Élet- és karrierinterjúk

Bakacsi Béla 1942. február 16-án született, az 1962-ben indult Ki mit tud?-on robbant be a köztudatba táncdalénekesként. Az első, 1966-os táncdalfesztiválon közönségdíjat nyert a Bizony így van ez szívemcímű számmal, ezt követően 1971-ig számos ORI-turnén vett részt. Ebben az időszakban nagy sikerrel lépett fel a Szovjetunióban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, az NDK-ban, Jugoszláviában és Kubában is. 1970 decemberében először két hónapra hívták meg az NSZK-ba énekelni, majd 1978-ig folyamatosan meghosszabbított szerződésekkel szerepelt a Vafüggönytől Nyugatra. A Kádár-kor viszonyaihoz képest hosszúra nyúlt kint tartózkodása után hazatérve az akkor még szokatlan, szinte tiltott menedzseri tevékenységet választotta, így ő lett Magyarországon az első táncdal-, pop- és rockzenei menedzser, amely tevékenységét egészen 2011-ig folytatta. Ezenkívül 2005-ben ő maga is visszatért a színpadra, és azóta két CD-t is megjelentetett.

A kezdetekre Bakacsi Béla így emlékszik vissza:

„A cégnél az egyik kolléganő beajánlott egy José Arsemandia nevezetű paraguayi gitáros-énekeshez, aki a hazájában dúló polgárháború elől menekült Magyarországra, de akkor még alig beszélte a nyelvünket. Ő játszotta el nekem először a brazil népdalból merített Ave Maria no morro című dalt, ami nagy hatással volt rám. Mester és tanítványa aztán már néhány szám elsajátítása után fellépett közösen, ezekre az alkalmakra kaptam a tanáromtól egy ponchót és egy sombrerót. A pécsi Nádor Hotel bárjában pedig egyhónapos szerződéssel vettünk részt a műsoros esteken.”

Ez a találkozás indította el Bakacsi Bélát a táncdalénekesi pályán, ugyanis az Ave Mariával indult el a Ki mit tud?-on, amit megnyert.

„Érdekes módon ez a zeneszám lehetett a társadalom felé az a szelep, amit akkor kinyitottak, és emiatt hagyhatták, hadd énekeljem el. Talán az a megfontolás is húzódhatott e mögött, hogy a kommunista vezetők elmondhassák: nálunk sok mindent szabad, ami nem megy szembe a rendszerrel. Emiatt a Ki mit tud? során soha senki nem keresett meg azzal, hogy változtassam meg az előadandó számomat”

– boncolgatta sikerének okát Bakacsi Béla. Ezzel a dallal jutott ki az 1962-ben Helsinkiben rendezett VIT-re is:

„Az utolsó eligazítást indulás előtt Marosán Györgytől kaptuk, aki akkoriban Kádár János helyettese volt. A mi Gyuri bácsink ordítva tartott kiselőadást a »rothadó kapitalizmusról«, szigorúan megtiltva nekünk, hogy nyugatiakkal barátkozzunk. A társaságban be voltak építve természetesen az »elvtársak«, nagyjából tudtuk, hogy kit hova tehetünk. Jöttek velünk a Belügyminisztériumból is, de ezt akkoriban nem tekintettük különösebb szenzációnak, jóformán magától értetődő volt, hogy vigyáztak ránk, nehogy disszidáljunk, de ezt végül senki nem tette meg.”

Az 1966-os táncdalfesztiválon aratott sikereinek körülményeit ecsetelve elmondta:

