Élet- és karrierinterjúk

A Böszmeként ismert Böszörményi Gergely az egyik legsokoldalúbb zenei szakember Magyarországon. Az egyik első magyar DJ-ként járta az országot a hetvenes években, és elsőként nyitott progresszívrock-zenét árusító lemezboltot a nyolcvanas években. A kilencvenes évektől kezdve szervez koncerteket itthon és külföldön, emellett lemezeket ad ki, és koncert- és fesztiváligazgatóként is dolgozik.

Böszörményi karrierje mindig is a hiánypótlásról szólt, ezért lett DJ:

„A hatvanas évek végén jöttek létre Magyarországon a diszkóklubok (már 1969‒70-ben is így hívtuk őket). Az egyetem egyik kollégiumában, a Makarenkó utcában laktam, ez most azt hiszem, a Horánszky utca. A kollégiumnak volt egy pincehelyisége, ott indult el a Böszme-diszkó 1972-ben.”

1975-ben indult el a Közgáz Klub, ahol Aratót Böszörményi követte. Erre így emlékszik: „Amikor elkezdtem rendszeresen játszani, négyen-öten voltak ismertebb DJ-k: Cintula, B. Tóth, Molnár Öcsi, Éliás Gyula, Danyi. Ebbe a körbe léptem be. A diszkó műfajban híres helyszín volt a Sarokház a Böszörményi úton, ahol Cintula keverte a zenét, de az egyetemi klubok voltak a meghatározóak, nemcsak a rock- és a popzene, de a diszkó szempontjából is. Nagy különbség volt presztízsben is a vendéglátóhelyek ‒ amiből kevés volt ‒ és az egyetemi klubok között. A klubokba a fiúk csak tagsági igazolvánnyal mehettek be, de igazolványt nem kapott mindenki, ezért volt presztízse, hogy tudsz-e egyetemi klubban lemezlovas lenni.”

A magyar diszkózene kezdeteiről így nyilatkozott: „akkoriban nagyrészt külföldi zenét játszottunk, aztán a Hungariával, mondhatni a Limbó hintóval jött be a magyar zene a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, népszerű lett, és mindenki el kezdte nyomni. Nálunk is ment, fel volt állítva a magasugróléc, jó sokat is röhögtünk, sűrűn hanyattestek a fiatalok. Az én időmben a Ráday koleszban az ötödiken volt egy terem, ahol többször fel is jelentettek minket, mivel sokan voltunk, nyitott ablakkal bírtuk csak a bulit, így a környéken minden hallatszott.” […] „Voltak bizonyos szlogenszerű mondások; például ha a lemezlovas egy lassú számot tett fel, a saját süket dumája kísérte: »boruljatok össze, mint kocsmaajtó előtt a biciklik«, vagy valami hasonló belvárosi menő szöveg. Én még huszonöt év múlva is hallottam ilyen szövegeket. Ez volt a hetvenes évek. A Közgáz kétszázötven férőhelyes klubjának ötszáz-hatszáz fős törzsközönsége volt ‒ szerettük, ha sokan voltunk olyan helyen, ahol nem fértünk el. Városszerte elterjedt, hogy ide el kell jönni, mert a Böszmének mindig van valami új zenéje vagy új cucca.” […] „1977-ben hagytam ott a külkereskedelmi céget, ahol rövid ideig dolgoztam ‒ nemrég derült ki, hogy kémcég lehetett ‒, utána nem volt hivatalosan egy adott munkahelyem. Gyakran állítottak meg a rendőrök a hosszú hajammal és szakállammal, a barna személyigazolványomban persze rögtön a munkahely részhez lapoztak ‒ közveszélyes munkakerülés. Kérdezték, hogy miből is élek, ezért volt mindig nálam tíz-tizenöt szerződés, amiből kiderült, hogy esténként ezerötszázat keresek. Így nem tudtak bántani."

Az Országos Szórakoztató Központ diszkóvizsgájáról pedig így mesélt: „nem is tudom, mikor vizsgáztam, de kellett angolul is beszélni. Olyan ember vizsgáztatott, aki nem tudott angolul ‒ én viszont igen. A koleszos korszak után lett meg az engedélyem, de egy ideig limitálva volt a disc jockeynak kifizethető összeg körülbelül kétszáz forintra. Különböző, a munkához kapcsolható számlákkal lehetett megoldani az elszámolást (taxi, villanyszerelő, stb.). Aztán később a limit bővült. […] Danyi Attila […] a vizsgát így kezdte: „Kedves közönség, kedves bizottság! Tekintettel arra, hogy önök még sosem jártak diszkóban, elmondanám, hogy hogyan néz ki: hát nem világítanak így a fények, sötét van, sör van, és sörszag, és boldog emberek táncolnak arra, amit mindjárt elindítok. Kifejezetten politikai meggondolásból felteszek egy magyar számot.” Ez a hetvenes évek második felében volt. Aztán egy másik szórakoztató példa Cintula esete, aki szokás szerint egy darab kazettával érkezett, vizsgázóként felment a színpadra a kazettás magnóhoz, betette a kazettát, és azt kérdezte Danyitól: „Attilám, hogy indul el ez a magnefoton?” A vizsgán már túlesett Danyi így válaszolt: „a ‘plaj’ gombot nyomd meg.” A bizottságnak fogalma sem volt arról, hogy milyen a diszkó, ez nekik szólt. Természetesen mindenki megkapta a megfelelő fokozatot, ahogy én is.”

