Élet- és karrierinterjúk

Kovacsics András neve ma talán már nem annyira ismert, mint a nemrég ötven éves jubileumát ünneplő Omega együttes ma is aktív tagjaié, pedig Benkő László és Kóbor János mellett talán ő a zenekar első öt évének legfontosabb szereplője. Az 1962 és 1967 között az Omegában a zenekarvezetői feladatokat is ellátó Kovacsics a korszak más neves együtteseiben is megfordult a későbbiekben: játszott az Olympiában, a Syconorban és az Universalban is.

Az Omega előtörténetéről Kovacsics tudja a legtöbbet, bár bizonyos pontokon emlékei eltérnek az imént említett alapító tagokétól. Szerinte

„két szálon indult el az Omega. Meckyék négyen vagy öten a József Attila Gimnáziumba jártak, és csináltak egy zenekart. Ott tényleg az történt, hogy kisorsolták a hangszereket, mert az amatőrnél is amatőrebb volt mindenki. Sokan ki is hullottak abból a zenekarból, ezért gitárost kezdtek keresni. Így kerültem a képbe én. Végül ebből jött össze az a bizonyos Ciklon zenekar, ahol hárman voltunk – Varsányi, Mecky és én –, továbbá egy zongorista, illetve egy szaxofonos, akikhez csapódtunk. Ez a zenekar nagyon jól ment, de egyszer Benkő lejött egy próbára. