlési hullámokat nem lehetett megállítani a határon, ezzel pedig megszűnt a párt tájékoztatási-hírszolgálati monopóliuma. A nyolcvanas évek elején a Nyugat-Dunántúlon már az osztrák televízió adását nézték – noha a földön még végighúzódott a szögesdrót határzár.

Az állam – a pártállam – működéséről az állampolgárok nem a struktúra, nem a hierarchia ismerete alapján alkottak véleményt, hanem hogy milyennek érzékelték azt a mindennapokban. Méray Tibornak a Rákosi- és a Kádár-rendszer közti különbségről a párizsi emigrációban kiadott Irodalmi Újságban közölt meghatározása éppen egy ilyen közérzeti tényezőre tapintott rá. A Rákosi-korszak szemlélete szerint „aki nincs velünk, ellenünk van”, a Kádár-korszak megközelítésében viszont „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Ezt a csattanóra kihegyezett megfogalmazást maga Kádár János is átvette, emlegette – persze hivatkozás nélkül –, mert felfedezte benne a lényegi különbség felmutatásának lehetőségét, amivel az ő rendszere nem forradalom felé viszi a társadalmat, hanem a rezsim elfogadására bírhatja a tömegeket.^[14] Azonban az akkor még frissen élő összehasonlítás pozitívumai nem hatottak ki az élet minden területére, s egy küldetéstudatos, de képmutató és cinikus rendszer rendre leleplezte ellentmondásait, amikre a fiatal értelmiség, a művészek különösen érzékenyek voltak.

A diktatúra, amelyben személyi vonzalmak is szóhoz jutnak, némileg emberies vonásokat is mutató rendszer lehet, persze mégis elsősorban önkényuralom, annak összes jellegzetességével, amelyek közül kiemelkedik a belátás és az önismeret hiánya, az ostobaság. A Kádár-korszak ostobaságairól művészeti alkotások, kabaréjelenetek és viccek tömege szólt, gondoljunk csak a rendszerrel egyáltalán nem ellenséges Hofi Géza, Kellér Dezső, Komlós János szövegeire vagy A tanú című filmre. Az ostobaságok azonban beletorkolltak a drámai, nemritkán tragikus ellentmondásokba, s a szocializmus építésének sikereiben bízó optimista felfogástól igencsak távol eső groteszk vagy széthulló életérzésbe, amelyről nemcsak Cseh Tamás dalai, Bereményi Géza dalszövegei vagy Hajnóczy Péter írásai tanúskodtak tartósan, de áttételesebb művészeti ágak alkotásai, mint például Kondor Béla festményei is. Ezeket pedig kevéssé tolerálta a kulturális irányítás, ami ráadásul összefonódott azzal, hogy a hatalmon lévők személyes érzelmeinek és ízlésének megnyilvánulásai politikai tetteikben olyan döntésekre is vezethettek, amelyeknek csak a személyes felfogáshoz volt köze. Ahhoz például, hogy Aczél „általában ellenszenvvel viseltetett a zűrös életet élő művészek iránt, s ezzel az ellenszenvvel tekintett a műveikre is”.[15]

 A hétköznapi életnek, sőt a divatnak a politikai befolyásolási törekvése groteszknek látszik. Az MSZMP Központi Bizottsága képes volt vitázni a táncdalfesztivál televízióban való megjelenéséről, és abban számára két fő kérdés jelent meg: a nyugati tánczene „kiszorítása”, illetve az előadók, zenészek „ízléstelen” megjelenése.^[16] Az 1970-es években készült fényképek bizonyítják, hogy a legnépszerűbb előadók öltözéke egyáltalán nem vette figyelembe a konzervatív ízlésű párt, sőt a kifejezetten prűd Kádár házaspár elvárásait, és ezt – úgy látszik – az ifjúságpolitika tolerálta is. Éppen az ilyen területeken lehet a legnyilvánvalóbban tapasztalni egy diktatúra kimerülésének folyamatát: a társadalom szüntelen ellenőrzése fárasztóvá válik, a kontroll egy idő után lazul, mert az ellenőrzésekből rutin lesz, a hatalmat kiszolgálók figyelme lankad, sőt megközelíthetőkké, azaz korrumpálhatókká válnak.