Böszörményi a zenei gyűjteményét különböző helyekről gyűjtötte össze:

„Először kölcsönkértem a lemezeket, nyolcvan‒száz kislemezem volt, és pár nagylemezem, többek között a Woodstock-triplalemez. Akkor már mentek a magyar számok is, a Kextől az Elszállt egy hajó a szélben volt a Közgáz indulója ‒ mindig végigordította a közönség. Sok kislemezt kértem kölcsön, nem csak Pressertől, aztán egy részét a kölcsönlemezeket meg is vettem. Később, amikor már a diszkókorszak a fénykorát élte, az volt a cél, hogy ami kint megjelent, azt valamilyen módon minél előbb megszerezzük. Én a közgázos kapcsolatoknak köszönhetően szereztem be az anyagot, de minden lemezlovasnak volt valamilyen ismeretsége, ami alapján bővítette a palettáját. A külkeres haverok szerették a diszkómat, ha mentek Bécsbe, megkérdezték, hogy mit hozzanak be, összeírtam öt-tíz lemezt, amennyit tudtak, behoztak.”

Zenei ízlésének meghatározó pontja a progresszív rock: „Amikor diszkózni kezdtem, akkor elsősorban progresszív rockot hallgattam, de mivel felismertem a kínálati hiányt, a szórakoztatóipar részévé is váltam a Woodstock-zenével (1972–73). Amikor a konkrét diszkóműfaj kialakult, annak, aki lemezlovasként talpon akart maradni, a minőségileg színvonalasabb dolgokat kellett kiválasztania és játszania, én is így tettem. Amikor bejött a hetvenes évek közepén az amerikai funky, majd később a rap ‒ ami egészen a nyolcvanas évek elejéig meghatározta a diszkót ‒, akkor a Közgáz Klub is átment ebbe a műfajba. Itt a hangszerelés sokkal fontosabb volt, mint az egyszerű három akkordos zenekaroknál, mert azoknál az amerikai zenekaroknál ott voltak a fúvósokok is. Az egyik oldalon voltak azok a zenekarok, akik jól játszották a szépen meghangszerelt funkot meg soult, többek között a Philadelphiai sound, amit nagyon szerettem, Stevie Wonder is nagy kedvencem volt. A másik oldalon olyan ritmikus zenét tudtak hozni magas színvonalú hangszereléssel és fúvósokkal, amit kevesen tudtak, például az Earth, Wind and Fire vagy a Kool and the Gang ‒ az ilyen zenekarok közül sokan dzsesszfesztiválokon is játszottak. Nagy kedvencem volt már akkoriban is a Chicago, többek között az I’m a Mant rendszeresen játszottam is. […] 1971-ben, pályafutásom elején, ahogy azt már említettem, a műsort a Woodstock-generációra építettem: a bulikon rockpop, vagy poprock zene szólt. Föl lehetne sorolni a Woodstock-triplalemez összes fellépőjét, mindenkitől játszottam számokat. Ha még ma is lemezlovas lennék, akkor is ezeket játszanám a legszívesebben, nagyon jó zenék, és lehet rájuk táncolni ‒ a zeneáruházunkban ma is főként a hatvanas és hetvenes évek rock, progresszív rock, dzsesszrock és folk zenéit áruljuk, tehát ami a zene ízlésemet illeti, konkrétan semmi sem változott. Később, 1973‒74 tájékán Nyugat-Európában, Amerikában az olyan dalok, mint Carl Douglas Kung Fu Fightingja, tudatosan a diszkó miatt születtek, azért, hogy ezekre a slágerekre táncoljanak. Ekkortájt, a hetvenes évek második felében ért véget a bakelites korszak, és indult el a kazettás, ezzel nagy mértékben bővült a kínálat is.”

Böszörményi Gergely feleségével, Zohna Mártával 1983-ban nyitotta meg a Stereo Shopot: „A nyolcvanas évek vége jelentős változást hozott, mivel megszűnt az export és az import állami monopóliuma, bevezetésre került az általános forgalmi adó, és egyszerűbben ki lehetett már menni külföldre. Ahogy a társadalmi, politikai és gazdasági helyzet változott, annak megfelelően változtunk mi is: ekkor lettek a Stereo Shop új tevékenységi körei a közvetlen import és a nagykereskedelem. A magyar lemezpiacon mi voltunk az első hivatalos maszek nagykereskedés. Havonta egyszer utaztunk ki Észak-Németországba, ahol négy partnerünk is volt, többek között a Media Markt. A vásárolt termékek egy részét már itthonról megrendeltük, az újdonságok közül pedig a helyszínen válogattunk. Eleinte az államtól kereskedőként hivatalosan megvásárolt sok-sok német márkával (készpénzzel) a zsebünkben mentünk német raktárakba vásárolni. Szerették a készpénzes fizetést, adtak is rá mindig kedvezményt. Az elkölthető devizát már itthon meg kellett határozni, így korlátozva volt, hogy mennyit költhettünk. Aztán a kilencvenes években, amikor bevezették a bankutalással történő fizetést, már nem volt értelme kiutazni.”