Élet- és karrierinterjúk

Népzenészként a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években olyan zenekarokban fújta (klarinét, tárogató, furulya, duda), mint a Mákvirág, a Kalamajka, a Kamarás és a Méta, illetve olyan helyeken tanított, mint az óbudai és a budafoki zeneiskola, az elmúlt harminc évben pedig a Táncház Egyesület vezetőjeként szakmai-szervezeti oldalról segíti a táncházas közösséget. Berán István (1954) az Országos Táncháztalálkozó főszervezője, a folkMAGazin tördelő-szerkesztője, nevéhez fűződik többek között a Táncházak Éjszakája (korábban Szezonnyitó Táncházi Mulatság) és az Új élő népzene CD-sorozat beindítása, miközben a napi munkájának évtizedek óta szerves része a táncházas internetes portfólió rendszergazdai feladatainak ellátása is. Nem utolsósorban oroszlánrészt vállalt abban a széleskörű szakmai és társadalmi összefogásban, amelynek eredményeként a táncház módszer 2011 óta az UNESCO „Legjobb megőrzési gyakorlatok” regiszterében szerepel.

„Hétéves sem voltam, amikor a Mártonhegyi úti zeneiskola kihelyezett tagozatába toboroztak hegedűs növendékeket. A szülőknek kiadták, hogy a Triál hangszer- és játékboltban vegyenek hangszert, »tokkal-vonóval«. Máig előttem van, amikor a sokadik hegedűtanárom a kezébe vette a hegedűmet, és megkérdezte: »na, de hol van ebből a lélek?«. Képzelheted, milyen pudvás hangja lehetett annak a ládagyári hangszernek. Mindenesetre önszántamból jelentkeztem, ösztönösen vonzott a zene. Aztán, amikor a család 1965-ben átköltözött a XI. kerületbe, átiratkoztam a helyi zeneiskolába. Kiskamaszként betört az életembe a sport. Sok mindennel próbálkoztam, de hamar rájöttem, hogy az egyéni sportok nem nekem valók. Azóta is csapatjátékos vagyok, bármit csinálok. Végül a kézilabdánál kötöttem ki, kiderült, hogy az nagyon megy. Akkoriban még szabadtéren űztük, és a hozzám hasonló technikás játékosoknak jobban feküdt a szélesebb pálya. Végül ifjúsági válogatottságig, és NB II. felnőttig jutottam.”

„Mint mindenki másét, az én pályámat is meghatározták azok a személyiségek, akikkel útközben találkoztam. A fényképész iskolában egy osztályba jártam Éri Pityuval. Egyszálbélű, hórihorgas, zárkózott srác volt, de mikor látta, hogy érdekel a zene, elhívott egy Sebő-koncertre. Úgyhogy 1973-ban az FMH-ba, majd a Kassák Klubba sokat jártam általa. Meg később már magamtól a Közgáz Kinizsi klubjába Jánosira, és a Vujicsicsra. Pityuval sokat utaztunk, sokat buliztunk, és olyannyira jóban lettünk, hogy feljártam hozzájuk a legendás Tanács körúti lakásba. Nevelőapja, Tinka bácsi az egyik alkalommal a kezembe nyomott egy kazettát. Ez az amúgy elefántcsonttoronyba zárkózó tudósokra egyáltalán nem jellemző. Ő még arra is odafigyelt, hogy erre a szalagra olyan népzenéket válogasson, amelyekben van klarinét: székelyföldi muzsikát és eleki (békési) román népzenét éppúgy, mint klarinét–dob, illetve zurna–dob összeállítású dobrudzsai török népzenét. Különösen a páratlan ritmusok ragadtak magukkal.”

„Bár akkoriban már többen intenzíven dudáltunk, dudakészítők, még ha rá is lehetett venni egy-egy faesztergályost, hogy dupla furatú sípszárat készítsen, nem voltak. Utólag úgy gondolom, szerencsések voltunk, hogy magunknak kellett megtanulni a sípkészítést. Más kérdés, hogy a családom ezt miként bírta ki. Csoóri Sanyi klassz dolgokat talált ki, többek között rézcsőből maratott fúvókákat, mivel a természetes nád bemetszése eléggé esetleges volt, úgyhogy abból nem nagyon lehetett sztenderdet kialakítani. A pásztorfurulyát Juhász Zoli vitte, akivel kapcsolatban mindig eszembe jut, hogy amikor megjegyeztem, mennyire hamis ez a hangszer, ő csak annyit válaszolt: »hamis, hamis, de majd megszereted!« Amúgy meg kiderült, hogy azért lehet rajta intonálni… Közben én meg lassanként ráálltam az elsősorban a dél-alföldi zenében népszerű »csöcsös« Esz-klarinétra. Ezek mellett pedig intenzíven tanultam kontrázni is. A hegedülés során szerzett tapasztalataimat jól tudtam használni, bár a fülem alapvetően nem a harmóniákra volt ráállva. Ám ma már azt vallom, hogy a zenét a maga komplexitásában kell értelmezni és érteni.”

„Ne tudd meg, mennyi ideig kísérleteztünk azzal, hogy a dudafej hátsó nyílásánál ne legyen turbulencia, ami fals hangokat okozhat! Amikor valamelyikünk jó eredményre jutott, mindig megosztotta a többiekkel. Borbély Misi profi klarinétosként rengeteget segített a fúvóka beállításában, hogy milyen szorítót használjak, meg milyen nádat. Bátran kérdezhettünk egymástól. Kicsit olyan volt ez, mint ma a nyílt forráskódú szoftverek. Sokan kísérletezgettünk a különféle »bizonytalan« népi hangszerek fejlesztésével, és könnyebb volt együtt haladni, ha jól működött a megosztás.”

„Egy óbudai laktanyába vonultam be katonának, ahol az Aquincum amatőr művészegyüttes működött. Ott kerültem közeli barátságba Havasréti Palival és Porossal, egy szobában is laktunk. Életre szóló barátság lett belőle. A klasszikus Téka-felállás közel állt hozzám, később sokszor hívtak vendégként muzsikálni, átéltem az összes zűrjüket, és hát nehéz volt állást foglalni, mert nekem mindannyian kedvesek voltak. Később Lányi Gyuri a húgomat vette feleségül. Tehát összetett kapcsolat a miénk, számomra a mai napig meghatározó személyiségek. A velük való barátság és szakmai kapcsolat is arra sarkallt, hogy ne legyek hajlandó beletespedni abba, amit voltaképpen a Kamarás képviselt: tudunk, amit tudunk, csináljuk, érezzük jól magunkat, bulizzunk, és kész. Ennél többre vágytam. Ezért is igazoltam át az akkoriban a fővárosban még alig ismert, pécsi kötődésű Métába. Klassz és eredményes éveket töltöttem a Métában, számos nagylemezt jelentettünk meg, sokfelé jártunk a nagyvilágban, rengeteg színházi és táncegyüttes-kísérési felkérést kaptunk, jól működött a táncházunk (Józsefvárosi Klub), a gyűjtések is folytatódtak, meg hát a tanítás is.”

„Annak idején a kollégák nehezen vették tudomásul, hogy igazából mi népzenészek is a popzene mintájára készítünk lemezeket, és hogy a befogadó közegben is nagyon erős az átfedés. Tehát hogy nekünk is három- ötperces »számokban« kell gondolkodnunk, hogy sűrítenünk kell, hogy szükség van a ritmus- és hangnemváltásokra. Az autentikus beállítottságúak közül sokan még a Muzsikás számait is nehezen viselték. Mondván, az nem úgy van, nem azokon a hangszereken, meg hát különböző tájegységekről származó dalszövegeket és zenéket »kotyvasztanak« össze. Nekem meg mindig is roppantul tetszett ez a vonal. A kísérletezés amúgy a tékásokat is jellemezte, főleg, míg Nagy Zoli benne volt az együttesben. Igazi »slágereket« alkottak. És tök mindegy, hogy ezeket a többi zenész vagy a közönség mennyire tartotta autentikusnak. Mára szerintem elég nyilvánvaló, hogy eredeti tánczenei folyamatokkal nem igazán lehet megfogni a közönséget, hiszen rengeteg – akár tudományos szintű – publikáció, hangzó- és mozgóképes dokumentum érhető el azok számára, akik erre kíváncsiak. Azt hiszem, a közönség már régóta inkább arra vevő, hogy az előadó a saját személyiségén átszűrve közvetítse az érzéseit, élményeit, és hogy van-e aktuális mondanivalója.
Amikor 1990-ben felszakadtak a határok, attól kezdve az már nem működött, hogy »elmegyek Erdélybe, hatalmas energiákkal összegyűjtöm, megtanulom ezt a zenét, aztán elhozom és megmutatom nektek«. Mert a rendszerváltozás után a különböző táborokban és táncházakban egymás kezébe adták a kilincset az akkor még nagy számban élő, és erejük teljében lévő adatközlők. Így aztán, aki addig ebben utazott, az óhatatlanul háttérbe szorult.”

