Tanulmányok

A sors úgy hozta, hogy a nemzetközi rockzene születése időben nagyjából egybeesett a Kádár-korszak kezdetével. A műfaj fejlődése, „nagykorúvá” érése természetesen más módon, más ütemben, más irányokat véve ment végbe nyugaton és Magyarországon. Nyugaton számtalan világsztár született, köztük magyar származásúak is, sőt volt olyan, aki gyermekként hazánkban élt, de nagyon korán kivándorolt szüleivel, majd felnőttként vált híressé. Több, a korszakban itthon működő zenekar esetében is megcsillant ennek a lehetősége, azonban valódi, tartós áttörésre sajnos nem volt példa.

Lehetett volna hazai együttesből világsztár? Volt olyan pont, ahol közelébe kerültünk e lehetőségnek? Milyen elképzelések éltek az országban azzal kapcsolatban, hogy ha rockzenei nagyságaink nem ide születtek volna, akkor talán világhírre törhettek volna? Honnan táplálkoztak ezek a gondolatok – a hazai vagy külföldi közönségtől, a zenészektől, a sajtótól vagy az ország kulturális életének irányítóitól indultak el?

Ezen kérdésekre biztosan nem adható egyértelmű válasz, azonban tanulságos lehet elgondolkodni azon, hogy mi váltotta ki ezeket a vágyakat, és melyek voltak azok a tényezők, melyek végül meghiúsították a világhírt a számtalan külföldi siker és elismerés ellenére.

Magyar világsztárok Magyarországtól messze

Az a tény, hogy számtalan magyar származású világsztár született a Kádár-korszakban nyugaton, lehetett az egyik katalizátora annak az elképzelésnek, hogy talán itthoni zenészek előtt is nyitva állhatott volna ez a lehetőség, hiszen minden jel arra mutatott, hogy a tehetség, a zenei kvalitás itthon is megvan. Sok közös pont van a külföldön sikert elérő magyar származású sztárok életében. Érdekes egyezés, hogy majdnem minden esetben a történelmi, politikai körülmények voltak azok, melyek távozásra kényszerítették az érintett későbbi hírességeket vagy szüleiket. A politikai okokat nem kizárólag a Kádár-féle rendszer szolgáltatta, hanem az azt megelőző időszakok is: a Horthy-éra, a második világháború és természetesen a Kádár-korszak kezdete, 1956.

A keleti blokk országaiban, például az NDK-ban is, érdekes ideológiai keveredések voltak tapasztalhatók. Az ötvenes évekbena tiniknek az amerikai rock and roll lemezeket – amellett, hogy rendkívül nehéz és drága volt beszerezni őket – amiatt is dugdosniuk kellett szüleik elöl, mert egy jelentős részük még a világháború előtt és alatt kialakult hitrendszereiktől, meggyőződéseiktől vezérelve a fekete előadókat (Fats Domino, Chuck Berry, Little Richard) rasszista bélyegekkel illette, „az amerikai zsidók által fizetett majmoknak” nevezte.

Magyarországon a történelmi, politikai okok közös vonása, hogy – hasonlóan a tudományos élethez – szinte mind negatív hatással voltak a kulturális életre és azok szereplőire. Egyfajta intellektuális „öncsonkításnak” is felfoghatóak ezek a korszakok, melyek következménye, hogy a kultúra területén számos tehetség nem itthon nőtte ki magát, hanem nemzetközi, természetesen nyugati színtéren.

A teljesség igénye nélkül érdemes kiemelni néhány nevet. Paul Simon, mai napig is aktív zenész, zeneszerző, világsztár,magyar zsidócsalád fiaként született az Amerikai Egyesült Államokban. Édesapja Lajos, főiskolai tanár, nagybőgős-basszusgitáros, Lee Sims zongoristától kölcsönzött néven tánczenekar-vezető volt. Ő volt az, aki állítólag elsőként hegedült a Magyar Rádióban. Paul Simon édesanyja, Bella, tanítónő volt az USA-ban, 2007-ben hunyt el.

Gene Simmons, eredeti nevén Chaim Weitz, 1949. augusztus 25-én Izraelben született magyar származású amerikai zenész, basszusgitáros, a Kiss együttes egyik alapító tagja. Édesanyja, Kovács Flóra, Magyarországon született; édesapja, Witz Ferenc szintén magyar. Simmons azon hírességek egyike, akik valamilyen szinten még beszélik a magyar nyelvet.

Erdélyi Tamás szinténzsidó származású magyar volt, aki 1949-ben született Budapesten. Szülei úgy élték túl a holokausztot, hogy a szomszédjaik bújtatták őket, de számos családtagja a nácik áldozata lett. Mikor Erdélyi hétéves volt, 1956-ban, a család emigrált az USA-ba. Tamás a világhírű The Ramones együttes zenésze lett.

Suzi Quatro apai nagyapja olasz bevándorló volt. A katolikus család Detroitban élt és Suzi is ott született. A három nővérén és a bátyján kívül a család több fogadott gyermeket nevelt. Az apja, Art, félprofi dzsesszzongorista, a General Motorsnál dolgozott. Az édesanyja magyar származású, Szaniszlay Helén, aki Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében született.

Veres Mariska magyar származású holland énekesnő, dalszövegíró, a Shocking Blue énekese. Édesapja a magyar Veres Lajos cigányprímás, édesanyja német, anyai nagyszülei pedig francia és orosz származásúak. Zenei karrierjét 1964-ben a Les Mysteres holland beatzenekar tagjaként kezdte. A Shocking Blue zenekarhoz 1968-ban került, majd 1969–1970-ben a Venus című zeneszámmal jelentős nemzetközi sikereket értek el.

Mark Knopfler a világhírű Dire Straits együttes alapítója.Édesapja, Erwin Knopfler (1909–1993) Magyarországon született zsidó mérnök volt, édesanyja azonban angol. Apjának politikai nézetei miatt kellett távoznia Magyarországról.

Michael Flea Balzary, a Red Hot Chilli Peppers zenésze nemrégiben a magyar sajtóban^[1] is szívesen beszélt magyar gyökereiről. Az Ausztráliában született basszusgitáros apai nagyapja Magyarországról vándorolt ki a távoli földrészre. Itt a kapcsolat viszonylag távoli, és a nagyapa távozásának motivációi sem ismertek pontosan, Flea neve azonban kihagyhatatlan a magyar származású rockvilághírességek sorából.

Alanis Morissette Kanadában, Ottawában látta meg a napvilágot, francia-kanadai apa (Alan Richard Morissette) és magyar anya (Georgia Mary Ann Feuerstein) gyermekeként, aki 1956-ban hagyta el családjával Magyarországot. Alanis ápolja a magyar örökséget. Bár a nyelvet nem beszéli, 2010-ben született fiának a magyar Imre keresztnevet adta.

Szabó Gábor magyar dzsesszgitáros és zeneszerző volt, az első olyan magyar dzsesszmuzsikus, aki nemzetközileg elismert és népszerű, szakmailag pedig jelentős dalszerző lett, és akit játéka alapján ma is számon tartanak. Mint sokan mások, ő is 1956-ban hagyta el Magyarországot, és az USA-ban, Bostonban, a nagynevű Berkley School of Musicban végzett, ahová többek között Chick Coreával járt együtt. Életműve Magyarországon sokáig szinte ismeretlen volt. Művészetének adózva 1992-ben a Magyar Jazzszövetség megalapította a Szabó Gábor-díjat, amelyet minden évben olyan művész kap meg a Magyar Kulturális Alapítvány támogatásával, aki tevékenységével hozzájárul a magyar dzsesszművészet színvonalának fejlődéséhez, nemzetközi elismertségéhez.

Ugyancsak a dzsessz területére kalandozva érdemes megemlékezni Joe Murányiról, aki Louis Armstrong dzsesszzenekarában az egyetlen fehér klarinétos volt. „Hungarian Joe” már az USA-ban született, ahová szülei Mezőkövesdről érkeztek. Mindig büszke volt matyó származására, és kapcsolatban maradt Magyarországgal. A Benkó Dixieland Band vendégzenészeként lépett fel több hazai koncerten a rendszerváltás után.

