Élet- és karrierinterjúk

Boros Zoltán zeneszerző, dzsesszzongorista, televíziós zenei szerkesztő, főszerkesztő, filmrendező. 1971-ben lett a román televízióban sugárzott Magyar Adás zenei szerkesztője. Munkássága nélkül ma nehezen beszélhetnénk az erdélyi magyar könnyűzene hetvenes éveiről. Nevéhez fűződik a rendszerváltás előtt kiadott erdélyi magyar könnyűzenei hanglemezek felvételeinek, összeállításának java része. A Magyar Adás ötéves kényszerszünete után 1990-től az újrainduló magyar szerkesztőség vezetője volt nyugdíjba vonulásáig.

Fotó: Boros Veronika

1939-ben született a Nagyváradhoz közeli Gyantán, a világháború kitörése előtt pár nappal. Gyermekként végigélte a világháborút, és átélte az ún. gyantai mészárlást, amelynek során 41 helybéli lakost végzett ki egy román önkéntesekből alakult zászlóalj. Amint meséli, számára azért vált fontossá a zene, mert „egy zongorától néhány lépésre születtem. […] Édesanyám Boros Ferenc református tiszteleteshez ment férjhez, és Szatmárnémetiből lehozta a zongoráját a parókiára”.

Érettségi után irodalmi pályára készült, bejutott a kolozsvári Bolyai Egyetemre, de az 1956-os eseményeket követően hat társával együtt kizárták az egyetemről. Ezt követően négy évig zenélésből próbált megélni, majd amikor a politikai légkör valamelyest enyhült, sikeresen felvételizett az Iași-i (jászvárosi) zeneakadémiára, ahonnan később átkerült a kolozsvárira. Elsősorban a dzsesszzene érdekelte, ám mint meséli,

„az ötvenes, hatvanas években dzsesszt tanulni sehonnan sem lehetett. Egyetlen forrásunk volt, a Voice of America Jazz Hour, Willis Conover rádióműsora. […] [A]utodidakták voltunk, az egész nemzedék. Aztán amikor a rádió mellé bejött az országba a magnetofon is, felvettük a rádióműsorokat, és vissza tudtuk őket többször is hallgatni. Így már könnyebb volt megtanulni a számokat.”

A zeneakadémia elvégzése után 1967-ben egyetemi diplomáját „szögre akasztotta”, és egy ideig még a könnyűzenészi működési engedélyét kamatoztatta, zenekarával tengerparti vendéglőkben, illetve a Neckermann cég sétahajóján zongorázott. Ám a szabadúszás nem lehetett stabil életforma, ezért amikor a nagyváradi színháznál kiürült egy karmesteri poszt, elvállalta: „Két évig voltam színházi karmester és zenei mindenes, és ez érdekes, tanulságos időszak volt. […] Zenés darabok, zenés előadások és szilveszteri kabarék, élő zenével. Színpadi kísérőzenéket is kellett komponálnom vagy összeállítanom.”

1970-ben Boros Zoltán zongoristaként jelentkezett az akkor induló székelyudvarhelyi Siculus Táncdalfesztiválra, amelyre kizárólag magyar dalokkal lehetett benevezni. Itt ismerkedett meg a Román Televízió Magyar Adásának főszerkesztőjével, Bodor Pállal, aki a következő évben alkalmazta zenei szerkesztőként. Amint meséli: „Jó ideig minden zenei műsort én készítettem. Operától könnyűzenéig, kórusmuzsikától magyar nótáig, népi együttesek műsoraitól a rockmuzsikáig. […] Az, hogy ismertem a polifónia szabályait vagy a dzsessz-akkordokat, semmit sem segített, amikor tévéműsort kellett készíteni. Úgy kellett elkezdjem a munkát, hogy még nem értettem ahhoz, amit csinálok.”

Miután a televízió már alkalmazott zenei szerkesztőt, Boros Zoltánnak a könnyűzene és a régizene „jutott”. Így már tévés szerkesztőként, rendezőként tért vissza a Siculus Fesztiválra, hogy a legjobb előadókat a képernyőn népszerűsítse. Gyakorlatilag így bábáskodott az erdélyi magyar könnyűzene megszületésénél:

„Eleinte azt játszottuk, hogy tegyünk úgy, mintha már lenne [könnyűzene]. Ez pedig oda vonzotta a többi fiatal zenészt is. […] Jártam az országot, hogy megtaláljam a tehetségeseket.”

Ő maga is írt dzsesszes, swinges táncdalokat elismert, országosan népszerű előadóknak, olyanoknak, mint például Aura Urziceanu vagy Győri Klára. Ugyanakkor sikerült jó munkakapcsolatot kiépítenie az Electrecord lemezkiadóval, így az 1990 előtt Romániában megjelent magyar nyelvű kis- és nagylemezek többsége az ő szerkesztésében látott napvilágot.

