Élet- és karrierinterjúk

Az 1943-ban Budapesten született Balázs Boglárka családja mindkét ágon Erdélyből származik, mindkét nagyapja jogász volt, ráadásul mindkettő a postán dolgozott jogtanácsosként, egyikük postaigazgató is lett. Édesapja, Balázs Béla számvevőségi főtanácsos volt szintén a postán, őt a szovjet hatalomátvétel után B-listázták, elbocsátották a postáról. Ezután lett zenész, játszott mások mellett Tabányi Mihállyal és Holéczy Ákossal is. Nagyon sokféle hangszeren tudott játszani, ahogy a család többi tagja is, így alakítottak családi zenekart és énekkart, ahogy Balázs Boglárka fogalmaz: „otthon mindig énekeltünk, az anyukám, a nővérem és én, ráadásul három szólamban.” Nővére, Enid, zongoraművész-tanárnő lett, de Boglárka – mindamellett, hogy sokáig tanult zongorázni és hegedülni – már kisgyerekkorában tudatosan az orvosi pályára készült:

„Alig voltam hároméves, amikor – ezt mások mesélték, én még nem emlékszem erre – Ákos Stefi egyszer azt mondta nekem, hogy olyan szépen énekelek, hogy biztosan énekes leszek. Erre elkomorodtam, és azt vágtam rá, hogy én nem leszek énekesnő, hanem fül-orr-gégész, hogy meggyógyítsam azokat a gyerekeket, akiknek fáj a fülük.”

Hasonló jelenet gimnazista korában is lejátszódott:

„Már a Bajza utcai általános iskolában is állandóan színpadon voltam, részt vettem számtalan szavalóversenyen, amiket megnyertem, s ez folytatódott gimnazista koromban is. Színjátszó szakkörünkkel többször felléptünk, és Olty Magda, a színművészeti rektora oda is jött hozzám egy alkalommal, hogy velem még úgyis találkozik a főiskolán a felvételi vizsgán, mire rávágtam, hogy »nem, mert orvos leszek!«. A reakciója sem késett sokat, azt mondta nekem nemes egyszerűséggel, hogy hülye vagyok, ha nem a színművészetire megyek. Ezek szerint tehetségesnek tartott a színészi pályára.”

A Magyar Rádió Tánczenei Stúdiójába is sikeresen bekerült, erre az énekesnő így emlékezik:

„Éppen edzőtáborban voltunk, amikor egyik pihenésünk alkalmával a tánczenei stúdió növendékeit hallgattuk. […] Egyszer csak megszólaltam, hogy így én is tudok énekelni, mert tényleg így éreztem. Írtam egy levelezőlapot a rádióba, hogy jelentkezem a képzésükre. Behívtak felvételizni, onnan is majdnem elkéstem, papucsban, sportos öltözetben érkeztem meg, az edzések miatt lebarnulva, míg a többiek kisestélyiben, magas sarkú cipőben jelentek meg. Rendesen felkészültem a nővéremmel, a Barnabőrű hableányt adtam elő, ami nagyon tetszett a Bágya Andrást is soraiban tudó zsűrinek, és megkértek, hogy énekeljek még valamit. Ez kicsit meglepő volt, mert akik addig előttem voltak, velem ellentétben nem maradtak bent sokáig, hamar ki kellett jönniük. Erre elénekeltem még a Hófehér gyöngyvirágot is, átrakva keringőből négy negyedbe, az is tetszett nekik. Több, mint ezer jelentkezőből hetünket vettek fel a stúdióba.”

Az itteni képzésről is jó véleménnyel volt:

„Csodálatos tanárunk volt Balassa P. Tamás, aki műértő gonddal oktatott bennünket, mindig adott tippeket, hogy milyen nótákat keressünk. Heti egyszer találkoztunk vele egyenként, melynek során zongorán lejátszotta az egyes számokat, és instruált is, hogyan kell énekelnünk. Félévente voltak vizsgáink, amiről készültek is felvételek, s ezeket leadták különböző műsorokban. […] Összesen legfeljebb két évig lehetett járni erre a képzésre, de ez sem volt kötelező, valakinek elegendő volt egy vagy másfél esztendő. Csoporttársaim közül meg kell említeni Aradszky Lászlót és Kerényi Gabit.”

Eközben az operaénekes Andor Évával dolgozott a Zenei Főosztályon, az volt a munkájuk, hogy a szerkesztők által kijelölt zenei anyagot, azaz a lemezeket összeszedték a hangtárból a különböző műsorokba, majd azok sugárzása után visszavitték.

Balázs Boglárka az ORI-vizsgáról elmondta:

„Ez már szinte jött magától, annyira megszoktam a rádióban a megmérettetéseket. Az ORI-székházban, a belvárosi Semmelweis utca 1. szám alatt tartották a vizsgákat nagynevű szakmabeliek előtt, az ORI igazgatóján, Keszler Pálon kívül ott volt Faludi Rezső is. Első alkalommal sikeresen vettem ezt az akadályt, Balassa P. Tamás kísért zongorán két zeneszámban, egy lassúban és egy gyorsban. Közben mellesleg kiderült, hogy ez nem is annyira evidens, voltak pályatársaim, akiknek ez nem ment első alkalommal. […] Az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK)-vizsga ehhez képest meg se kottyant, sokkal egyszerűbb volt az ORI-nál.”