A kultúrpolitika nagyvonalúbb, engedékenyebb volt a komolyzene és a képzőművészetek területén, és keményebb az intellektuálisabb műfajok terén, ahol gondolatok és életérzések megfogalmazására kerülhetett sor. Figyelemre méltó és elgondolkodtató, hogy éppen a populáris revelatív groteszk kommentár műfaja, a karikatúra a Kádár-korszakban gondosan kerülte a politikai és társadalompolitikai vonatkozású kérdéseket. Még a kifejezetten közéleti-politikai karikaturista, Kaján Tibor is ötletesen megrajzolt, örök érvényűnek gondolt, és éppen ezért mára már kevéssé érdekes karikatúrákat vagy portrékat készített egészen a nyolcvanas évek végéig – eltérően a Rákosi-kortól, amikor közéleti-politikai karikatúrákat rajzolt, igaz, a megkívánt szellemiséggel összhangban.

A kulturális élet résztvevőiben a kiszámíthatatlanság az utólagos felelősségre vonás lehetőségével együtt alakította ki az öncenzúra reflexét. A szegedi Tiszatáj egykori leváltott főszerkesztője a nyolcvanas évek első felére már úgy emlékezett, hogy összehasonlítva a korábbi évtizedekkel, „jóval tágabbak voltak a keretek, de egyidejűleg megfoghatatlanabbak, kiismerhetetlenebbek is. Nem lehetett pontosan kiszámítani, hogy mi miért és milyen mértékben tetszik vagy nem tetszik az irodalompolitikának, s még kevésbé azt, hogy személyre szabottan mit szól majd ehhez és ehhez a cikkhez, műhöz Aczél György, Köpeczi Béla, Tóth Dezső, Agárdi Péter, Knopp András stb., mert sokszor azon múlott a vélemény milyensége, hogy melyikük mondta ki. Valóban »gumifalak kora« volt ez, tele bizonytalanságokkal.”^[17]

A Kádár-korszakban művészi (és más) karriert csinálni tehetség, kitartás, tervezés mellett – lehet, hogy inkább előtt – összeköttetések és szerencse kérdése volt. Lázadni pedig bizonytalan körülmények ellen nehéz, szabadság nélkül pedig meddő. A mérleghez azonban az is hozzátartozik, hogy a „puha diktatúrának”, és személyesen Aczél Györgynek „sikerült a sajtóban dolgozó és a kulturális életben részt vevő értelmiségiek jelentős részével az együttélés szabályait kialakítania: a sztálinista parancsuralom helyébe a felvilágosult paternalizmus lépett.”^[18] Így lett igaz Esterházy Péter szkeptikus diagnózisa: „A Kádár-korszak egyetértésünkkel folyt (kis óckodásokkal és undorkodásokkal).”[19]