A hetvenes évek erdélyi táncdalfesztiváljainak sorozata az évtized közepén félbeszakadt. A Hargita megyei propaganda titkár szerette volna összevonni a csíkszeredai Ezüstfenyőt a székelyudvarhelyi Siculusszal oly módon, hogy román előadók is felléphessenek. Ám látva a szervezők ellenállását, inkább beszüntette a két fesztivált. A Sepsiszentgyörgy melletti Rétyi Nyírben megtartott Tavirózsa Fesztivál is két évig szünetelt, majd a szervezők „beadták a derekukat”, így a következő években egyre kevesebb lett a magyarul felcsendülő dal és a magyar díjazott. „A hetvenes években kezdődött egy általános folyamat, ami aztán a nyolcvanas években teljesedett ki. Ennek az volt a lényege, hogy ne legyenek Erdélyben külön magyar, csak vegyes, román és magyar rendezvények. A nyolcvanas évek végén Erdélyben magyar szót háborítatlanul már csak templomban, iskolában és színházban lehetett hallani” – emlékszik vissza Boros Zoltán, aki zenei szerkesztőként megpróbált a megszűnő táncdalfesztiválokhoz hasonló rendezvényeket, tévéműsorokat szervezni. Amint meséli: „az erdélyi magyar városokban megrendezett Zenés Karavánban, a Tapsoljuk Kolozsvárt, stb. előadásokban mindig volt könnyűzene, folk, rock és régizene. […] Temesváron megpróbáltam egy, a Siculushoz hasonló többnapos versenyfesztivált megszervezni Ifjúsági Zenei Hétvége címmel. […] Ám megjelent a Kommunista Párt megyei első titkára, és mindenbe belekötött.” Végül, hogy elkerüljék a provokációt, az 1979-es fesztivál gálaestjét tévékamerák előtt, de közönség nélkül tartották meg. Ezt követően 1982-ben Boros szervezett még egy hasonló rendezvényt Székelyudvarhelyen, de a rendszerváltás előtt ez volt az utolsó magyar könnyűzenei fesztivál Erdélyben.

A nyolcvanas évek első felében Boros jóvoltából még képernyőre kerülhettek olyan magyar rockzenekarok, mint a Fortuna, a Reflex vagy a Vox-T, de a Magyar Adás 1985-ös betiltásával már egyetlen országos fóruma sem maradt az erdélyi magyar könnyűzenének. A televízió magyar szerkesztőinek egy része a rádióhoz került, ő viszont zenei szerkesztő-rendező maradt. Emellett dzsesszzenészként is aktív volt, olyannyira, hogy zenekarával többször fellépett a Szebeni Jazz Fesztiválon.

„Szebenben teljesen más volt a hangulat. A dzsessz egyfajta szelep volt, ide jöttek azok, akik egy kis szabadságra vágytak, és arra a zenére, aminek a szabadság a lényege. Később vált világossá számomra, hogy ott azért is lehetett ilyen hangulat, mert a város ura a KISZ első titkára, a diktátor fia, Nicu Ceaușescu volt. Ő pedig szerette a dzsesszt, a lányokat meg a piát”

– meséli.

Az egyik legjelentősebb mérföldkövet Boros zenei karrierjében az önálló nagylemeze jelentette. A Steps to the Infinite – Pași spre infinit – Lépések a végtelen felé című albumról így vall: „Számomra ez egy kísérlet volt, elektronikus hangszerekkel. A dzsessz-rockban sokan használtak elektronikus hangszereket, de úgy gondoltam, hogy a mainstream dzsessz is jól szólhat szintetizátorokkal. […] Összefüggő huszonhét perces szvitet állítottam össze. Úgy képzeltem el, hogy van egy törés a közepén, hogy az a zenei anyag, amely kialakul az első témából, az egyik improvizáció vége felé elkezd darabokra töredezni. Ez a rész free-dzsessznek mondható, de mégsem annyira »free«, mert dialógussá válik, amelynek során egyikünk az előző szólónak a folytatását játssza, átvesz egy kis motívumot, és azt variálja és adja tovább. […] A széttöredezett darabokból végül összeáll az új rend, új tempóval és ritmikával.” A zenei szvitnek ezt a felépítését szülőfalujának tragikus sorsa ihlette: 1944 szeptemberében az észak felé haladó román csapatok egyik egysége lemészárolta Gyanta békés lakosait, a református parókiát pedig felgyújtották. Kisgyerekként Boros és családja csodával határos módon menekült meg, miután a falu román orvosa elbújtatta őket. Hosszú évek múlva valahogy mégis visszaépült a széttöredezett, cserepekre tört életük.
A rendszerváltás gyökeresen megváltoztatta Boros Zoltán életét. A forradalom kitörése után, 1989 decemberében, a televízió képernyőjén elsőként köszöntötte magyarul a nézőket, Simonffy Katalin kolleganője társaságában. Ezt követően újjáalakult a televízió magyar szerkesztősége, amelynek Boros lett a vezetője. Amint visszaemlékszik: „Az új szerkesztőséget, az új Magyar Adást gyakorlatilag civil kezdeményezésként indította hat-nyolc régi munkatárs meg néhány fiatalember, akik mellénk álltak. Egyszerűen visszafoglaltuk a korábbi szobáinkat. Azt hihették, hogy valaki van mögöttünk a hatalomból, pedig nem volt senki. Több mint egy évtizedig, amíg főszerkesztő voltam, senki más nem volt a hátam mögött, csak a saját gerincem. Az volt az ars poeticánk, hogy a közszolgálat: a közösség szolgálata. Ez a közösség számunkra az erdélyi, a romániai magyar nemzeti közösség. Azon igyekeztünk, hogy ez a közösség érezze, ez a műsor nekik szól, róluk szól és értük szól. Nagyon fontos volt, hogy csak az igazat mondjuk, mert már nincs cenzúra. Tudomásul vettük, hogy mindenért, ami a televízióban elhangzik, csakis mi felelünk. […] A kilencvenes évek első felében volt olyan év, amikor a Magyar Adás nézettsége a tévékészülékekkel rendelkezők 34%-a volt. Ez félelmetes felelősséggel járt! Többször be is akartak avatkozni a műsorba, két okból is. Az egyik, hogy a román híradóban folyt a manipuláció mindazzal, ami az úgynevezett forradalomban történik. Utána pedig mindenféle erőszakos cselekmény történt annak a nomenklatúrának az irányításával, amelyik megkaparintotta a hatalmat. […] A román köztévé Magyar Adásának a mai napig megmaradt egy előnye, az, hogy kétnyelvű, románul feliratozott, tehát egyben román médium is.”

