Tanulmányok

Gyűjtő vagyok. Sokszor csak elméletben, sokszor csak fejben rendszerezem, katalogizálom rajongásom tárgyait, sokszor el is veszek a gyűjtemények között és kétségbeesetten próbálok visszaevickélni a valóságba. Elég sokszor nem sikerül.

Sokszor még most is rajongó vagyok. Láttak már 47 éves rajongót ágyon ugrálni kedvenc zenéjére? Talán jobb is, ha nem.

Zenész vagyok. Mostanában leginkább stúdióban, próbateremben és koncerteken.

 

Tanár vagyok. Pár éve barátaimmal megalakítottuk az első könnyűzenei menedzserképzőt és már vagy száz végzett hallgatónk dolgozik a magyar zeneiparban: ki színpadmester, ki turnémenedzser, ki lemezkiadói szakember, ki zenész, hangmérnök, ki újságíró. Alapítótársaimmal popzenével foglalkozunk és a jelen zeneiparával kompatibilis rendszerbe igyekszünk foglalni évről évre azt a tanmenetet, amely az alapot jelenti. Mi vagyunk a Majdnem Híresek.

Ebben a négy dologban van, ami közös. Nem, nem a zenére gondoltam. Az emlékezet rendszerbe foglalásaaz, ami ezen tevékenységeimet védőburokként körülveszi.

Egyszer – egészen pontosan –, 2006-ban sok zeneipari munkással egyetemben elindítottunk egy PANKKK nevű programot, melynek kiáltványába egy, már akkor is kicsit furcsának ható mondatot szúrtunk be: A magyar popzene a magyar kultúra részét képezi.

Ez a mondat régi adósságot igyekezett törleszteni, amely gyakorlatilag a magyar popzene születésétől kezdve jelen volt, hiszen a könnyűzene nagyon sokáig nem számított egyenrangúnak a kulturális élet többi szegmensével, kezdve a giccsadó létrehozásától egészen az Állami Hanglemezgyártó Vállalat vagy az ORI működéséig, és rengeteg szituációban mindez a jelenig érezteti hatását. A modern kori (tehát nem a második világháború előtti) magyar popzene teljesen más közegben született, mint nyugaton, ennek megfelelően a szabályrendszerek is az itteni létformához, történetesen a szocializmushoz idomultak és ezen keretek közé kívánták beszorítani a születő, majd egyre jobban prosperáló könnyűzenei életet. Persze 2015-öt írunk, és a helyzet kívülről egészen más, a fogyasztási szokások is teljesen átalakultak. Mégis.

A fenti mondat hivatalos elismerése korántsem posztumusz díjazás, hiszen számos kezdeményezés született és születik, amely mindezt alátámasztandó vizsgálja a jelen popiparának működését. Emeljük ki 2015 legfontosabb munkáját,aProArt Zeneipari Jelentését, de természetesen sorra születnek a közelmúlt emlékeit feldolgozó anyagok vagy projektek is. Ilyen volt korábban Sebők János és Jávorszky Béla Szilárd amagyar és a nemzetközi rocktörténetet feldolgozó könyvsorozata, a Privát rocktörténeta Filmmúzeum műsorán, vagy a régi Quarton Inkei Bence és Pálinkás-Szűts Róbert interjúsorozata, Gellért András A Metró klubtól a Szigetig című életműsorozata a Kossuth Rádión, a legjobb magyar lemezeket bemutató sorozat a Petőfi Rádión Petőfi Top 50 címmel, Nagy István Steve jóvoltából vagy a jelenben a nemrég indult oral history-projekt, illetve a kerekasztal-beszélgetések a Cseh tamás Program Könnyűzenei Örökség Megőrzése alprogramja révén.

Úgy néz ki, folyamatos lett a múlt kutatása, hogy jobban értsük a jelent. Mégis vannak olyan szegmensek, amelyek annyira töredezettek, hogy könnyűzenei örökségünk jobb megértése érdekében ezeket a szétszórt puzzle-darabkákat végre össze kellene illeszteni és a digitális emlékezet részévé tenni. Ezek azok a források, amelyekből kutatók, újságírók, de szimpla érdeklődők, rajongók, fiatalok és öregek egyaránt meríthetnek.