Az ORI vezetője végül kiállt mellette akkor is, amikor egymás után kétszer nem vették fel az orvosi egyetemre, holott megütötte a színvonalat. Ennek köszönhetően 1963-ban sikerült felvételt nyernie, mert akkor már nem a középiskola írt róla jellemzést, hanem Keszler Pál, illetve az ORI-párttitkár, akik kedvező képet festettek róla, mondván, hogy nagyon megbízható munkaerőnek számít. Ekkortól párhuzamosan egyetemre járt és fellépett a különböző műsorokban, amire így emlékezik:

„Belekerültem a könnyűzenei élet sűrűjébe, nagyon sok helyre hívtak. Az ORI-n kívül még a Szövetkezetek Kereskedelmi, Ipari és Szolgáltató Közös Vállalata (VOSZK) szerződései biztosítottak számomra elég sok fellépést vidéki vendéglátóhelyeken. Meg kell mondanom, jól kerestem, olyan hétvége nem volt, hogy ne lett volna fellépés, az ORI pedig hétközben is foglalkoztatott, ám azt hozzá kell tenni, hogy a legelitebb körbe nem tartoztam bele, így például nem emlékszem arra, hogy a Halló, itt Balaton! című produkcióba beválasztottak volna. 1964-ben a Módos-vokállal énekeltem, gyakorlatilag én is az együttes tagja voltam, együtt léptünk fel, de számos rádiófelvételt is készítettünk. Ugyancsak ebben az évben pedig Deák Tamás írt nekem egy dalt Végem van címmel, amivel a Magyar Rádió Tessék választani! című vetélkedőjén harmadik helyezést értem el.”

Ekkoriban rendszeres vendége volt többek között a Budai Ifjúsági Parknak, a Dália Jazz Klubnak, és még a Kamara Varieté is kötött vele egy háromhónapos szerződést.

A Táncdalfesztiválok külön fejezetet jelentettek Balázs Boglárka életében:

„Ez az időszak maga volt a csoda. Elsöprő erejű sikert aratott, amikor vasárnaponként ez ment a televízióban, ember nem volt az utcán, mindenki a tévét nézte valahol. Ez valami őrület volt, ami azt juttatta kifejezésre, hogy mennyire kellett az embereknek a magyar könnyűzene. Aztán megadatott nekem is, hogy a sikert magam is learathattam, amikor megállítottak az utcán, hogy gratuláljanak a szereplésemhez. Így aztán amely számok nagy sikerrel csendültek fel a vetélkedőkön, azokat vittük magunkkal a fellépésekre is, ezek pedig természetesen magyar dalok voltak, amikhez innentől kezdve csak egy-két kihagyhatatlannak számító olasz számot illesztettünk. A Táncdalfesztiválok során én csak az első kettőn vettem részt, 1966-ban az Én már megbeszéltem magammal, 1967-ben pedig a Két arcod van című dalokat adtam elő. […] Ismerve a többi szerzeményt, azt kell, hogy mondjam, hogy igazságos döntések születtek, nem hiszem, hogy bárki is manipulálhatta volna az eredményeket. A döntőbe jutott dalok összességében bizony ennyivel jobbak voltak az általam énekelteknél, tényleg megérintették az emberek és legfőképpen a zsűri lelkét, és nagy hatással voltak rájuk. Olyan végeredmény született, amilyennek születnie kellett.”

Ezután, ha lehet, még inkább megszaporodtak a felkérései:

„Magánszervezésű fellépéseink is az ORI engedélyéhez voltak kötve, Halmy Gábor, Darás István és Szikora Jenő – utóbbi volt a kedvencem – nagyon sok koncertet hoztak nekünk, minden nap volt haknink. A nagy siker hátterében a táncdalfesztiválos szerepléseinken túlmenően az is állhatott, hogy a tévében akkor hétfőn és pénteken egyáltalán nem volt adás, és a többi este tévéműsorait is sokszor szívesen felcserélték az emberek az élő előadásainkra. Így aztán bejártam az egész országot a műsorainkkal, és olyan is előfordult nem egyszer, hogy valahova messze lementünk vidékre, és onnan csillagtúraszerűen jártunk ki a többi faluba. Ragyogóan meg voltak ezek szervezve, sokszor két-három haknicsapat is járta a szomszédos településeket, és ugyanazon az estén cseréltük egymás között a helyszíneket, így eljutott mindenki közülünk mindegyik helyszínre, miközben a zongoristák és a konferansziék ugyanazok voltak egy adott helyen, csak az énekesek váltakoztak. Így lehetett megoldani, hogy mindegyikőnk eljusson mindenhová.”