Boros Zoltán a Magyar Adás főszerkesztőjeként ment nyugdíjba, 2002-ben. Ezt követően választották meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnökének. A szervezet fő tevékenysége az erdélyi magyarság autonómia törekvéseinek támogatása, kidolgozása. Ezzel kapcsolatban véleménye a mai napig sem változott:

„Ezt a törekvést ma is időszerűnek tartom. Tizenkét év alatt, amíg a szerkesztőséget vezettem, meggyőződhettem arról, hogy a kis lépések nem vezetnek messzire. Azzal, hogy a romániai magyar érdekképviselet benne van a kormányban, elérhet rövidtávú megoldásokat, eredményeket, de csak nagyon ritkán olyanokat, amelyek hosszabb távon is megmaradnak. Ki kell tűzni egy olyan célt, amit lehet, hogy nem is a mi generációnk, hanem a következő fog megvalósítani. Ez pedig az autonómiának valamelyik formája, ami más európai országban már létezik és bevált. Ez nem lehet tabutéma.”

A zenétől, a dzsessztől Boros Zoltán akkor sem fordult el, amikor főszerkesztő volt, bár jóval kevesebb ideje jutott rá. „A zene lelkülete valahol mindig bennem volt, hiszen mi is a dzsessz zenében az improvizáció? Az önkifejezés szabadsága, ami a közmédiában a vélemény szabadságát is jelentheti!” – ez a gondolat akár az ars poeticája is lehetne. Dokumentumfilmjeinek a zenéjét is mindig saját maga írta, köztük az 1993-as Fekete Vasárnap (amely a gyantai mészárlásról szól), az 1958-as leszámolásról szóló film vagy az elfelejtett kolozsvári folyóirat, a Hitel történetét feldolgozó Elfelejtett értékeink című film zenéjét. Igencsak aktívnak mondható nyugdíjas éveiben többször is fellépett a Metropol zenekar vendégeként, koncertezett a Romániai Zeneszerzők Szövetségének dísztermében, a Cantacuzino palotában, Budapesten a Román Kulturális Intézet, és Bukarestben a Balassi Kulturális Intézet meghívottjaként.

2018-ban Boros Zoltán kezdeményezésére indult újra a Siculus versenyfesztivál, amely zsűrijének a mai napig is (2023) tiszteletbeli elnöke. 

„Hogy mivel foglalkozom? Élek – és ebbe más is belehalt – mondta József Attila. Leltárt készítek, megpróbálom pótolni életem elveszett vagy letörlődött fájljait, megírni a megíratlant, kiegyenlíteni tartozásaimat író-költő Apám felé. […] A régi feszültségek tanulságként maradnak meg az emberben. Például, amikor a nyolcvanas évek közepén úgy éreztük, hogy elfogyott az út a lábunk alatt, és körülnéztünk, hogy merre van a határ. Itt maradtunk, és nem bántuk meg. Ugyanakkor nyolcvan év után is azt is érzi az ember, hogy még rengeteg tennivalója volna. Még nem írtam meg minden szerzeményemet, se azt a könyvet, amit régóta tervezek, és még mindig annyi kérdés van, amire keresem a választ”

– zárja életútinterjúját Boros Zoltán.