A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat stúdiója
Budapest világháborús ostromakor szinte valamennyi hangstúdió elpusztult. 1945 végén megindult az újratermelés, négy év múlva azonban jött a lemezvállalatokra is kiterjedő államosítás. A magáncégeket összevonták és a Tonalit művekhez csatolták, amelynek aztán az 1951-ben létrejött Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) lett a jogutódja.
Budapest világháborús ostromakor szinte valamennyi hangstúdió elpusztult. 1945 végén megindult az újratermelés, négy év múlva azonban jött a lemezvállalatokra is kiterjedő államosítás. A magáncégeket összevonták és a Tonalit művekhez csatolták, amelynek aztán az 1951-ben létrejött Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) lett a jogutódja. Az MHV kezdetben csak tíz főt foglalkoztatott, élére egy hat elemit végzett cipészt neveztek ki, aki korábban munkáskórusban énekelt. A vállalat a Vörösmarty és a Rottenbiller utcában kapott stúdiót, előbbit egy személyzeti WC-ből alakították ki. A Rottenbiller utcai helyiség nagyobb és egy fokkal azért korszerűbb volt. A 47. számú ház földszintjén korábban az Odeon mozi üzemelt, ezt építették át Kodály Zoltán közbenjárására.
A stúdió kezdetben egy keverőasztalból, négy mikrofonból, a lemezvágó berendezésből és az erősítőből állt. Gyártókapacitás híján évtizedekig csak felvételeket lehetett itt készíteni, a lemezek préselését a Kábelgyár végezte – ha volt épp elég nyersanyag hozzá. Eleinte – a munkásmozgalmi indulók mellett – csak komoly- és népzenei felvételeket rögzítettek itt. Idővel fejlődött a technika, 1962-ben már a sztereó minőség is elérhetővé vált. A hatvanas évek közepétől aztán – a kereslet növekedésével – egyre több beatzenekar tűnt fel a Rottenbiller utcában. A felszereltség persze ekkor is hagyott kívánnivalót maga után: a stúdiósok egy négysávos, ócska berendezéssel dolgoztak.
„A korszakhoz és a körülményekhez képest jó minőségű volt, de a probléma abban rejlett, hogy ez a klasszikus- és tánczenei felvételekre kitalált nagyterű stúdió nem jól adta vissza a kezdő beatzenekarok által barkácsolt erősítők hangját.” – mondta a stúdióról az Omegás Kóbor János. Pásztor László, a Neoton Família alapító tagja pedig így jellemezte az állapotokat: „Csak egy háború korabeli telefonkeverő-asztal volt a Rottenbiller utcában, valamint egy négysávos magnó. Úgy tudtuk megcsinálni a felvételt, hogy a dobot, a basszust, a ritmusgitárt egy sávra vettük, majd a másikra az éneket, a harmadikra a nagyzenekart és ezeket összeírtuk a negyedikre. A végén pedig nem volt mit keverni.”
De mégis csak ez volt sokáig az egyetlen stúdió, ahol egyáltalán lehetett felvételeket készíteni. Minden „lemezképes” zenész és zenekar megfordult itt, kivétel nélkül. A „Rottenbiller utca” tulajdonképpen olyan fogalommá vált, mint mondjuk az Abbey Road – hozzá sem kellett tenni a stúdió szót, mindenki tudta, mit jelent, ha egy zenekar a Rottenbiller utcába megy.
1976-ban az MHV-nak saját üzeme lett Dorogon, minőségi gépsorral, így a lemezek minősége is jobb lett. A nyolcvanas években megnyitották Törökbálinton a „P" stúdiót, ami már valóban korszerű volt. Közben megjelentek az első privát stúdiók is, például az Omegáé. A rendszerváltás után vége lett az MHV monopóliumának, az állami vállalat csődbe jutott, megszűnt, majd magáncégként működött tovább.
Fotók (Környei Attila)