A turnékon kívül Balázs Boglárkának voltak rádió- és lemezfelvételei is:

„Az én időmben a rádió 13-as, 6-os és 20-as stúdióiban vettük fel zeneszámaimat, az MHV-val viszont a Rottenbiller utcai stúdióban készült a kislemezem. A Bergendy kísért, nagyon jó volt közöttünk az összhang, Auth Ede pedig hangszerelte a dalokat. Pár óra alatt megvolt a két szám felvétele, és arra is volt lehetőségünk, hogy korrigáljunk, ha valamit elrontottunk. Szerintem a technikai felszereltség és a szakembergárda – ideértve a hangmérnököket – is itt volt akkoriban a legjobb hazánkban.”

A külföldi fellépések lehetőségeiről pedig megemlítette:

„Az Atlantis együttessel voltunk Felvidéken turnén majdnem egy hónapig, itt bejártuk Szlovákia magyarlakta területének minden zegét-zugát, az nagyon jó volt. Szófiában nagy »felszabadulási« műsorban vettem részt az egyik télen Géczy Jóska táncdalénekessel. Az Interkoncert szervezésében pedig a MOM Kulturális Központban egy olyan meghallgatáson lehettem ott, ahol különböző országok impresszáriói jelentek meg, hogy kiválasszák a számukra megfelelő énekest. Nem túlzok, összesen 18 helyről kaptam ajánlatot, ám az egyetem mellett lehetetlen lett volna mindet teljesíteni. Kiválasztottam tehát a lehetőségeimhez képest kettőt, amelyek jónak tűntek. Az egyik Kelet-Berlinbe, a másik Freiburgba szólt.”

Az énekesnőből 1969-ben lett doktornő, de ebből a zenés szakma is profitált:

„Örültek, hogy van egy szakmabeli, aki orvosként tudja őket fogadni. Első pácienseim Szécsi Pál és Harangozó Teri voltak. Szécsi Pál máskor Máté Péterrel jött be hozzám, és rögtön megkért viccesen, hogy nézzem meg, mi van Péter torkában, mert nem tudja, hogyan tud ilyen szépen énekelni. De az operaénekesek is rendszeresen megjelentek nálam, ahogy a legutóbbi idők sztárjai is jöttek hozzám, immáron magánrendelésre, közülük kiemelhető Lukács László, a Tankcsapda énekese, illetve Zámbó Jimmy, akit azért hoztak be hozzám, hogy megvizsgáljam a gégéjét.”

Balázs Boglárka a foniátriáról kiemelte, hogy annak magyar megfelelője a hanggyógyászat vagy hangegészségtan, amihez az első egyetemi jegyzetet ő írta, ahogy ő az első hazai művelője. A helyes légzéstechnikáról pedig megjegyezte:

„A légzés során nemcsak a mellkas, hanem a hasi rész is dolgozik, ugyanis a tüdő nagyobb része van alul, a benne lévő levegőt a rekeszizmok mozgatásával tudjuk szabályozni, míg a fenti részből a bordák nyomják ki kilégzéskor a levegőt. Azt viszont tudni kell, hogy a levegőt úgy tudom pótolni, ha a hasamat behúzom, és úgy préselem ki a levegőt. Manapság, amikor szűk ruhákban járnak az emberek, pont ez a baj, nem tudják a ruházatuk miatt a levegőt pótolni, mert éppen ott szűkül be a rajtuk lévő textilanyag, ahol nem kellene, a hasukon. Minden kezelést ezért aztán a légzésjavítással kell kezdenünk.”

Arra is kitért, hogy sokszor azonnal kellett segítenie az énekesek rekedtségén:

„Ez nem is volt annyira ritka, aminek persze különböző okai lehetnek. Nem egyszer fordult elő, hogy szteroid injekciót is kellett adnom, mert mérlegelnem kellett, hogy mivel okozok kisebb kárt. Ha tudtam, hogy a közönsége várja az illetőt, és nincs más megoldás, akkor rászántam magam.”

Balázs Boglárka 47 éves korában újra elkezdett versenyszerűen úszni a szenior kategóriában. Vegyesváltóban még szenior olimpiát is nyertek, de világbajnoki címe is van. Eközben felkérték a Fészek Klubban való fellépésre, amelynek kétszer is eleget tett. Ezen alkalmakkor énekelt férje, Auth Ede zongorakíséretével, illetve mesélt az életéről, és még verseket is szavalt. Emellett volt jó néhány másik önálló estje szerte az országban. 72 éves koráig dolgozott a János Kórházban, ez volt az egyetlen munkahelye az állami egészségügyben. Ezután még öt évig tevékenykedett magánrendelésében. Áldozatos munkájáért megkapta a Budapestért érmet és a Kempelen Farkas-díjat, és jelenleg is aktív, tanít a Zeneakadémia népzene tanszékén hangegészségtant, illetve címzetes egyetemi docensként az ELTE-n halláskórtant, de korábban oktatott a pécsi orvostudományi karon is. Mindkét tárgynak az egyetemi jegyzetét ő írta. Nem túlzás azt állítani, hogy aki valaha Magyarországon sikerrel énekelt, annak a torkát ő már látta.