Tanulmányok

A Kádár-kori könnyűzenei viszonyokat jól példázza egy nem éppen erről a szektorról szóló, de erre a szcénára is vonatkoztatható korabeli vicc: a hetvenes évek végén a jól menő, a közvagyont évtizedek óta meglopó, a „szocialista munka hőse”-kitüntetést büszkén viselő gyárigazgató végre valahára felhívja faluról az édesanyját, hogy elbüszkélkedjen fényes egzisztenciájával. A négyemeletes rózsadombi, márványburkolatú villa előtt fedett úszómedence terpeszkedik, a fűtött garázsban a legmodernebb luxus Mercedes áll, a házat csinos takarítószemélyzet tartja tisztán, ám a fejkendős néni arca mégis elkomorul. A fia megkérdezi: „Mi a baj, anyukám?” Mire az asszony: „Mindez nagyon szép, édes kisfiam, de mi lesz, ha visszajönnek a kommunisták?”

A Kádár-rendszer nómenklatúráját híven jellemző tréfa többszörösen is eszünkbe juttathatja a pop-rockzenei miliőt: egyrészt az ezt a szférát földesúri hitbizományként kezelő pártapparatcsikok – tisztelet a kivételnek – a viccben szereplő babérokra törtek, másrészt a magyar popkultúra legfényesebb ikonjai már a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára megteremtették a maguk kis kapitalizmusát, igaz, csak abból a szempontból, hogy kimondva-kimondatlanul vállalkozóként tevékenykedtek, miközben messze nem éltek fényűzően. Az Omega énekese, Kóbor János – valószínűleg némi túlzással – egyenesen úgy emlékszik, hogy ők nem igazán érzékelték a rendszerváltást (a zenekar 1989–1990-ben nem is zenélt aktívan), amit arra alapoz, hogy már jóval 1990 előtt magánstúdiót üzemeltettek, amit a legmodernebb nyugati technikával szereltek fel, és ami már a pártállami rendszer idején komoly bérmunkát végzett.^[1] Ebből fakadóan mindenképpen megállapítható, hogy a populáris zenei élet képviselői részben kényszerűségből, másrészt a műfaj sajátosságiból következően kezdhettek hozzá magánvállalkozásaikhoz – nyugati minták alapján. Ez utóbbihoz leginkább a vasfüggönytől nyugatra eső koncertkörútjaik során jutottak hozzá, amelyeket a monolit politikai rendszer berendezkedésének megfelelően kizárólag a Nemzetközi Koncertigazgatóság (NKI), másik, közkeletű nevén az Interkoncert engedélyével bonyolíthattak le. Tekintsük át, milyen hatalmi koordináta-rendszerben és körülmények között működött ez az intézmény!

A Kádár-rendszer könnyűzenei életét köztudomásúan áthatotta a cenzúra kiterjedt hálózata, ennek egyik fogaskereke volt az NKI. Az előadók külföldi szerepeltetéséért az Interkoncert volt felelős, amelynek jogelődje Állami Koncertigazgatóság néven tevékenykedett. A Művelődésügyi Minisztérium egyik alkalmazottja, Köpeczi Béláné foglalta össze 1957. október 8-án Aczél György számára az intézmény legfontosabb feladatait. Ennek a szervezetnek a létrehozására indoklása szerint a túlzott bürokrácia kikerülése miatt volt szükség, mert előzőleg az impresszálás munkáját a minisztérium emberei végezték, akik nemigen értettek ehhez, és íróasztal mellől, levelezés útján gondolták ezt a feladatot megoldani, ami teljességgel életszerűtlen megoldás volt. Bár a bürokrácia jelensége ezután is megmaradt, de alacsonyabb, intézményi szintre helyeződött, és ezen a területen a korábbihoz képest némileg mégis javult a helyzet, hiszen az Interkoncert alkalmazottai külföldre is kiutaztak, amivel valóban közelebbi kapcsolatot tudtak kialakítani akár a nyugati zenei élettel is. Köpecziné beszámolójából az is kiderül, hogy az Interkoncert név felvételével egy időben lemondtak arról, hogy a miniszterhelyettesi értekezletek operatív módon és rendszeresen foglalkozzanak a továbbiakban a külföldi koncertszervezéssel, ezzel pedig a pártállami cég elvileg jogot kapott arra, hogy döntsön a művészek külföldre szerződtetéséről. Persze ez is csak egy „nesze semmi, fogd meg jól!”-helyzetet jelentett, mert a minisztérium Zene- és Táncművészeti Főosztályának mind politikailag, mind szakmai vonalon megmaradt a beleszólási joga a zenészek produkcióinak exportjába.

Nagyon jól jellemzi a korabeli viszonyokat, nevezetesen a korai Kádár-adminisztráció hatalmának ingatagságát az a tény, hogy Köpecziné egy lista felállítását szorgalmazta, amelyben a disszidálásra hajlamos zenészek névsorát állítják össze. Erre fel lehetett kerülni a későbbiekben is, és állítása szerint ki is lehetett kerülni onnan. Ennek azon a ponton volt jelentősége, hogy a zenészek kiutazási kérelmét erre a listára hivatkozva lehetett visszautasítani. Annak ellenére, hogy a névsornak nincsen dokumentálható nyoma, mégis számos zenész külföldi karrierjét nehezítették meg vagy húzták keresztbe azzal, hogy amikor nem adták meg nekik a kiutazási engedélyt, arra hivatkoztak, hogy a nyugati rokonaik meglátogatása során kedvet kaphatnak a kint maradásra. Ilyen esetekben már a kulturális tárca illetékes osztálya sem továbbította a Belügyminisztériumba a kiutazási kérelmet. Ha viszont nem találtak olyan momentumokat, amelyekkel az adott művész kompromittálta magát, a belügyi tárca az útlevelet kiállította, s ebbe belepecsételték a kiutazási és kinttartózkodási engedélyt, amelyet a korabeli köznyelvben „ablaknak” hívtak. Az útiokmányokat az NKI útlevélosztálya nyújtotta át a szerencsésnek mondható kiváltságos zenészeknek.

Az Interkoncertnek tehát ellenőrző és operatív szerepe egyaránt volt. Utóbbi alatt az impresszálás kezdeményező, irányító és lebonyolító feladatainak összességét kell érteni.^[2] A Nemzetközi Koncertigazgatóság szervezeti önállóságának kiépítésében nagy lépés volt, amikor 1958. augusztus 1-jétől a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kikapcsolásával intézhette az útlevélügyeket, ahogy arról Aczél Györgyöt Szarka Károly külügyminiszter-helyettes tudósította. Ehhez kellett a Művelődésügyi Minisztérium és a Belügyminisztérium együttes hozzájárulása. A művészek kiutazásához azonban ezek után is szükség volt a kulturális tárca kiutazási bizottságának engedélyére, amely kéthetente ülésezett.^[3] A Külföldi Impresszáló Irodaként is emlegetett szervezet 1960. július 1-jén vette fel a Nemzetközi Koncertigazgatóság nevet, ténylegesen azonban csak 1961. január 1-jétől végzett önálló tevékenységet.^[4] Ez azonban nehézkesen indult a rutin nélküli állománynál, ahogy azt Marton Károly igazgató 1961 decemberében megállapította. További nehézséget jelentett az irodahelyiségek túlzsúfoltsága, ami a munkavégzésüket gátolta, egy szobában ugyanis egyszerre többekkel tárgyaltak. Az Interkoncert igazgatója a KB TKO-nak^[5] írt jelentésében arról panaszkodott, hogy csak az eredményeket várják tőlük, a munkakörülményeket viszont már nem biztosították számukra. A teljes igazsághoz azonban tegyük gyorsan hozzá: a cégnek Mercedese is volt, ami akkoriban a legnagyobb ritkaságnak számított. Bevételeikből viszont már ekkor 68%-kal részesült a könnyűzene, ennek ellenére az NKI a szórakoztatózenei tevékenységét mindössze tizenegy sorban foglalta össze a KB TKO-nak küldött huszonnégy oldalas jelentésében. Ebben az igazgató kiemelte, hogy leginkább a baráti országokból kellett volna ennek a műfajnak a magyarországi importigényét kielégíteni. Nyugatról ebben az időszakban maximum egy-két művészt terveztek meghívni. A beszámoló szerint ugyanakkor a vendéglátóipari zenészekkel igyekeztek a hazai devizaforrásokat gyarapítani.^[6]