Ezen magyar származású hírességek sikereiről viszonylag kevés információ keringhetett a központosított sajtóban a Kádár-korszak elején. A rockzene vagy könnyűzene a hivatalos álláspont szerint nem képviselt művészi értéket, ezért eleinte nem vagy alig kapott bármilyen támogatást, nem beszélve a médiamegjelenésről. A külföldön sikereket elérő művészek egy másik, gyűlölni rendeltetett világban éltek, és ráadásul olyan műfajban tevékenykedtek, mely az akkori ideológia szerint idegen volt a kádári Magyarország hivatalosan vállalt küldetésétől. A zenék csak meg nem engedett forrásokon keresztül juthattak el hazánkba. A Szabad Európa Rádió, a Radio Luxembourg, az Amerika Hangja, a Jugoszláviába vagy ritkán nyugatra kijutó magyarok biztosították eleinte azokat a csatornákat, amelyeken keresztül hanganyagok, lemezek hazánkba kerülhettek.

A műfaj gyors terjedése azonban nem csupán ezért volt akadályozott. A korai Kádár-korszakban a könnyűzenei közízlés inkább az operettekre, a magyar nótákra, a sanzonokra és a tánczenére fókuszált. Hiába született meg a műfaj az ötvenes évek közepén, és gyakorolt világszerte egyre erősebb hatást, a magyarországi közönség nem volt felkészülve erre az újdonságra. Nem csoda hát, ha fel sem merült olyan elképzelés, hogy a műfajban esetleg magyar világsztár születhetne. Ha egyáltalán lehetett ilyen gondolat, az feltehetően néhány magánszemély vagy zenész fejéből pattanhatott ki hallva azokról a sikerekről, melyeket a korabeli, elsősorban rock and roll sztárok értek el (Jerry Lee Lewis, Bill Haley, Little Richard, Elvis Presley).

Lassú víz partot mos?

Az egyre nyilvánvalóbbá váló kétpólusú világban – ahol a két ideológiai tömb minden tekintetben, beleértve a kultúrát is, egymástól elszigetelten, egymástól alapjaiban különbözve próbálta magát meghatározni – át tudott jutni a keleti blokkba a nyugati típusú könnyűzene. Bár a két különböző ideológiát valló rendszer képviselői alapvetően el kívántak határolódni egymástól, „amilyen ő, olyan én nem vagyok”-módon igyekeztek magukat definiálni, az elszigetelődés iránti központi, politikai igény nem mindig teljesült.

A kommunista rendszerek általános sajátossága volt, hogy az egyetlen pártszervezet hierarchiája rátelepült az állami szervekre, mely viszonyban a pártszervezet dominanciája volt a jellemző, tehát a közigazgatás intézményeinek és a szakmai szervezeteknek a pártintenció végrehajtása volt a feladata. Nem volt ez másképp Magyarországon sem.

A Központi Bizottság 1958-as évre vonatkozó irányelvei az 1957. júniusi pártértekezleten hangzottak el: „Pártunk és államunk lehetőséget ad a nem-realista irányzatok jelentkezésére is, amennyiben nem ellenségesek a népi demokráciával szemben. Ezek az irányzatok azonban állami támogatásban nem részesülhetnek, mert nem a nép széles rétegeihez szólnak, s nem töltik be azt a nevelő szerepet, melyet népi államunk a művészeteknek szán.”^[2]

A hatvanas évek a hivatalos álláspont ellenére mégis változásokat hozott a műfaj területén. Nem csupán azért, mert a felnövekvő, fiatalabb generáció sokkal fogékonyabb volt erre, – ha nem megengedett csatornákon is, de átszűrődött a vasfüggönyön az új zenei világ, amely Simonyi András egykori amerikai nagykövet szerint maga volt a korabeli „internet”^[3] – hanem azért is, mert a hazai előadók egy része lehetőséget kapott külföldi megjelenésre, és egyes esetekben ebből természetszerűleg nemzetközi ambíciók születtek a zenészek oldalán.

Kisebb csodának számított, hogy az Omega már egész korán Omega Red Star from Hungary (1968) néven adhatott ki lemezt Angliában, mielőtt még Magyarországon lemeze jelent volna meg a zenekarnak. Az album megjelenése lényegében szerencsés véletlenek sorozata mentén jött létre, és nagyban a személyes kapcsolatnak volt köszönhető.