            Rendszerbe foglalásról már írtunk. Ezzel egyenrangú kitétel a hozzáférhetőség biztosítása. E források hozzáférése ugyanis jelenleg erősen korlátozott. Gondolok itt a régi rádió- és tévéfelvételekre, illetve azokra a print magazinokra, amelyek könnyűzenével foglalkoztak 1958-tól kezdve egészen a jelenig.

            Utóbbiak esetében annak ellenére írom mindezt, hogy a leadott kötelespéldányok megtalálhatók az Országos Széchényi Könyvtárban és a Szabó Ervin Könyvtárban, ám a nagy nyilvánossághoz már nem jutnak el vagy ha igen, már olyan állapotban vannak, hogy közlésre kevésbé alkalmasak. A jobb állapotú példányok megszállott gyűjtők vagy zenével foglalkozó tudós bácsik, újságírók lakásain hevernek, várva az új nyilvánosságot.

A magyar írott popzenei sajtó története eleve zűrzavaros sztori, amely 1989-ig teljesen alá volt rendelve az éppen aktuális ifjúságpolitikai törekvéseknek. Nagyon sokáig nem is létezett önálló könnyűzenei lap, hanem egyrészt a korszak ifjúsági lapjai (a Világ Ifjúsága, a Magyar Ifjúság vagy az 1965-ben indult Ifjúsági Magazin, később az úttörők lapja, a Pajtás) töltöttek be hiánypótoló szerepet, másrészt időszakosan felbukkantak ilyen témájú cikkek országos és megyei napilapok hasábjain, hetilapok (Tükör, Új Tükör, Magyarország stb.) kulturális rovataiban, programmagazinokban, mint a Pesti Műsor, szórakoztató-tudományos havilapokban, mint mondjuk az IPM (Interpress Magazin) és nem elhanyagolható módon a korabeli értelmiség szócsöveiben, a Valóságban, a Mozgó Világban vagy éppen a Kultúra és Közösségben.

Jellemző módon a Poptika című lap mindössze egy számot élt meg 1982-ben, s bár a nyolcvanas évek közepén a New Musical Express mintájára született Polifona Lapkiadó Vállalat gondozásában már egy évig működött, igazából csak a rendszerváltás környékén indult be a könnyűzenével foglalkozó periodikák kiadása.

Ilyen volt az Alterock, a Polipés egyre nagyobb számban mutálódó társaik, vagy az egyetlen máig folyamatosan létező zenei lap, a ma Hammerworldnéven működő egykori Metallica Hungarica, majd Metal Hammer. Ezzel párhuzamosan a szamizdatmozgalom mintájára, mégis ettől generációs és attitűdbeli okokból teljesen különböző csináld-magad fanzinmozgalom is robbanásszerűen elindult és nyitott egy második nyilvánosságot, kezdve a Mély Vágással, mely nem sokkal később Második Látás néven folytatta, majd az Isten malaca és számtalan újság nagyjából a kilencvenes évek második feléig változó intenzitással aktívan jelen maradt magyar underground hírmondójaként. A kilencvenes évek közepén egy újabb hullám – nagyjából az első Sziget–Pesti Est–Magyar Narancs-generáció – tagjai sorra alapítottak magazinokat: így született meg a Z Magazin, a Freee és a Wanted, amely 2002 júniusától WAN2 néven folytatta tovább.

A magyar zenei sajtóról, a magyar könnyűzenei újságírásról készült pár összefoglaló jellegű tanulmány. Ezek részletezése nem e cikk feladata, de megjegyzendő, nem véletlen, hogy ilyen kevés született. Ennek egyik oka a korábbi megállapításhoz kapcsolódik: rengeteg információ szanaszét szóródott, míg az adatelérés hatásfoka alacsony.

Ebből a felismerésből fakadt, hogy egy olyan gyűjtőportál létrehozása szükséges, melynek célja a már nem létező print, könnyűzenével foglalkozó lapokat egyesíteni. Amely alkalmas puszta lapnézegetésre; részletes, akár szavankénti keresésre, így átfogó, nagyobb kutatások elvégzésére, valamint archiválásra is.

Vajon kik használnák? Rajongók, érdeklődök, de a populáris kultúrával foglalkozó kutatók, szakdolgozók, cikket készítő tudományos munkatársak, újságírók is.