Az egyszerre három minisztérium (Művelődésügyi Minisztérium, Pénzügyminisztérium, Belügyminisztérium) felügyelete alá tartozó Semmelweis utca 1. szám alatt működő Nemzetközi Koncertigazgatóságnál 1969-ben végzett művelődésügyi minisztériumi revízió szerint rohamosan megnőtt a forgalmuk, de a szervezettségi szintjük nem állt ennek megfelelő színvonalon – még mindig megvolt a Mercedes autójuk, de még mindig helyiségproblémákkal küszködtek –, ezért létszámot kellett volna emelniük. Varga István igazgató 1969. július 19-én a tárcához intézett levelében a változtatásokra ígéretet tett, és a szocialista viszonyoknak megfelelően megemlítette, hogy szükséges a dolgozók káderfejlesztési tervének kidolgozása. Az NKI azonban a továbbiakban a pártállami metódustól eltérően – minden bizonnyal az új gazdasági mechanizmusnak köszönhetően – külső üzletkötők felvételével enyhített ezen a gondon, ennek eredményeként az NSZK, Ausztria és Svájc területén egyre többször léptek fel magyar könnyűzenészek, az egyéni kiutazással fellépő művészek száma pedig két év alatt megduplázódott. A külföldi televíziós társaságokkal szintén igyekeztek gyümölcsöző kapcsolatokat kialakítani. A tánczene az NSZK-ból ebben az időszakban majdnem tízszer annyi bevételt hozott, mint az összes komolyzenei műfaj együttvéve, ugyanis az utóbbi 114 ezer, előbbi 965 ezer forintot hajtott, ráadásul az egyéb zenés vagy táncos előadások további 237 ezer forintot realizáltak innen. A másik két német nyelvű országban hasonlók voltak az arányok. Nagy-Britanniával az NKI könnyűzenei kapcsolata viszont a tizedére csökkent néhány év alatt az ottani erős zenész szakszervezetek fellépésének következtében, amelyek legalább annyi angol zenész magyarországi fellépését követelték, mint amennyi magyar fogadásáról ők gondoskodtak.^[7] Ugyanakkor a zenészek behozatala mégis fontos szempont volt az NKI terveiben, 1971. október 6–19. között Nagy-Britannia, Hollandia és az NSZK területén a könnyűzenei trendeket térképezték fel, ahol az 1972-es import zenekarokat szemelték ki maguknak menedzserek segítségével. Ide az ORI igazgatója, Keszler Pál is elkísérte őket.^[8]

