Tanulmányok

A Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökség Megőrzésének Alprogramja első eredményeit bemutató, „Az élő múlt” címmel rendezett konferencián a program egészének bemutatása és első eredményeinek ismertetése mellett arra próbáltam helyezni a hangsúlyt, hogy hová kellene kifutnia ennek az alprogramnak, mi kellene ahhoz, hogy létrejöhessen az ország első, minden igénynek megfelelő könnyűzenei múzeuma, esetleg könnyűzenével foglalkozó tudományos intézete.[1] Előadásom írásos összefoglalóját azonban szeretném másra is felhasználni. Az elmúlt szűk két év ugyanis egyértelművé tette számomra, hogy az alig pár évvel korábbi könnyűzenei program történései éppoly nehezen visszafejthetők, mint az évtizedes rocktörténeti események hátterei. Ezért szeretném megragadni az alkalmat, hogy –a magam szubjektív szemszögéből természetesen – megpróbáljam rögzíteni a Cseh Tamás Program indulásának előzményeit és körülményeit. Teszem ezt azért is, mert úgy gondolom, hogy olyan jelentős, célzott támogatást a könnyűzenei szakma még soha nem kapott, mint a Cseh Tamás Program első, és most már mondhatom, második évében.[2]

A program indulása

A Magyar Országgyűlés 2013. október 7-én döntött[3] arról, hogy az úgynevezett üres adathordozók után szedett jogdíjak[4] negyede 2014. január elsejétől a közös jogkezelőktől a Nemzeti Kulturális Alaphoz (NKA) kerül.

A parlamenti döntés előtti hétvégén a könnyűzenei szakma komoly összefogást mutatva tiltakozott a döntés ellen azon az alapon, hogy az NKA-hoz átirányítani tervezett összeget a szerzői jogdíjukból veszik el. Kívülről nézve azonban úgy tűnt, a tiltakozást nevükkel vállaló közel ezer, a könnyűzenében valamilyen módon érintett szakember jelentős része sem értette pontosan, miről is van szó. Az üres adathordozók után szedett jogdíj ugyanis nem azonos a szerzők és előadók dalai és azok játszása után szedett jogdíjjal, amiket az ominózus döntés természetesen nem is érintett. Az üres adathordozók után szedett jogdíjat[5] azért vezették be, mert jogos volt az a feltételezés, hogy az üres magnókazettákra, írható CD-kre és videoszalagokra többségében olyan tartalmakat másolnak, amelyek után nem fizetik meg a szerzői jogdíjat. Magyarul, a korabeli jogalkotók ezzel szerették volna kárpótolni a jogdíjra jogosultakat a kieső bevételeikért. A technika fejlődése azonban több ponton életszerűtlenné tette a jogalkotók eredeti szándékát, hiszen az időközben szintén üres adathordozóvá váló mobiltelefonokban lévő memóriakártyák vagy éppen a tabletek és a számítógépekhez használt külső memóriák többségében inkább személyes tartalmakat – például családi fotókat – hordoznak, semmint jogdíjfizetés nélkül másolt anyagokat. Ennek mértékén természetesen lehet vitatkozni. Mindenesetre a jogalkotók 2013 őszén úgy látták, hogy az üres adathordozók után szedett jogdíjak negyedét érdemesebb vélt szerzői és előadói jogdíj helyett a könnyűzenei szakma egészét szolgáló programokra fordítani a Nemzeti Kulturális Alapon keresztül.

A törvénymódosítást és annak kommunikációját L. Simon László[6] mint az akkori Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának elnöke, egyben a Nemzeti Kulturális Alap alelnöke vitte. A könnyűzenészekkel, illetve az őket részben képviselő közös jogkezelőkkel folytatott vita[7] kapcsán L. Simon László kérte az érintett szakmai szervezeteket, tegyenek javaslatokat, hogy mire lenne érdemes az NKA-hoz kerülő – akkor még csak 5-600 millió forintra taksált – forrást fordítani. A kérésre egyetlen szervezet sem reagált, 2013. november végéig semmiféle javaslat nem érkezett. L. Simon László bizottsági elnökként ekkor kérte fel a bizottsági tanácsadóit,[8] hogy kezdjenek el kidolgozni egy új magyar könnyűzenei programot.

A program előkészítése

A program első vázlatának megírása előtt több olyan szakemberrel is beszélgettünk, akik valamilyen formában a könnyűzenével foglalkoznak. Zenészeket, zeneszerzőket, koncert- és fesztiválszervezőket, szakmai szervezetek tisztségviselőit kérdeztük arról, hogy milyen elemeket látnának szívesen az új magyar könnyűzenei programban. Sokan közülük elmondták a tapasztalataikat a korábbi PANKKK-ról,[9] a könnyűzenei ipar állapotáról és működéséről, illetve az általuk elképzelt ideális körülményekről.

Ezeket az első véleményeket gyúrtam össze a program első vázlatává. Mivel világos volt, hogy egyetlen cél és feladat nem jelölhető ki a programnak, tíz alprogramban foglaltam össze az akkor még név nélküli könnyűzenei program részleteit. Ezek a 2014. január 22-én született dokumentum[10] szerint a következők voltak: 1. Demó Alprogram, 2. Előzenekar Alprogram, 3. Akkreditált Hangstúdiók Alprogram, 4. Lejátszást Támogató Alprogram, 5. Klubtámogató Alprogram, 6. Jogdíjbevételek Növekedését Ösztönző Alprogram, 7. Magyar Könnyűzenei Örökség Megőrzésének Alprogramja, 8. Iskolai Könnyűzenei Oktatási Alprogram, 9. Zenei Menedzsment-képzést Támogató Alprogram, 10. Könnyűzenei Programiroda Alprogram.

Akik ismerik a végül elindult program alprogramjait,[11] azok érzékelhetik, hogy az eredeti terveket több ponton is átírtuk. Így például a Demó Alprogramból – ami a nevéből eredően csak az első lemez alapanyagának az elkészítését támogatta volna – jóval komplexebb alprogram lett, nem véletlen, hogy a neve is megváltozott.[12] Az Akkreditált Hangstúdió Alprogram és az Iskolai Könnyűzenei Oktatási Alprogram teljesen kikerült az első év programjából, a Könnyűzenei Programiroda Alprogram pedig lényegében a Magyar Zenekarok Nemzetközi Piacra Lépését Támogató Alprogram néven került bele. Ám a végleges program kidolgozásában már nagyon sokan közreműködtek.

Az első, szélesebb körű egyeztetést 2014. február 26-ára hívta össze L. Simon László az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának tanácstermébe, az Országgyűlés Irodaházába. Erre tizennégy olyan személyt hívtunk meg – szigorúan nem szervezetek képviseletében, hanem önálló szakemberként –, akikkel korábban informálisan már egyeztettünk a programról, vagy akiket ők ajánlottak. A több mint háromórás megbeszélésen ott volt Andrásik Rémó,[13] Berta András,[14] Borcsik Attila,[15] Bukovszky Béla,[16] Gyimesi László,[17] Gerendai Károly,[18] Lobenwein Norbert,[19] Muraközy Péter,[20] Réz György,[21] Szűts László,[22] Tóth Tibor,[23] Horváth László,[24] Popa Péter,[25] Póka Egon,[26] illetve L. Simon László, Pápay György és jómagam.

A megbeszélésről sajnos nem készült sem hangfelvétel, sem jegyzőkönyv, saját jegyzeteimből annyit tudok felidézni, hogy a tanácskozás elején L. Simon László az üres adathordozók után szedett jogdíjak negyedét érintő átirányítás okairól, az NKA által már korábban is kezelt jogdíjhányad sorsáról és az új programmal szembeni elvárásokról szólt. Beszélt arról is, hogy hosszú távú programban gondolkodik, aminek kereteit az NKA-törvénynek[27] az a passzusa adhatja meg, amely lehetővé teszi, hogy az Alap három évre kötelezettséget vállaljon. Azt javasolta, hogy az NKA évi 100-100 millió forintot mindenképpen biztosítson 2014–2016 között a programra.

L. Simon László ugyancsak ekkor vetette fel, hogy a programot az NKA más, konkrét célú programjaihoz hasonlóan[28] egy személyről nevezzük el, és ő Cseh Tamást[29] javasolja. Miután a jelenlévők ebben teljes mértékben egyetértettek, L. Simon László 2014. március 5-én levélben kérte Császár Bíró Évát, Cseh Tamás özvegyét, hogy az örökösök, illetve a zenész örökségét kezelő Cseh Tamás Alapítvány járuljon hozzá a név felvételéhez. A válasz nagyon gyorsan megérkezett, így márciusban már az NKA Cseh Tamás Programjának az előkészítéséről beszélhettünk.

Az első megbeszélésen lényegében a nyomtatásban is kiosztott programterv mentén mondták el a véleményüket a résztvevők. Szó esett például arról, hogy a magyar zeneipar szinte minden láncszeme beteg, így részben megerősítésre, részben valamiféle lendületre vár. Beszéltek arról is, hogy nagyon sok zenekar megakad az első lépéseknél, így nem tud a középszintig sem eljutni, többek között a menedzserképzés vagy a megfelelő szaksajtó hiánya miatt sem. A szaksajtó és a közoktatásba esetleg bevezetendő könnyűzenei képzés ügyében megosztottak voltak a résztvevők, ami végül oda vezetett, hogy az ezzel foglalkozó két alprogram kikerült a Cseh Tamás Program első változatából. Ugyancsak komoly vita bontakozott ki a könnyűzenei klubok támogatásának mikéntjéről is. Voltak, akik azt támogatták, hogy a programból technikai fejlesztésekre, eszközbeszerzésre lehessen pályázni, míg mások a korábbi rossz tapasztalatok miatt ezt elvetették, és inkább a fellépések, a konkrét koncertek támogatását pártolták.

Az emlékeim szerint kifejezetten jó hangulatú és konstruktív megbeszélés végén úgy álltunk fel, hogy az alprogramokról szélesebb körben – immár a szakmai szervezeteket is meghíva – és minél előbb folytatni kell az egyeztetést. Megállapodtunk abban is, hogy a megbeszélésen kiosztott első anyagot elektronikusan is megkapják a résztvevők, és a következő egyeztetésig írásban is tesznek javaslatokat. Egyetértés volt abban is, hogy a munkaanyagot mindenki kizárólag saját használatra kapja, és nem juttatja el a sajtóhoz, nehogy azt még a véglegesítése előtt szedjék ízekre, ezzel esetleg megakasztva a program megszületését. Ezt a megállapodást olyannyira betartották az érintettek, hogy a különböző munkaanyagok és tervek a program indulásának hivatalos bejelentéséig nem is kerültek a szélesebb nyilvánosság elé.

A 2014. március 12-én, ugyancsak az Országgyűlés Irodaházában tartott egyeztetésig nyolcan küldtek írásban javaslatot az alprogramokhoz, illetve az akkor még 300 millió forintra[30] tervezett forrás alprogramok és feladatok közötti elosztására. A második egyeztetés meghívottjainak listáját is úgy állítottuk össze, hogy a nagyobb szakmai szervezetek képviselői mellett olyanok is felkerültek rá, akiket az első találkozó résztvevői javasoltak. Ennek köszönhetően a március 12-ei egyeztetésen az Artisjus, a MAHASZ, az EJI, az NKA, a Jazz Szövetség vezetői mellett ott volt például Lévai Balázs televíziós újságíró, Lieber Endre, a 2015-ös WOMEX főszervezője, Gryllus Dániel, a Kaláka Kiadó vezetője vagy éppen Unger Balázs, Fekete-Kovács Kornél és Temesi Bertalan.[31] Ugyancsak ott volt és elmondta véleményét Lovasi András is, akivel, jó fél évvel korábban, az ominózus parlamenti döntés után a sajtó nyilvánossága előtt vitatkozott L. Simon László.[32]

Ezt a megbeszélést is L. Simon László nyitotta meg, aki ekkor már arról beszélt, hogy a korábban tervezett 300 millió forint helyett érdemesebb lenne az első évben 400 milliót fordítani a Cseh Tamás Programra. Jelezte azt is, hogy szeretné, ha az első pályázatok már 2014 nyarán megjelennének, és kidolgozásukban az egyeztetésre meghívottak – egyfajta szakértői testületként funkcionálva – részt vennének. A politikus ekkor beszélt először arról is, hogy a program egy részét – részben a stabil működés, a koordináció és a megfelelő kommunikáció miatt – egy kézben kellene tartani. Jelezte, hogy a vita és a politikai támadások elkerülése érdekében egy többségében állami tulajdonú háttérintézményre kellene bízni a feladatot. Ezt a felvetését egyébként a nemzetközi könyvvásárokon való részvételt biztosító, ugyancsak NKA-forrásból, a Balassi Intézet által megvalósított Publishing Hungary programmal is alátámasztotta.

A találkozón egyértelműen rögzítettük, hogy a Cseh Tamás Program minden olyan zenei irányzatot támogat, amelyet nem lehet a komolyzenéhez besorolni, így például a dzsesszt, a világzenét, de akár a népzenét is. Hosszú, bár hasznosítható eredmény nélküli vita bontakozott ki a színvonal kérdéséről, ugyanakkor egyértelműen kiderült, hogy a résztvevők szinte kizárólag az élő zene segítését várják el a programtól. Ez utóbbihoz kapcsolódóan a legtöbb szó a zenekarok élő fellépéseinek helyet biztosító helyszínek támogatásáról esett. Lovasi András például arról beszélt, hogy megyényi területek vannak, ahol egyáltalán nincs koncertekre alkalmas helyszín, illetve sok helyen legfeljebb 100-150 fős klubok működnek, ahol képtelenség rentábilis koncerteket szervezni. Gerendai Károly annak a véleményének adott hangot, hogy a legtöbb esetben egy-egy elhivatott személyen múlik a koncertekre alkalmas helyszínek, főleg klubok működése és életben maradása, így akár az is célja lehet a programnak, hogy ezeket az embereket megtalálja. A diskurzus végére egyértelművé vált, hogy a fővároson kívüli koncerthelyszínek támogatása életbevágóan fontos, de ezt úgy kell megoldani, hogy valóban a fellépő zenészekhez jusson a megpályázandó forrás jelentős része. A megbeszélés végére ugyancsak világos lett, hogy a hangstúdiók támogatását az induló formációk támogatásán keresztül kell megoldani, ezért a résztvevők e két alprogram egybedolgozását javasolták.

Az egyeztetésen az idő rövidsége miatt nem sikerült minden alprogramot részleteiben megtárgyalni, így az e-mailes egyeztetésben maradtak a résztvevők. Ez lényegében a három nagyobb alprogram – az induló zenekarokat és a klubokat támogató, illetve az előzenekari – esetében március-április folyamán olyan formában megtörtént, hogy akik a résztvevők közül szükségét érezték javaslataik leírására, azok nekem küldték meg a véleményüket, amelyeket én dolgoztam össze a nagyjából végleges alprogrammá. Így született meg az a kilencoldalas anyag, amely a program céljai, majdani kiszélesítése, a megalkotásában részt vevők felsorolása mellett a hét induló alprogram[33] feladatait, résztvevőit és várható eredményeit sorolta fel.

Ennek ismeretében szervezte meg az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Nemzeti Kulturális Alap azt a sajtótájékoztatót 2014. május 12-én a Zappa Cafféban, ahol Balog Zoltán emberi erőforrások miniszter, az NKA elnöke és L. Simon László, az NKA alelnöke bejelentette a Cseh Tamás Program indulását.[34] Ekkor még arról volt szó, hogy az első évben a program 400 millió forintból gazdálkodhat. Miután azonban 2014. május 16-án, az Egerben tartott Music Hungary konferencián Szinger András, az Artisjus képviseletében bejelentette, hogy nagyjából 1,3 milliárd forintot utalnak majd át az üres adathordozók után szedett jogdíjak negyedeként az NKA-nak, L. Simon László azt javasolta az alapot felügyelő miniszternek, hogy a Cseh Tamás Program rendelkezésére álló keret 500 millió forint legyen, amit Balog Zoltán június végén jóváhagyott.

A Cseh Tamás Program indulása

Körülbelül háromnegyed év alatt raktuk le a Cseh Tamás Program alapjait, de azt hiszem, semmi nem lett volna belőle, ha L. Simon László politikai támogatása mellett nem kapja meg a maximális segítséget az NKA Igazgatóságától, különös tekintettel Krucsainé Herter Anikó főigazgatótól és Vízkeleti Andrea főtanácsostól. Ugyancsak nélkülözhetetlen támogatást nyújtott az NKA Zenei Kollégiuma, amely a Cseh Tamás Program rendelkezésére bocsátott forrás címzettjeként, 2015 márciusáig a program gazdája volt.[35] Különösen fontos volt a kollégiumi elnök Popa Péter és Póka Egon segítsége. És ahogy a fentiek sem az udvariasság miatt kerültek ide, úgy külön meg kell említenem Doncsev András[36] támogatását, aki L. Simon Lászlót váltva az NKA alelnöki székében azonnal a program mellé állt, és nemcsak az NKA zászlóshajójának nevezte a Cseh Tamás Programot, de tevékenyen részt vett számtalan egyeztetésen, megbeszélésen, így a program végső formája legalább annyira neki köszönhető, mint az azt korábban alakítóknak.

Doncsev András fogalmazta meg valamikor 2014 nyarán, hogy a Cseh Tamás Program egyik különös értéke, hogy nem egy külföldről átvett, minden pontjában szigorúan rögzített licenc, hanem a résztvevők által folyamatosan alakítható, javítható program. Ennek szellemében 2014 nyarán rengeteg egyeztetést tartottunk – elsősorban az alprogramokhoz kapcsolódó pályázati kiírások tartalmáról –, így többek között Szolnokon, Szarvason, Pécsett, Egerben és Budapesten is többször találkoztunk a szakma képviselőivel, illetve ekkor már nagyon sok reménybeli pályázóval is. Ezeknek a megbeszéléseknek volt köszönhető, hogy augusztus 21-én megjelenhetett az Első Hang- és Képfelvétel Készítését Támogató Alprogram pályázati felhívása. Ezt követően írta ki az NKA Zenei Kollégiuma a Klubtámogató Alprogram (2014. október 10-én) majd az Előzenekari Alprogram és a Médiatámogatási Alprogram (2014. október 13-án) helyi és kisközösségi rádióknak, illetve tévéknek szóló pályázatát. Ez utóbbiról annyit érdemes megjegyezni, hogy miután a Cseh Tamás Program rendelkezésére álló keret 400-ról 500 millió forintra növekedett, visszakerült az első évben megvalósítandó alprogramok közé a könnyűzenével foglalkozó médiumok támogatása is.

A Cseh Tamás Program működése szempontjából fontos a Design Terminál Nemzeti Kreatívipari Központ[37] számára kiírt meghívásos pályázat. Mint korábban többször utaltam rá, a program indulása óta egyértelmű volt a szándék, hogy a hosszú távú tervezhetőség és működés érdekében az NKA által három évre vállalt 100-100 millió forintos támogatásnak egy lehetőleg állami tulajdonú intézményhez kell kerülnie a pontos feladatokkal együtt. A megfelelő intézmény megtalálása azért is volt sürgető 2014 nyarán, mert jól látszott, hogy az első pályázati felhívásra majdan jelentkező induló zenekarokkal már a szervezet keretei között kialakítandó Cseh Tamás Programirodának kell foglalkoznia. Viszonylag rövid egyeztetés után döntött úgy az NKA, hogy a Programiroda felállításával és működtetésével a Design Terminált szeretné megbízni, aminek két fő oka volt. Egyrészt a Design Terminál az Emberi Erőforrások Minisztériumának 100%-os tulajdonú háttérintézménye, így lényegében a Cseh Tamás Program működtetése „állami” kézben maradhat. Másrészt, bár a Design Terminál portfóliójában korábban nem szerepelt a könnyűzene, korábbi munkastílusa, fiatalos lendülete és nyitottsága egyértelműen mellette szólt. Abban, hogy a Cseh Tamás Programiroda végül a Design Terminálon belül kezdett működni, elévülhetetlen érdemeket szerzett Böszörményi Nagy Gergely igazgató, aki nemcsak befogadta a projektet, de a működési feltételeket is kialakította, sőt a Programiroda vezetőjét, Sápi Zsófit is ő javasolta a feladatra.

Mindezeknek köszönhetően már a Design Terminál bonyolította le 2014. október 27. és november 5. között az Első Hang- és Képfelvétel Készítését Támogató Alprogram pályázatára beérkezett 199 formáció meghallgatását a budapesti Akvárium Klubban. Ez a nyolc napig tartó meghallgatás, ahol a háromfős zsűrik[38] élőben két-két számot hallgattak meg a pályázóktól, lényegében a Cseh Tamás Program elindulását jelentette. Ami igazán akkor vált hivatalossá és a nyilvánosság számára is ismertté, amikor a végül kiválasztott 42 zenekarnak és előadónak 2014. november 25-én Doncsev András és Krucsai Anikó az Akvárium Klubban átadta a támogatást igazoló oklevelet.

A Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökség Megőrzésének Alprogramja

A nagy nyilvánosság előtt a legtöbb szó az induló előadóknak, a könnyűzenei kluboknak, az előzenekarok felléptetését vállaló ismert formációknak szóló, illetve a könnyűzene médiában való megjelenését támogató alprogramjainkról esett. Ez talán érthető is, hiszen az első évben ezekre fordította a legnagyobb összegeket a Cseh Tamás Program.[39] Illetve talán amiatt is, mert a Magyar Zenekarok Nemzetközi Piacra Lépését Támogató Alprogramon kívül a három kisebb alprogram[40] nem önállóan, hanem a Design Terminálban működő Cseh Tamás Programiroda égisze alatt valósult meg.

Az e dolgozat megszületését ösztönző Magyar Könnyűzenei Örökség Megőrzésének Alprogram talán az egyetlen volt az alprogramok között, amelynek szükségességét egyetlen egyeztetésen sem vitatta senki. Így természetes volt, hogy az induló Cseh Tamás Program szerves része lett.[41] A program indulására elkészült tervezetben szerepelt, hogy szükséges a magyar könnyűzene tárgyi és írott emlékeinek minél szélesebb körű felmérése, összegyűjtése, őrzése és feldolgozása, mivel a 20. század második felének története ezek nélkül nem érthető meg pontosan. Ugyanitt fogalmazódott meg, hogy az alprogram célja az érintettek ösztönzése az aktív emlékezésre, az írott és egyéb emlékek megőrzésére vagy átadására, illetve szakértő kutatókkal az örökség avatott ápolása. Az alprogram hosszabb távú céljaként pedig megfogalmazódott egy magyar rock- vagy könnyűzenei múzeum és tudástár létrehozásának és működtetésének az igénye.

Előadásomban utaltam arra, hogy bár néhány rockzenei tematikájú kiállítóhelyet múzeumnak neveznek, a 1997. évi CXL., a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló törvény alapján sem az egyébként nagyszerű angyalföldi Rockmúzeum, sem a nyitragerencséri P. Mobil Rockmúzeum, sem a közelmúltban Egerben megnyílt Beatles Múzeum nem tekinthető ilyen, a nevükben is jelölt intézménynek. Véleményem szerint ezeket nyilvános gyűjteményeknek, látványtáraknak vagy kiállításoknak tekinthetjük, hiszen egyik sem rendelkezik például a megfelelő tudományos fokozattal bíró szakembergárdával, nem végez valódi kutató-, rendszerező- és publikációs tevékenységet. Ami a felsorolt kiállítások esetében nem baj, és egy cseppet sem von le az értékükből, sőt fejet kell hajtani létrehozásuk és életben maradásuk előtt is.

Azonban úgy gondolom, hogy a 20. századi magyar történelem, különösen a kultúr- és társadalomtörténetünk nem érthető és nem dolgozható fel a hazai könnyűzene történéseinek (és az azok hátterében zajló folyamatok) ismerete nélkül. Sőt a magyar tömegkommunikáció történetében is jelentős helyet kell kapjon, miként a gazdaságtörténetünk és számtalan település esetében a helytörténetnek is fontos fejezete a magyar rock- és könnyűzene múltja. Kutatása, emlékeinek és forrásainak feltárása azonban ma még esetleges és erősen hézagos. Óriási szerencse, hogy olyan remek kutatók és írók, mint Szőnyei Tamás, Jávorszky Béla Szilárd vagy éppen Csatári Bence kitartóan kutatják és rögzítik az elmúlt ötven-hetven év ilyen jellegű történelmének szeleteit. Ugyanakkor hiába van szó a közelmúltról, sok esetben személyes történelemről, tapasztalat, hogy éppen emiatt vesznek el fontos források, relikviák és halványulnak vagy torzulnak az emlékek.

Éppen ezért azt gondolom, hogy a Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökség Megőrzésének Alprogramjának hosszú távon egy valódi könnyűzenei múzeum és kutatóintézet alapjait kell megteremtenie. Egy olyan intézményét, ami nemcsak bemutatja az elmúlt évtizedek legfontosabb történéseit, kiállításokat szervezve elhelyezi azt a hazai és a nemzetközi rocktörténelemben, hanem szisztematikusan gyűjt, katalogizál, profi módon tárol és megőriz, illetve rendszeresen publikál, publikálásra ösztönöz és szakembereket képez.