„Az első, 1966-os évben az énekesek kiválasztása még természetes úton működött, tehát amelyik zeneszerző vagy szövegíró kedvelte egyik vagy másik énekest, illetve úgy gondolta, hogy az adott szerzeménye az illető fazonjához passzol, azt megkereste, és megbeszélte vele, hogy ezt vagy azt a dalt neki szánta. De aztán szépen kialakult a rádió és a televízió elvtársai között, hogy ki az, aki fontos a számukra, és ki az, aki nem, s ezzel karriereket törhettek derékba, vagy éppen fel is emelhettek bizonyos énekeseket. Én az elején bizonyos mértékig még benne lehettem a kiválasztottak körében, hiszen elindulhattam a versenyen, de már ott is érződött, hogy nem én leszek a zsűri kedvence, mert iszonyatos módon lepontoztak. Csak a közönség szimpátiáján és szeretetén múlt, hogy továbbjutottam a döntőbe, mert rám szavaztak a legtöbben. A döntőben ugyancsak kevés pontot kaptam az ítészektől, de a rádió hallgatói és a televízió nézői ezúttal sem hagytak cserben, és újra a legtöbb szavazatot kaptam tőlük, így lettem közönségdíjas.”

Ezután kezdődtek az ORI-turnék mellett a haknizások:

„Nem egyszer nagyon mostoha körülmények között játszottunk, ami sajnos óhatatlanul a minőség rovására ment, nem beszélve a hajszoltságról, hiszen volt, amikor két-három koncertet is kellett adnunk. A csúcsom tizenhárom fellépés volt egyetlen nap alatt 1967 szilveszterén – persze ezeken az alkalmakon csak néhány számot kellett énekelni –, és mai ésszel szinte hihetetlen, hogy bizonyos szituációkban hogy találtuk fel magunkat.”

A szocialista erkölcsre való szigorú felügyelet azonban mindvégig jellemző volt a Kádár-rendszerre, Bakacsi Béla ezzel kapcsolatban elmondta: „1966 őszén a Szovjetunióban szerepeltem opera- népdal- és táncdalénekesekkel, balett-táncosokkal, és ott is pontosan tudtuk, melyik pártapparatcsik volt kirendelve a felügyeletünkre. Ugyanígy az Országos Rendező Iroda (ORI) ügyelői státuszban lévő munkatársai is gondosan őrködtek felettünk, olyannyira, hogy ezek az ORI-beosztottak éjszaka nem aludtak, hanem egy sámlin ültek a szálloda folyosójának végén, és vigyáztak a szocialista erkölcsre, nehogy átjárkáljunk egymáshoz. Ez ma már szinte hihetetlen, de ilyen viszonyok uralkodtak akkoriban.”

 Az énekes az NSZK-ban töltött hét évét így jellemezte:

„A Dieter Hahn-szextett vezetője tett nekem ajánlatot, azt mondta, hogy ha van kedvem, énekelhetnék náluk, és kereshetnék annyit, mint egy nyugatnémet zenész. Ez akkoriban szinte elérhetetlen volt egy magyar énekes számára, és hihetetlen anyagi jólétet jelentett, irigyeltek is érte a magyarországi kollégák. Hároméves szerződést ajánlott, amit majd alkalomadtán meg lehet hosszabbítani akár többször is. (…) A Dieter Hahn-sextett utazó zenekar volt, általában egy hetet töltöttünk egy-egy városban, ahol a tánclokálokban léptünk fel. A zenekar névadója rögtön az elején vett nekem egy lakókocsit, én választhattam ki, melyik a szimpatikus. Ezenkívül egy kétéves piros Ford sportautót is kaptam tőle, amivel a lakókocsimat húzhattam. De ezekre szükségem is volt, ha úgy tetszik a munkaeszközeim voltak, mert iszonyú nagy távolságokat kellett megtennünk. Egyik évben például szilveszterkor még Stuttgartban zenéltünk, de másnap már Berlinben volt jelenésünk. Nem disszidáltam, mert mindvégig megvolt a kapcsolatom a Nemzetközi Koncertigazgatósággal, az ő engedélyükkel tartózkodtam kint az NSZK-ban. Nekik jogukban állt évről évre meghosszabbítani a szerződésemet, továbbá megnézni az előadásaimat, amikről jelentéseket is készítettek. Az Interkoncert azonban mindig beleegyezett, amikor hosszabbítottam.”