Az Interkoncertnek a külföldi szocialista társintézményekkel sem volt mindig felhőtlen a kapcsolata, mert árban alákínáltak a magyar művészeknek. Kevesellte a minisztériumi jelentés az NKI Szovjetunióval tartott kapcsolatait, felrótta továbbá, hogy Romániával és Bulgáriával ugyancsak meglehetősen keveset érintkeztek, Csehszlovákia pedig jelentős összeggel tartozott a magyar fellépők után. Különösen sok kintlévőséget állapítottak meg az akkoriban népszerű, ám 1970-ben már disszidensként emlegetett dr. Holéczy Ákos által vezetett Holéczy zenekar esetében. Ezért szerepelhetett a revízióban az a megállapítás, hogy „[a] szocialista országokba irányuló szellemi művészexport nem éri el az általános fejlődés ütemét, és az elvárható mértéket.” Ezt kompenzálandó „[a] szomszédos országokban ugyanakkor sorra szerepeltek nagy sikerrel a magyarlakta területeken haknicsapatok, amelyek jórészt a könnyűműfaj képviselőiből álltak.” Kultúrpolitikai megfontolásból azonban a minisztérium a komolyműfaj propagálását szorgalmazta – noha ebből kevesebb devizabevételt lehetett realizálni –, annál is inkább, mert az ezen a téren érvényes impresszálási jogot időközben elvették a SZOT-tól,^[9] így a monopóliumból fakadó kapacitásait most már az NKI egyebek mellett erre fordíthatta volna. Ennek némileg ellentmond, hogy az Interkoncert már 1968-ban külön szervezeti egységet hozott létre a könnyűműfaj menedzselésére. A propaganda minősége a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat lemeztasakjainak a felhasználása miatt időközben javult, de az erre a célra 1968-ban fordított 124 ezer forintot nem tartotta elegendőnek a későbbiekre nézve a revizor. A külföldre szánt Interkoncert-propagandatermékek között leginkább komolyzenészekről szóló anyagok szerepeltek, az 1968. október 26 – november 1. közötti franciaországi üzleti út után készült kimutatásból kiderül, hogy a könnyűműfajt egyedül Koncz Zsuzsa képviselte.^[10]

Az 1970. augusztus-szeptemberben Dominek Márta vezetésével lezajlott revízió alapján úgynevezett realizáló ülést tartottak 1970. október 22-én az NKI és a Művelődésügyi Minisztérium szakemberei. Ez általánosan bevett szokás volt az ellenőrzések után minden intézménynél, ugyanis itt beszélték meg, miben kellett változtatnia a szocialista vállalati vezetésnek. Ezen az összejövetelen megállapították, hogy az intézmény fejlődése kultúrpolitikailag jelentős volt, ami érthető, mivel a külföldre menő zenekarok reprezentáltak is amellett, hogy devizát termeltek az országnak. A könnyűzene impresszálási díjából befolyó összeg minden évben, így 1970 első félévében is mintegy ötszörösen meghaladta a komolyzenéét, holott a komolyzenével kétszer annyi munkatárs foglalkozott (tizennégy fő), mint a könnyűzenével (hét fő). Beosztottjaikról megemlítették, hogy sok volt közöttük a nyelvtanár, de senkinek nem volt zenei végzettsége. Ebből arra következtethetünk, hogy a pártállami vezetésnek nem a szakértelem – ami ebben az esetben csak a nyelvtudást illetően volt meg –, hanem a párthűség volt a legfontosabb még az új gazdasági mechanizmus idején is, továbbá feltételezhetjük, hogy közülük néhányan a belső elhárításnál dolgoztak.^[11]