[1] A Népköztársasági Alkotmánynak a gyülekezési és egyesülési jogra vonatkozó rendelkezései (1949: XX. tc. 55–56. §) 1989 januárjáig voltak érvényben.
[2] Kollár Csilla: Vadnyugati nadrág, Vörös Október, mini – divat az Ifiparkban = Vass Norbert (szerk.): Volt egyszer egy Ifipark…, Budapest, 2016, Cseh Tamás Program könyvek, 24–33.
[3] A „könnyűzene” együtteseinek és közönségének megfigyelésére lásd: Szőnyei Tamás: Nyilván tartottak – Titkos szolgák a magyar rock körül 1960–1990, Budapest, 2005, Magyar Narancs – Tihanyi Rév Kiadó.
[4]  Gyáni Gábor: A Kádár-kor a kollektív emlékezetben = Gyáni Gábor: Relatív történelem, Budapest, 2007, Typotex, 184.
[5] Szenes Imre (gyűjtötte és szerk.): Történelmünk humorban – A szabadságharctól – a rendszerváltásig (Politikai viccek, anekdoták, karikatúrák), Budapest, 1997, Cascade Kiadó, 190.
[6] Révész Sándor: Aczél és korunk, Budapest, 1997 (2. kiadás), Sík Kiadó, 377.
[7] Lengyel László: Magyar ellenzékek = Rubicon 2004/5–6.
[8] Idézi Takács Róbert: A sajtóirányítás szervezete a Kádár-korszakban = Médiakutató 2009/3., 19.
[9] Takács Róbert: A sajtóirányítás szervezete a Kádár-korszakban = Médiakutató 2009/3., 19–20.
[10] Idézi: Cseh Gergő Bendegúz, Krahulcsán Zsolt, Müller Rolf, Pór Edit (szerk.): Zárt, bizalmas, számozott II. – Irodalom-, sajtó- és tájékoztatáspolitika, 1962–1979 (dokumentumok), Budapest, 2004, Osiris Kiadó, 286.
[11] Példákat közöl Lengyel László: Magyar ellenzékek = Rubicon 2004/5–6.
[12] A módszer több példáját felsorolja Révész Sándor: Aczél és korunk., Budapest, 1997 (2. kiadás), Sík Kiadó, 348. És ugyanitt idézi Aczél György kijelentését, miszerint: „zavarokat okozhat, ha például Schönberg zenéjét, »ami az akadémiai koncertterembe való, egy rádió- vagy tv-bemutatás révén indokolatlan dimenzióba emelünk«.”
[13] Révész Sándor Aczél és korunk, Budapest, 1997 (2. kiadás), Sík Kiadó, 348.
[14] Méray Tibor = Irodalmi Újság (Párizs) 1961, idézi Szenes Imre (gyűjt., szerk.): Történelmünk humorban – A szabadságharctól – a rendszerváltásig (Politikai viccek, anekdoták, karikatúrák), Budapest, 1997, Cascade Kiadó, 177.
[15] Révész Sándor: Aczél és korunk, Budapest, 1997 (2. kiadás), Sík Kiadó, 352.
[16] „Helyes a televíziónak az az elhatározása, hogy az eddigi táncdalfesztiválok tartalmán változtatni akar – szólt egy dokumentum. Nem célszerű azonban kimondani – az elhangzott bírálatok miatt –, hogy a következő évben szüneteltessük a táncdalfesztivált. Látni kell ebben azt a pozitív kezdeményezést is, amely a nyugati tánczene kiszorítását szolgálta és éppen ezért, a szüneteltetés helyett vállalni kell a harcot az elkövetkező időszakban, a színvonal javítása érdekében. (…) Nem lehet egyetérteni a harcnak olyan módszerével sem, hogy a legszínvonalasab tánczenei produkciókat azért szorítsuk háttérbe, mert ezek művelőinek külső megjelenése ízléstelen. Nem a produkciókat kell elmarasztalni, hanem a produkció művelőinek öltözetét és hajviseletét, ami ízlésromboló.” – Megjegyzések a Televízió műsorpolitikai irányelveihez és észrevételek a szórakoztató műsorok néhány problémájáról (1969. december 12.) = Cseh Gergő Bendegúz, Krahulcsán Zsolt, Müller Rolf, Pór Edit (szerk.): Zárt, bizalmas, számozott II. – Irodalom-, sajtó- és tájékoztatáspolitika, 1962–1979 (dokumentumok), Budapest, 2004, Osiris Kiadó, 427–428.
[17] Vörös László: Szigorúan ellenőrzött mondatok – A főszerkesztői értekezletek történetéből 1975–1986, Szeged, 2004, Tiszatáj Könyvek, 21.
[18] Hegedűs István: Sajtó és irányítás a Kádár-korszak végén = Médiakutató 2001/1., 13.
[19] Esterházy Péter: Javított kiadás, Budapest, 2002, Magvető, 123.