Miután Bakacsi Bélával 1978-as hazatérése után érzékeltették, hogy nem hagynak neki érvényesülési lehetőséget, úgy döntött, belevág egy akkor merőben újnak számító szakmába:

„Ekkor döntöttem el azt, hogy nem énekelni fogok, hanem menedzselem a sztárokat. Felgyűlt annyi tapasztalat ekkorra már bennem, hogy úgy éreztem, képes leszek erre, ráadásául a hazai koncertszervezés elég ingatag lábakon állt. Ezt az űrt igyekeztem betölteni, és minden szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy sikerült is. (…) Nem akadályoztak meg ebben igazából sohasem, nagy szerencsém volt, mert az ORI-nak akkor tényleg monopolhelyzete volt, de nem szóltak nekem, hogy hagyjam abba a tevékenységemet, mert zavarom a köreiket. Igazából biztos választ erre nem lehet adni, de valóban érdekes, hogy hagytak boldogulni. Azt is látnunk kell ugyanakkor, hogy ez már az enyhülőfélben lévő diktatúra volt, amikor nem feltétlenül érték retorziók az embereket, ha valamit önmaguktól kitaláltak és meg akartak valósítani, ráadásul a rendszerre nézve veszélyesnek mondható zenészekkel nem foglalkoztam. A művészek pedig megbíztak bennem, mert hét hosszú évig folyamatosan Nyugaton dolgoztam a szakmában, és profi menedzser-szemléletet hoztam magammal. Ehhez szorosan hozzátartozott, hogy komoly hang-fény technikával igényes koncerteket akartam szervezni, ami jórészt sikerült is.”

Bakacsi Béla kitért arra:

„Megalapítottam az Accord Kulturális Szolgáltató Irodát, ezt a Kádár-rendszer is hagyta. Ezzel szerveztem a koncerteket, volt olyan évem, hogy öt-hat produkciót menedzseltem, ami országos turnékat jelentett elsőrangú sztárokkal, egy-két hónapos folyamatos úton levéssel. Előfordult, hogy egyazon évben szerveztem turnét az R-GO-nak, Zoránnak, Koncz Zsuzsának. Rajtuk kívül az LGT, a Fonográf és a V’ Moto-Rock is a repertoáromon volt. Igazából egyik együttes vagy szólista hozta magával a másikat, adtak kézről kézre egymásnak a zenészek, mert sikeres produkciókat tudtunk közösen magunk mögött. Már a Kádár-rendszerben is irigykedtek egymásra a bandák, ha valakiről kiderült, hogy velem dolgozik. Általános tapasztalatom pedig az lett az évek során, hogy hiába vettem fel alkalmazottakat magam mellé – a Rózsadombon volt az irodánk –, akkor is személyesen velem szerettek volna beszélni a kollégák, így semmivel nem lettem előrébb, mert végül úgyis velem tárgyaltak közvetlenül.”

Menedzseri pályáját így összegezte:

„Ebben a szakmában elkezdtem valamit, amit aztán nagyon sokan folytattak. Persze nincs két egyforma ember, így nem lehetett egy az egyben a módszereimet sem átvenni, de talán nem szerénytelenség, ha azt mondom, sokat tanulhattak a szakmai fogásaimból. Nagyon sok sztárral dolgoztam együtt, szép éveket éltünk meg, de a végére túlságosan is a pénzről kezdett szólni az ügy, ez pedig nem tetszett, így abbahagytam”.

Bakacsi Béla az utóbbi évtizedben újra aktív énekes:

„Elkezdett hiányozni a színpad, ezért úgy döntöttem, újra közönség elé állok. 2002-ben jelent meg az Azok a hatvanas évek című CD-m, majd 2005-ben a Nélküled hol lennék. Ha minden igaz, talán lesz még egy utolsó hanghordozóm is, a szerződés aláírás előtti stádiumban van. Havi öt-hat koncertet, táncestet adok, de ezek két-háromórásak, elég kevés instrumentális résszel. Úgy érzem, fizikailag sem tudnék sokkal többet vállalni. Koncertezek többek között falunapokon, városi rendezvényeken, az Eötvös 10-ben, a Thököly étteremben, a budaörsi Rózsakertben, az őrmezei Közösségi Házban valamint a Római-parton is, egyszóval nem unatkozom.”