A kormányzat azonban sokszor direkt módon és gyorsan intézkedett az NKI-vel kapcsolatban. Ez történt, amikor 1970. július 9-én Barna Andrásné nem járult hozzá a NKI-n belül tervezett pódiumcsoport létrehozásához, így beleszólva az NKI belügyeibe. Ugyanilyen eredménnyel járt, amikor 1970. november 30-án Varga István felvetette a minisztériumnak, hogy alapítsanak kockázati alapot az NKI-nél. Ezzel a piaci változásokra tudtak volna gyorsabban reagálni, ami főleg a fiatal művészek impresszálásában jelentett volna előnyt, ám ezt sem engedte meg a tárca. A minisztérium ellenben aktívan beleszólt az NKI költségvetésébe, mondván, hogy nem voltak érdekeltek a takarékosságban, viszont túl sokat költöttek a premizálásra (ez utóbbi viszont a munkatársak érdekeltségét megemelte, csak ezt már szocialista viszonyok között nem ismerhette el a tárca). A kormányzat állítása szerint nem voltak reálisak a következő évekre szóló tervezett bevételek, ezért az NKI utólag kidolgozott egy rendszert, amit elfogadtatott a kulturális kormányzattal. Ennek alapján az elért nyereség maximum 8%-a lett ezentúl jutalomként kifizethető, de csak addig, míg át nem lépte az összes rész- és egészállású alkalmazott összbérének 15%-át. Ha ennél több lett volna a tiszta nyereségük, a fennmaradó összeget jótékony célokra kellett fordítaniuk.^[12] Nemcsak a devizaelszámolásokat, de az útiterveiket is le kellett adniuk félévenként a minisztériumnak, amelyek között szintén szerepeltek könnyűzenei események. Például 1971 II. félévében a második legnagyobb devizatermelő régióként említették a skandináv országokat, ahol leginkább a szórakoztatóiparban dolgoztak az együttesek, így az OSZK-val^[13] együtt tartották velük a kapcsolatot, illetve kiemelkedő képességű magyar zenekarokkal tervezték, hogy magasabb gázsiszintű területekre viszik őket. Ezen a területen fél éven belül kétszer fordultak meg, turnét azonban végül csak komolyzenészekkel terveztek. Az Interkoncert kormányzattal való aktív kapcsolatát jelentette nemcsak az útitervek leadása, hanem a külföldi utakról szóló beszámolási kötelezettség is, amit az NKI maradéktalanul teljesített. Rózsa Miklósné NKI- alkalmazott NDK-beli útjáról számolt be 1969. október 2-án, ahol állítása szerint baráti fogadtatásban részesültek. Az úti jelentés nagy része a komolyzenészekről szólt, a könnyűzenészekről mindössze hat sorban számolt be, jellemző módon társadalombiztosítási és vámproblémáik kapcsán. Ezenkívül csak egy Heigl nevű német zenekar meghallgatását említette egy későbbi magyarországi koncertjük reményében.^[14]

A magyar zenekarok és szólisták külföldön való reklámozásának egyik legjelentősebb fóruma a MIDEM fesztivál volt. Sailer Károly sajtó- és propaganda-csoportvezető 1970. február 9-én jelentést készített az 1970. január 9–26. közötti MIDEM-en^[15] kifejtett propaganda tevékenységükről, többek között Hacki Tamás és Ex-Antiquis nevű zenekarának bemutatásáról. Háromszáz Hacki-prospektust osztottak szét, de a nagyméretű Hacki-kép kiállítására, amihez a felület bérleti díja hétszáz frankba került volna, már nem tellett, sőt a telexezés is majdnem meghaladta anyagi lehetőségeiket, viszont megállapodtak a Craven cigarettacéggel, hogy Hackit az ő Rolls-Royce autójukkal szállítják a főpróbára, amivel mindenki jól járt. Nagy sajtót biztosítottak neki, de jellemző a szocialista szervezésre és a tőkehiányra, hogy az NKI mindössze egyetlen képet tudott megvásárolni Hackiról a profi fotóstól. A siker érdekében életrajzokat vittek ki magukkal az NKI-alkalmazottak más könnyűzenészekről is (itt megemlítették Késmárky Marikát, aki nem vitt be a hivatalba önéletrajzot, így Cannes-ban sem tudták őt bemutatni). Megállapították, hogy esélytelenek voltak, mert nem rendelkeztek angol nyelvű és jó minőségű hanglemezekkel. Ekkor került előtérbe a SID nevű francia lemeztársaság Máté Péter lemezének elkészítése kapcsán, amellyel előzetes megállapodást kötöttek. Az erről szóló részletes jelentést a minisztériumnak Szász Gábor NKI-alkalmazott készítette. A többi esetben a kudarc oka leginkább ott kereshető, hogy művésztúlkínálat volt, erre hivatkozva az NKI lerázhatta magáról a felelősséget.^[16]