            A könyvtári világban nem újdonság az adatbázis-építés, adatelérés szempontjából ezek azok a felületek, ahol regisztrációval, meghatározott pontokról rákapcsolódva tudunk a források között kutatni. A hozzáférés azonban korlátozott: ennek elsődleges oka szerzői jogi kérdéseket vet fel. Ezen adatbázisok eredeti szöveges dokumentumokat tartalmaznak, melyek keresőnyelvi eszközökkel teszik teljessé a szolgáltatást. Ez azt jelenti, hogy a teljes dokumentum kerül az adatbázisba: ezt dolgozzák fel.

A gyűjtemények feldolgozása digitalizálással kezdődik, amely a szkennelés mellett szövegfelismerő programok használatát jelenti, természetesen az ehhez tartozó ellenőrzéssel, javítással egyetemben. Az állandó formátum, az áttekinthetőség, az egyszerű előhívhatóságújabb fontos hívószavak e munkafázisnál. Az előállított anyag végeredményben egy kétrétegű kép, amelynek felső rétegét ténylegesen képként, ám az alsót szövegként kezeli a rendszer.

Adatbázisunk immár készen áll. Szerzői jogi kérdéseket említettünk. Nem kerülhetjük ki a szerzők, grafikusok, fotósok internetes közzétételhez való hozzájárulását. Az esetek jelentős részében olyan lapokról beszélünk, amelyek az internet előtti időben születtek, nagyon sokszor egyáltalán nem is született szerződés szerző és kiadó között, nem is szólva arról, hogy egyes kiadóként funkcionáló szervezetek, mint például a KISZ KB vagy a Lapkiadó Vállalat megszűntek. A magyar print popsajtó története ebből a szempontból is igen zavaros.

2002 májusában szűnt meg a Wanted magazin. E havilap olyan időszakban született 1995-ben, amikor a kilencvenes évek underground hulláma csillapodni látszott, ám ebből az igen aktív közegből rengetegen jöttek fel és hoztak létre egy új mainstreamet: Pesti Est, Sziget, VOLT Fesztivál, Mezőtúri Fesztivál, Tankcsapda, Kispál és a Borz és sorolhatnánk tovább és akkor még nem is beszéltünk a multik megerősödéséről. Izgalmas időszak volt ez a magyar popipar minden területén, már kezdte elveszíteni azt a naiv báját, amit a rendszerváltás előtti, mára elképzelhetetlen indulattal túlfűtött lelkesedés, a rendszerváltás körüli mindent-lehet-és-minden-sikerül-érzés jellemzett. Ez az időszak átfogta a magyar internet hőskorát Internettótól az Indexig, és bár még egy ideig a Magyar Naranccsal kooperált zenei tartalom gyártására Narancsfül néven – Narancs a Wantedban, Wanted a Narancsban –, a Wanted debütálása a neten az Index segítségével jött össze. A Wanted megszűnésével egy új lap született WAN2 néven, mely időközben gazdát cserélt és Gerendai Károlytól a Hamu és Gyémánt kiadójához került.

A Wanted tökéletes állatorvosi ló: segítségével lemodellezhető, hogy működhet egy nagy könnyűzenei print magazin adatbázis; hol jöhetnek képbe hibák, s azok hogyan háríthatók el; milyen megoldásokat kínál fel az élet, a programozás és a jog;  hogyan fűzhetjük fel a további, egyre  bővülő  print tartalmakat azonos szempontok alapján, majd újabb szerzők, kiadók révén egyrészt a múlt felé 1964-ig, másrészt 2002-től lassan eljuthatunk egészen a jelenig, a Világ Ifjúságától akár a Recorder magazinig.

A magyar popzenei print magazin archívum, ha összeáll, végre teljesebb, összetettebb és árnyaltabb képet kaphatunk a magyar popzene korszakairól, mindenki számára hozzáférhetővé válnak azok a források, amelyekhez most csak szakírók, megrögzött rajongók férnek hozzá. Nem utolsósorban végre lehullhat a lepel és mindenki számára kiderülhet, hogy a lájkszámban igen népszerű Facebook-jpeggé előlépett újságcikk fotóillusztrációját valójában ki és mikor írta.

A „rock and roll zenekar” székek és kottatartó nélkül játszik, hogy semmi se akadályozza őket az őrjöngésben.