„Az élethez mindenképpen kell szerencse és véletlen. Aki ezt letagadja, az hazudik magának. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy [...] a Magyar Rádióban [...] itt volt és van angol szekció… Az angol szekciónak a főnöke egy Charlie Coutts nevezetű, végtelen bűbájos, állati aranyos ember volt. [...] ő állandó kapcsolatban volt a haverjával, a Johnnal, aki Londonban, a belvárosban [...] a Marquee Clubnak [...] a menedzsere. [...] És akkor addig-addig beszélgettek, hogy a végén megmozgattak apait-anyait, [...] hogy melyik zenekar hogyan lehetne. És a választás ránk jutott, mégpedig azért, mert itt volt bent a szimfonikus zenekarba nagyon sok haverunk – a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarában [...] és azon az ismeretségen keresztül a Charlie Coutts és az ő titkárnője [...] azt mondta, hogy na akkor ezt megmozdítjuk, és akkor a Rádió támogatásával valahogy kijuttatjuk.”^[4]

 Eredetileg csak turnék szerepeltek a tervben, azonban felmerült az ötlet, hogy ha már fellép a zenekar Angliában, akkor a szabad napokat szánják arra, hogy lemezanyagot rögzítenek. A felvétel elkészült, a lemez zömében Presser-szerzeményeket tartalmazott, rajta a kállai kettős feldolgozásával, melyből az sejthető, hogy az autentikus magyar népzene lemezre vételével próbáltak valami kuriózumot vinni az angol könnyűzenei lemezpiacra. Később ezt a törekvést az együttes elvetette, mivel úgy tűnt, hogy ez nem elvárás egy rockzenekartól nyugaton. A lemezen még nem Kóbor János, hanem Mihály Tamás énekelt.

A lemez megjelent, azonban a későbbi, a lemezeladást is támogató turnéra való kiutazásra a zenekar nem kapott engedélyt itthon.

„Az egy nagy turné lett volna [...] és egy nagyon komoly lemezajánlat, amire a Tízezer lépés – tehát azért gondolj bele, Gyöngyhajú lány, Tízezer lépés, tehát marha nagy nóták voltak, amik nemzetközileg is később bejöttek. [...] ... a kultúrpolitika itt a mi életünkbe beleszólt. [...] Határozottan közölték az Interkoncerttel,^[5] hogy igen, ez nagyon szép dolog, hogy az Omegát most harmadszor… Ők ezt úgy tekintették, mintha ez egy kegy lenne, hogy valaki kimehet… Nem azt, hogy valakik ezt kinn fölépítik… Nem, hanem, hogy most az Illés zenekar. Még az Interkoncert is úgy állt hozzá, hogy atyaúristen, hát ez már egy alakuló üzlet. És hát sajnos azt sem mondanám, hogy ha abból nincs balhé, van balhé. Ott elment a kedve a John Martinéknak, tehát a kinti producernek, ami jogos. Hát addig ő beletett valamit, és kapott valamit, amiről azt sem tudták, hogy most mi lesz, hogy ez micsoda. [...] De ránk már nem került többet sor, mert mondták, hogy na jó, ilyen feltételekkel nem lehet komolyan felépíteni valamit.”^[6]

A fenti történet jól mutatja, hogy a nemzetközi, külföldi karrier lehetősége egyáltalán nem egy jól szervezett rendszer működésének az eredménye, hanem inkább egyéni ambíciók, ismeretség és gyakran a szerencse következménye volt, amit az államszervezet inkább gátolt, mint segített. A zenészekben felmerülhetett, hogy a megteremtődött lehetőséget ki kell aknázni, azonban a kultúrpolitika még ebben az időben inkább veszélyt látott egy-egy hazai zenekar nyugati megjelenésében. Sok időnek kellett még eltelnie, mire világossá vált a rendszer számára a könnyűzenében rejlő anyagi és erkölcsi lehetőség. Angliában tehát partra szállt egy magyar zenekar, elindult valami bíztató, de a hazai gondolkodásmód, világlátás és vezetés egyáltalán nem volt kompatibilis a feltárulkozó lehetőséggel. 

Valami van, de nem az igazi!