Görög Péter megbízott Interkoncert-igazgató 1971. december 23-án számolt be a Művelődésügyi Minisztérium Zeneművészeti Főosztályának az egyébként rendszeresen megrendezett szocialista országok közötti konferenciáról, amit 1971. december 13–15. között Prágában tartottak a nyugati fesztiválokon való részvételről. Ennek keretében elhatározták, hogy kölcsönösen tájékoztatják egymást, hogy melyik ország milyen nyugati fesztiválon vesz részt, illetve hova szándékozik a későbbiekben elmenni. Az anyagi feltételekről beszámoltak egymásnak, hogy ne állhasson elő az a helyzet, hogy a nyugati rendezők konkurenciaharcot generálnak közöttük. A szocialista országok tehát megközelítően egységes gázsikban állapodtak meg, sőt egymás zenekarait kiegészíthették, amelyek propagálására nagy figyelmet fordítottak. Ez a szűkös anyagi lehetőségeiket figyelembe véve nem ment olyan zökkenőmentesen, mint ahogy azt eredetileg elképzelték. A fejlődő országok fesztiváljait ennek ellenére támogatásukról biztosították, nyilvánvalóan a szocialista kultúra terjesztésének céljával. Hogy ez jelentett-e valamiféle anyagi kiadást, arról nem szóltak, valószínűleg inkább csak erkölcsi melléállásról volt szó.^[17]

A szocialista országok tanácskozásai e téren nem voltak mentesek a paranoid elemektől sem. Mindamellett, hogy belátták azt, hogy leginkább az anyagiak miatt léptek fel nyugaton a szocialista országok zenészei, felvetették, hogy „bizonyos nyugati körök céltudatosan széleskörű tevékenységet fejtenek ki, hogy nemcsak a könnyű-, de a komolyműfajt is befolyásolják, és mindkét műfajba politikailag (!) beavatkozzanak. E célból indítják útnak jelentős együtteseiket és művészeiket.” Tehát megállapíthatjuk, hogy a különböző nyugati beatzenekarok ebben az időszakban az NKI meglátása szerint a fellazítási politikába illeszthető módon kerültek Magyarországra, mert céljuk végső soron a szocializmus létének megkérdőjelezése volt. Hozzátehetjük, hogy a fogyasztói kultúra propagálásával és a fejlett hangtechnikai berendezések felvonultatásával valóban azt a meglátást támasztották alá, miszerint a szocialista országok messze le voltak maradva ezen a téren (is) a nyugat-európai társaiktól. Ehhez már csak adalékként szolgált, hogy fellépési költségeik akár a tízszeresére is rúghattak keleti blokkbeli társaiknál.^[18]

Nemzetközi könnyűzenei fesztiválokon az Interkoncert munkájának köszönhetően rendszeresen részt vettek a magyar előadók, így 1968-ban Innsbruckban, 1970-ben Bernben, 1971-ben pedig Belgrádban. Ez utóbbira Korda György énekes, illetve egy összesen ötfős küldöttség ment, de az NKI nehezen kapta meg a kulturális tárcától az engedélyt, hogy saját költségére kiutaztassa a művészeket, mert előtte nem egyeztettek velük. Vajda Tibor a minisztérium zenei főosztályának főelőadója hozzátette a kormányzat beleegyezéséhez, hogy ezt követően előtte mindig meg kellett beszélni a Művelődésügyi Minisztériummal, hogy idejében beállíthassák a rendezvény költségeit.^[19] Noha a hivatalos kultúrpolitika a Művelődési Minisztériumon keresztül a komolyzenei propagandát tartotta elsődlegesen fontosnak, 1972-ben mégis jelentős könnyűzenei nemzetközi fesztiválok kaptak helyet az NKI szervezésében. Így a tárcának írt jelentésükben megemlítették a sopoti fesztivált Zalatnay Sarolta és Hacki Tamás részvételével, a spliti fesztivált Korda György, a brassói fesztivált Monyók Ildikó, a Rio de Janeiró-it és a kanári-szigetekit Késmárky Marika, az Arany Orpheuszt (Bulgária) Koós János, az athénit Szécsi Pál,^[20] a tokióit Szécsi Pál és az Omega, a Palma de Mallorca-it pedig az Omega és Zalatnay Sarolta fellépésével. A részeredmények nem maradtak el, bár világsztárt ekkor sem sikerült kitermelni a hazai könnyűzenei élet résztvevői közül. Késmárky Marika kislemezt készíthetett Spanyolországban, 1971 márciusában pedig szerepelt a spanyol televízióban. 1971 februárjában Malagába, az ottani fesztiválra hívták Zalatnayt, amit szintén nem sikerült kamatoztatni. Az Omega Münchenben és Franciaországban egyaránt fellépett, bár a jelentés szemérmesen hallgat arról, hogy nem ezek voltak a legjelentősebb állomásai a zenekar pályafutásának. Utoljára Szécsi Pált említették, mint akivel a hamburgi Polydor lemeztársaság több felvételt készített. A magyar reklámiparnak azonban az NKI ekkori meglátása szerint nemcsak a kötött devizagazdálkodás, de a szűkös nyomdai kapacitás is útját állta, ami a propagandaanyag elégtelen voltát vonta maga után. Ezt hangzóanyagokkal próbálták ellensúlyozni, ami viszont nem helyettesíthette a képi megjelenést, a prospektusokat.