„Bármilyen közhelyesen is hangzik, az élet hozta úgy, hogy egyesületi vezető lettem, aminek persze semmi köze hál’istennek a politikához. Az 1989-es Táncháztalálkozó szakmailag annyira méltatlan és vállalhatatlan volt, hogy megalakítottuk a táncházi szakmai érdekvédelmi szervezetet. Közben Halmos Bélának úgy hozta az élet, hogy a Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében nem hosszabbították meg a szerződését, így maradt szabad kapacitása. Az ő személyisége, tekintélye kellett ahhoz, hogy az újabb összejövetelen – amely a Molnár utcában történt – már mindenki komolyan vegye a kezdeményezést, és ténylegesen létrejöjjön a Táncházi Kamara.”

„A Táncházi Kamarában a gyerekbetegségeket sem úsztuk meg. Rövid idő alatt kívülről tekintve úgy látszott, egy triász – Béla, Rosta Kati és én – irányítja azt. Ezt erősítette, hogy Kati lakása volt a központ, ott tartottuk az összejöveteleket, ott voltak az iratok. Folyamatosan visszahallottam, hogy egy klikk magához ragadta a hatalmat, és ők – vagyis mi hárman – kezelik a pénzt és a lehetőségeket. Végül egyenként megkerestem a hozzám közelebb álló vezetőségi tagokat, György Karcsit, Púdert és Kiss Ferit, és határozottan kértem őket, hogy ne hagyjanak magamra. Megértették, összejött egy ügyvezetőségi ülés, ahol elvettünk Katitól jogokat. Mire ő besértődött, és otthagyott bennünket. Nem sokra rá pedig Béla is lemondott (de ő sosem lépett ki, és később is lehetett rá számítani).”

„Innentől egyszemélyben vittem az ügyeket, de ez csak a képviseletet jelenti, nem egyszemélyi döntéseket. Nagyon nem akartam elnök lenni, ezért kerestünk magunknak egyet. Timár Sándor »Mestit« örömmel elvállalta, de valóban csak reprezentált, a napi ügyekbe nem folyt bele. Úgyhogy ez a felállás maradt fent a mai napig. Mivel pedig idővel a törvényi rendelkezések kötelezővé tették a névváltást (a kamara fogalma más értelmet nyert), 1998 óta Táncház Egyesület néven működünk.”

„Kétségtelen, hogy a nagy táncházklubok kora lejárt, még ha persze a körtáncokra alapuló moldvai vagy balkáni táncházak népszerűsége nagyjából meg is maradt. Szintén nagyon élnek a tánctanfolyamok, ahová azok járnak, akik nem akarnak színpadra menni, de mélyebben érdekli őket egy adott tájegység anyaga, és szeretnék azt hiteles személyiségektől alaposan megtanulni. Azt gondolom, hogy a táncházi zenélés egy zenekarnak olyan szintű összeszokást hoz, és olyan gyakorlási lehetőséget ad, ami másképp nem reprodukálható, és az egyes tájegységi zenék alapos megtanulásához is nagyban hozzájárul. Ma ezt egy zenekar leginkább a vendéglátóhelyeken működő folk-kocsmákban teheti meg, tánctanítás és egyéb közművelődési akció nélkül. Anno klassz dolog volt, amikor adatközlőket lehetett bemutatni, amikor néprajzosok, képzőművészek, filmesek, koreográfusok, történészek tartottak előadásokat a nagy létszámú közönséget vonzó táncházklubokban – amit magam is nagyon imádtam –, de hát közben átalakult az életünk, és ehhez alkalmazkodnunk kell. Talán kevésbé látványosan, de kisebb közösségekben ma is népszerű a táncházklub. Az NKA-beli Halmos Béla Kollégium egyik kurátoraként, vagy a Csoóri Sándor Program szakértői csapatának tagjaként tudom, hogy ha van pályázati forrás, akkor a Kárpát-medencei magyarság és a hazai nemzetiségek körében évente három- négyszáz, főként helyi érdekeltségű táncházas pályázatot is benyújtanak. És amikor egy-egy nagyobb rendezvényen, Táncháztalálkozón, folk- vagy folklórfesztiválon százak, ezrek képesek táncházban táncolni, akkor szerintem nincs baj. Úgyhogy maga a táncház módszer, amely kimagasló nemzetközi ismertséggel és elismertséggel is bír, sosem volt még virágzóbb, mint napjainkban.”