Bár az 1970-es évek elején a 6/1971-es miniszteri rendeletben hivatalosan is rögzítették, hogy a könnyűzene művészileg értéktelen, nem támogatandó műfaj, félig meddig underground, szubkulturális, destruktív jelenség, a hivatalos álláspont ellenére a műfaj és a műfajt művelők elismertsége lassan változni kezdett. A magyar könnyűzene gazdasági haszna már a hatvanas évek végétől kezdődően egyre világosabbá kezdett válni a döntéshozók szemében, ezért engedékenyebbek lettek a külföldi fellépésekkel kapcsolatban. A helyzet messze nem volt ideális, de a hetvenes évek során Magyarország a vasfüggönyön innen fokozatosan rock „nagyhatalommá” érett. A politikai vezetés több esetben is azt szűrte le, hogy a szocialista országokba szervezett könnyűzenei fellépések száma elmarad a nyugati országokba szervezett koncertek számától, ezért szorgalmazták, hogy ez a helyzet a keleti blokk irányába pozitívan változzon.^[7]

A műfaj megítélése belföldön is javult, a média is teret adott a beatzenekarok számára, hogy országosan ismertebbé váljanak, azonban nem vonhatunk párhuzamot az itthon és a szocialista országokban, illetve a nyugati országokban elért sikerek között. Továbbra is igaz maradt, hogy egyfajta belső ellentmondás jellemezte a hazai könnyűzenei ipar nemzetközi működését. Voltak olyan előadók, akik nyugaton is fel tudtak mutatni jelentősebb eredményeket, azonban a célkitűzés, hogy magyar világsztár szülessen, hivatalos szinten még váratott magára. A sajtóban sem találunk erről szóló gondolatokat. A világsiker mint idea továbbra is a véletlenek, az egyéni ambíciók, a zenészek kitartó munkája és elszigetelt kezdeményezései mentén született meg.

Az Omega belső átalakulás után és az angliai tapasztalatokból okulva, nem feladva a nemzetközi ambíciókat, új stratégiát választott, melyet viszonylag hamar szerencsés fejlemények követtek.

„Az NSZK-ban nem volt ilyen Musician’s Union-szerű korlátozó dolog. Az egy szabad kereskedésű ország volt már akkor is. Sokkal nyitottabb, persze hát egy borzasztó potenciális és jól ellátott piac volt, [...] Angliát, azt már éreztük, hogy még egyszer nincs már értelme nekifutni, úgysem biztos, hogy bejött volna, tehát a Szaharába homokot önteni, vagy az Északi-sarokra fridzsidert, mondjuk nem olyan egyszerű. [...] De, mondjuk úgy tűnt, hogy Nyugat-Európában erre van igény, és főleg a holland sikerek és – akkor még a svédek nem nagyon mozogtak – főleg a hollandok kapcsán felmerült, hogy azért valami igény erre azért Nyugat-Európában van. [...] Azt éreztük, hogy a Nyugat-Európa, az egy reálisabban bevehető terület, mint az Anglia, vagy az Amerika. [...] Nekünk meg a német, tehát a Nyugat-Németország egyre inkább bevehetőnek tűnt. [...] És ez így is lett. És ezt mondom, hogy főleg ’73 után, tehát amikor ezt a Space-t…. [...] Ott az Időrablótól indult be igazán az ismertségünk. És ez igaz utána az egész Nyugat-Európára, tehát Skandináviára és a Benelux államokra, mediterrán országokra.”^[8]

Peter Haupke nyugatnémet producer 1973-ban felmérést készített a lemezvásárlók körében, arról kérdezve őket, hogy milyen újdonságot szeretnének hallani felvételen. Sok esetben az Omegát nevezték meg, ezért felfigyelve erre a jelzésre megkereste a zenekart, melynek három nagylemezre szóló lemezszerződés lett az eredménye. A zenekar a New Musical Express és a Bravo slágerlistájára is felkerült. A nyugati karrier egyre jelentősebbé vált, 1978-ban a holland televízióban is felléptek, a Skyrover és a Time Robber című albumból pedig több mint százezer példány kelt el. Ezek után talán nem meglepetés konstatálni, hogy 2011-ben Hollandiában Omega emlékzenekar alakult. A nemzetközi hatás érzékeltetésére rendkívül kifejező az a jelenség is, hogy a hetvenes években főleg Svájcban (Zürich, Basel, Montreux, Bern, Luzern,), de az NSZK-ban is Omega rajongói klubok alakultak.

Az összes eladott Omega-lemez száma mára több tízmillióra tehető, egyes források ötvenmillió lemezről beszélnek. Teljesen pontos adatok nem állnak rendelkezésre, de nemzetközi vonatkozásban ez mindenképpen kimagasló eredmény, hiszen az eladási adatok jelentős része külföldi értékesítést képvisel. Az Omega kapcsán a világsztárság lehetőségének gondolata teljesen érthető lett volna.

A világsiker a Locomotiv GT számára is megcsillant. „Keletről jön a legújabb rockszenzáció” – írta Roy Carr, a New Musical Express újságírója 1971-ben a zenekarról. Az alig néhány hónapja működő formáció ihlette ezt a mondatot egy angliai fesztiválon való fellépésük kapcsán. A zenekar nem sokkal később három hónapos turnén vett részt Amerikában, ahol lemezanyagot is felvettek – sajnos kiadásra nem került – és egy hatmilliós nézettséggel büszkélkedő tévéshow-ban is felléptek. A nyolcvanas évek elején pedig a legendás Abbey Road Stúdióban készített velük albumot az EMI lemeztársaság. A nyugati befutás lehetőségéről Solti János és Presser Gábor hasonlóan vélekedtek.

„Úgy éreztük, hogy bőven van bennünk tehetség és zenei tudás, hogy minden további nélkül befuthassunk. Persze ez a szakmának a nemismeretéről tanúskodik [...]. Nagyjából azt is sejtettük, hogy ennek mik a hátulütői. Amikor Angliát megpróbáltuk, azt akkor is tudtuk, hogy az egy nagyon nehéz ügy, […] Szóval úgy marha jó üvegfal mögött mondani, hogy »Jé, itt egy komcsi.«”^[9]

„Ennek a szakmának megvannak a törvényei. […] Tényleg nem tudsz megmutatni senkit, hogy neki sikerült volna. Ilyen nincs. Egyikünknek sem sikerült egész Kelet-Európából. […] Minden este véget ért a karrierünk. Nem tartott annál tovább, hogy eljátszottuk a bulit.”^[10]

A Skorpió együttes a következő olyan jelentős formáció, melynek nemzetközi jelenléte – beleértve a nyugatit is – folyamatosan aktív volt. 1974-től kezdve az év jelentősebb részét külföldön töltötték. 1974-ben kanadai és amerikai turnén vettek részt, 1976-ban a sopoti fesztiválon elnyerték a sajtó különdíját, 1977-ben összesen százötvenhét koncertet adtak egy skandináv és német turné keretében, 1978-ban pedig a Turku Music Festivalon olyan neves előadókkal hirdették őket egyenrangúként, mint a Uriah Heep és a The Boomtown Rats.

A Generálegyütteselső felállása is nagy sikereket ért el hat-hét országban is. A holland slágerlistát vezette a Szélkakas című daluk, a Neked szól daluk pedig hat országban került slágerlistára.^[11]

A Syrius új hangzású zenekart is elismerés fogadta külföldön. Egyéves ausztrál koncertturnén vettek részt, számottevő sikert aratva. Charles Fisher magyar származású producer közbenjárására jutottak ki Ausztráliába, ahol 1971-ben készítették el egyetlen lemezüket The Devil's Masquerade címmel.

Sorolhatnánk még olyan együtteseket a korszakból, amelyeknek nemzetközi jelenléte okot adhatott arra, hogy későbbi világsztárt lássunk bennük. A mítosz arról, hogy ha nyugaton születtek volna, biztosan jobban alakul a sorsuk, bizonyára már ebben az időszakban is erősen megjelent a zenészek gondolkodásában, látva saját sikereiket, és a nemzetközi tapasztalatok mentén össze tudták vetni kvalitásaikat nyugati kollégáik képességeivel. Ez a szemlélet azonban bizonyosan szerepet játszott abban, hogy néhány tehetség Magyarországhoz erősen köthető karrierje csúcsán a disszidálás mellett döntött. Barta Tamás (LGT) esete a legtragikusabb, de Laux Józsefet (LGT) is említhetnénk, aki a rockzene világában tudott maradni Amerikában is, a világsztár státusz azonban őt sem érte el. Orszáczky Jackie (Syrius) impozáns nemzetközi karriert tudhatott magáénak elsősorban Ausztráliában. Hogy világsztárnak nevezhetjük-e, azt bízzuk e tanulmány olvasóira.