A Művelődésügyi Minisztérium könnyűzenei főelőadója, Vajda Tibor 1972. szeptember 22-én méltatlankodó feljegyzésében ugyanakkor bírálta az NKI-t, miszerint véleményüket több esetben sem kérték ki, hogy kit küldhetne Magyarország a nemzetközi fesztiválokra, pedig erre nyomatékosan és rendszeresen felszólították őket. Ez abból a szempontból, hogy hozzá nem értők ültek ezeken a posztokon a tárcánál, érthető volt, bár az NKI esetében sokszor el lehetett mondani ugyanezt. Ebben a kis házi jegyzetben Vajda konkrétan Sztevanovity Zoránt és Karda Beátát említette meg, mint akiket már a minisztériumot kész tények elé állítva kiküldtek különböző megmérettetésekre. Valószínűnek tarthatjuk, hogy ennek a két személynek a felkészültségével, valamint a rendszerhez fűződő lojalitásával semmi probléma nem lehetett, a kormányzati szerv mégis – némiképp érthető módon – presztízskérdéssé tette az ilyenfajta magatartással való szembeszegülést. Horváth József, az NKI igazgatóhelyettese a sopoti dalfesztiválról szóló jelentéseiben ehhez kapcsolódóan utólag bizonyos szempontból szintén elmarasztalta Zoránt, illetve a választott számot (Mária volt), más viszonylatban viszont védte a mundér becsületét, mert összességében mégis érett, színvonalas előadóként említette, mint akit jogos döntés volt szerepeltetni. A kudarc okát abban látta, hogy az állam nem szánt megfelelő anyagi keretet a művészek felléptetésére – tehát elhárította a felelősséget a kormányzat felé –, illetve, hogy az NKI által kidolgozott koreográfia, beleértve a ruházkodást, nem volt megfelelő. Azt azonban szintén megemlítette, hogy húszezer forintot mégis áldozott a sopoti fesztiválra való felkészülésre a kultúrát irányító tárca, amit „nevetségesen kevésnek” minősített.

A fentiekből kirajzolódik, hogy a szocialista hiánygazdaság és a pártállami szervek nem egyszer indokolatlanul szigorú vagy öncélúan rosszindulatú, illetve dilettáns hozzáállása vezetett ahhoz, hogy a magyar könnyűzene képviselői ne arathassák le hosszú távon azokat a babérokat, amelyekre tehetségük és szorgalmuk alapján mindenképpen jogosultak lettek volna. A hivatali packázások következtében kellett hazajönnie például az Omega együttesnek a Palma de Mallorca-i fesztiválsikere után, mondván, hogy Makóra szólítja őket a kötelességük egy ottani, előzetesen lekötött ORI-koncert okán. Ez az egyébként tragikomikusnak tűnő intermezzo nagyban közrejátszott abban, hogy az együttes ne tudja felvenni az egyik leghallgatottabb párizsi rádióban a Gyöngyhajú lány című – ma már tudjuk: örökzöld – slágerét. Mivel ebben a szcénában az időzítés az élet más területéhez képest is kiemelkedően fontos, nyugodtan kijelenthetjük: lemaradtak életük egyik nagy lehetőségéről. Ezt mi sem támasztja jobban alá, minthogy a közelmúltban egy amerikai rapvilágsztár, Kanye West is felhasználta ezt a zeneszámot, amiből súlyos, egészen 2017-ig elhúzódó jogvita keletkezett. De az Omega Kádár-korabeli esete csak a jéghegy csúcsa, hozzájuk hasonlóan – igaz, különböző mértékben, de retorziókban részesült a nemzetközi karrierjét illetően számos előadóművész – legkevésbé sem a teljesség igényével – az LGT-től kezdve a Syriuson, Korda Györgyön és a Generálon át a P. Mobilig, az Illésig vagy a Bojtorjánig bezárólag. Így akadályozta vagy legalábbis nehezítette meg a kommunista pártállami rendszer a magyar könnyűzene külföldi terjesztését és végső soron azt, hogy Magyarországnak világsztár zenekara legyen.

[1] Kóbor Jánossal készített interjú, in: Csatári Bence–Poós Zoltán: Azok a régi csibészek – párbeszéd a rock and rollról, Jaffa Kiadó, Budapest, 2016, 124.
[2] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL) XIX-I-4-aaa 49. d. 52. ő. e.
[3] MNL OL XIX-I-4-aaa 51. d. 64. ő. e. 1019/1958.
[4] MNL OL XIX-I-4-c 42. d. 94117-VI-1961.
[5] Központi Bizottság Tudományos és Kulturális Osztály (KB TKO)
[6] MNL OL M-KS 288. f. 33/1961 16. ő. e. 20.
[7] MNL OL XIX-I-4-rr 34. d. 21. t. 114859/1971.
[8] MNL OL XIX-I-4-rr 34. d. 21. t. 114598/1971.
[9] Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT)
[10] MNL OL XIX- I-4-c 131. d.
[11] Gyanúját Bródy János is megfogalmazta ezzel kapcsolatban személyes közlése során, 2006. február 11.
[12] MNL OL XIX-I-4-rr 34. d. 21. t. 114259/1971.
[13] Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK)
[14] Az NKI alkalmazottai félévenként mintegy két hetet töltöttek általuk kiküldött magyar vendéglátóipari zenekarok ellenőrzésével, a beat-, pop- és rockegyütteseket pedig minden alkalommal elkísérték külföldi útjaikra. Pentz Zsolt, az NKI könnyűzenei osztályvezetőjének személyes közlése, 2005. május 9.
[15] Marché International du Disque et de l'Edition Musicale (MIDEM)
[16] MNL OL XIX- I-4-c 141. d. Az NKI 1970. évi vizsgálatának 26. sz. melléklete.
[17] MNL OL XIX-I-4-rr 34. d. 21. t. 115613/1971.
[18] MNL OL XIX-I-4-rr 34. d. 21. t. 115088/1971.
[19] MNL OL XIX-I-4-rr 34. d. 21. t. 115299/1971. Így hiúsult meg a Budapesti Jazzquintett karlsruhei vendégszereplése, mert két tagjuknak, Tarján Györgyinek és Faragó Antalnak nem volt működési engedélyük, mivel még a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolába jártak. Elvileg ez a kettő nem feltétlenül függött össze, a kormányzat viszont sugallta, hogy ha lett volna működési engedélyük, mehettek volna. MNL OL XIX-I-4-rr 34. d. 21. t. 115268/1971.
[20] Szécsi Pál még Ausztriát is képviselhette a Yamaha Fesztiválon Paul Moro néven. Paulina Éva: Zenészballada, a szerző kiadása, Budapest, 1987, 194.