Változások a kulturális vezetés hozzáállásában

A hetvenes évek aktivitása folyamatos változást hozott a kulturális vezetés hozzáállásában is. Talán apróság a nemzetközi hírnév elemzése kapcsán, hogy itthon bemutatták a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című rockoperát a Víg Színházban, azonban ez is egy jelzés, hogy a könnyűzene növekvő népszerűsége miatt a kulturális vezetés is kénytelen volt belátni, hogy a „tiltott” kategóriából ideje a „tűrt”, esetleg a „támogatott” kategóriába átsorolni a műfajt. Folyamatosan egyre több kísérlet történt a hazai előadók nemzetközi népszerűsítésére is.

Egyik helyszíne a próbálkozásoknak a MIDEM^[12] fesztivál.A rangos nemzetközi rendezvény az egyik olyan kitörési pontnak tűnt, melyet a zenei intézmények vezetői a hetvenes években kezdtek egyre komolyabban venni. Az ország anyagi érdekei, a deviz bevétel növelése is emellett szóltak, de természetesen a nemzetközi elismerés is jót tett volna. Erdős Péter, az ismert menedzser, a Hungaroton munkatársa a Magyar Ifjúság 1979/3. számában be is jelentette: „Három éven belül világsztárunk lesz!”. A jelöltjei az LGT, a Piramis, Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, a V’Moto-Rock, Katona Klári, Szűcs Judith és Sebő Ferenc voltak.^[13]

Ebben az időben már úgy tűnt, hogy a sajtó is megengedhette magának, hogy nemzetközi sikerekről írjon, hiszen a kulturális vezetés deklarált célja lett egy világsztár megteremtése. Az ez irányú törekvések egy állomása volt a Fonográf együttesLevél a távolból és Mondd, hogy nem haragszol rám című dalainak angol nyelvű kiadása lemezen Angliában és az összeurópai piacon. Angolnyelvű lemezük jelent meg Hollandiában és az NSZK-ban is, azonban ezek sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

Erdős Péter nagy energiákat mozgatott meg a Neoton Família együttes menedzselése kapcsán.1979-től 1983-ig Japánban, Spanyolországban, Németországban, Dániában, Olaszországban, Dél-Koreában sikerült komoly lemezmegjelenéseket eszközölni, melyeket turnék is kísértek – a becslések szerint összesen ötmillió lemezt adtak el nemzetközi szinten.

A zenekarhoz kötődik az 1983-as Yamaha Fesztivál nagydíjának elnyerése is. Csepregi Éva és Végvári Ádám által énekelt Time Goes By/Holnap hajnalig című dal sikeréről a magyar média is kitartóan tudósított. Erdős Péter maga úgy tekintette, hogy ezzel a Grand Prix-vel teljesítette vállalását, azaz megteremtette az első magyar világsztárt a műfajon belül. Bár a magyar társadalom jelentős része méltán büszke erre a díjra, az azonban, hogy ez a kijelentés mennyire állja meg a helyét, ha Michael Jackson, Paul McCartney, Sting vagy Paul Simon sikerével, lemezeladási, koncertstatisztikáival és nemzetközi jelenlétével vetjük össze, csak azzal az udvarias megjegyzéssel nyugtázható, hogy enyhén túlzó.

„Amerika, már nem haragszom rád.”

Lehetett volna világsztárunk a Kádár-korszakban, ha nem Magyarországon születik? Ahogy a legtöbb mítosz, ez is valójában csak az események, a korszak lezárulta után született. A zenészek törekvéseit a korszakban, sőt a kulturális vezetés, köztük Erdős Péter nyilvános vállalását sem igazán tekinthetjük a szó szoros értelmében mítosznak. Ezek a vágyak, tervek, melyek cselekvéssorozatokká értek, mindig vezettek valamilyen irányba, mindig eljutottak egy bizonyos szintre, azonban az ország egészének szellemi állapota, történelmi, politikai és anyagi helyzete nem tudta megadni azt a hátteret a legtehetségesebb zenészeinknek sem, hogy igazi kifutásuk legyen a világsztárok között. A nyugati berendezkedés és a keleti berendezkedés teljesen más logika, paradigma mentén működött. Kibékíthetetlen ellentét jellemezte a két világ gondolkodásmódját, melyek között a gyümölcsöző együttműködés csak bizonyos mértékig volt elképzelhető. A kapcsolatokba a gyanakvás, a bizalmatlanság, az egymás meg nem értése vegyült, sok esetben pedig a keleti oldalon jellemző infrastruktúra és potenciál részleges vagy teljes, de mindenképpen jelentős hiánya.

A vágyak előzetesen, a mítoszok pedig utólag születnek. A „lehetett volna” tartalmú kérdések főleg a rendszerváltás után jellemzően újságíróktól, szerkesztőktől, riporterektől származtak és hangzottak el, kerültek leírásra különböző sajtóorgánumokban. A „mesemondók” alkotják tehát a mítoszokat, melyek általuk indultak útjukra. Az interjúalanyok – csakúgy mint Téglás Zoli tette ezt egy Origo-interjúban – csak reagálnak:

„Sok magyar zenekar próbált vagy próbál befutni Amerikában is. Szerinted van erre esélyük?

Akkor tudnak betörni, ha valami nagyon szokatlant csinálnak. Az Omega be tudott volna törni a hetvenes években: az az űrhajós, David Bowie-s furcsaság, amit csináltak, nagyon tetszett volna az amerikaiaknak. Ha nem lett volna kommunizmus, turnézhattak volna itt is. Amikor a hetvenes években a Scorpions volt az Omega nyitózenekara az Európa-turnén, az Omega sokkal jobb volt náluk.”^[14]

Kell-e e mítoszt táplálnunk? Kell-e e mítosz miatt szomorúnak lennünk? Sajnáljuk-e magunkat miatta? – s folytathatnánk számtalan további kérdéssel a sort. Az LGT együttes egy dalának címe adta e tanulmány vezérgondolatát. Legyen hát a zárógondolat is tőlük. Egy késői dalukban egyfajta választ adnak erre az egykori vágyra, a világsztár lét áhítására a rájuk jellemző elfogadással, bölcsességgel és elengedéssel. Ha nem is optimista vagy energikus a kicsengése, azért sokaknak tetszhet:

“Amerika, már nem haragszom rád.

Amerika, megbocsátok újra.

Amerika, már nem haragszom rád,

Mért menekülsz az óceánon túlra?”^[15]

---

[1] RHCP: „Ha tudsz olyan bandát, amelyik nálunk jobban zúz, akkor tévedsz”, HVG, 2016. szeptember 2. https://hvg.hu/kultura/20160902_RHCP_Ha_tudsz_olyan_bandat_amelyik_nalunk_jobban_zuz_akkor_tevedsz
(Utolsó letöltés: 2018. december 20.)
[2] Jávorszky Béla Szilárd–Sebők János: A magyarock története-sorozat, Népszabadság könyvek, Budapest, 2005.
[3] Interjú Benkő Lászlóval, 2013. október 30. Készítette: Császár Zoltán. (A kézirat a szerző tulajdonában.)
[4] Interjú Benkő Lászlóval, 2013. október 30. Készítette: Császár Zoltán. (A kézirat a szerző tulajdonában.)
[5] Más néven: Nemzetközi Koncertigazgatóság (NKI)
[6] Interjú Kóbor Jánossal, 2013. szeptember 11. Készítette: Császár Zoltán. (A kézirat a szerző tulajdonában.)
[7] Lásd: Csatári Bence: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, PhD-disszertáció, ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola, Budapest, 2007.
[8] Interjú Kóbor Jánossal, 2013. szeptember 11. Készítette: Császár Zoltán. (A kézirat a szerző tulajdonában.)
[9] Solti János közlése, Privát Rocktörténet – LGT, szerkesztő-rendező: Gellért Gábor, Filmmúzeum, 2006.
[10] Presser Gábor közlése,  Privát Rocktörténet – LGT, szerkesztő-rendező: Gellért Gábor, Filmmúzeum, 2006.
[11] Lásd: Jávorszky Béla Szilárd–Sebők János: A magyarock története-sorozat, Népszabadság könyvek, Budapest, 2005.
[12] Marché International du Disque et de l'Edition Musicale (MIDEM)
[13] Lásd: Jávorszky Béla Szilárd–Sebők János: A magyarock története-sorozat, Népszabadság könyvek, Budapest, 2005.
[14] Magára tetováltatta a lyukas magyar zászlót – interjú Téglás Zolival, Origo, 2016. január 26.
http://www.origo.hu/kultura/quart/20160125-teglas-zoli-ignite-interju-guns-n-roses-pennywise-magyarsag.html
(Utolsó letöltés: 2018. december 20.)
[15] Presser Gábor–Sztevanovity Zorán: Amerika, LGT: Mozdonyopera (1997)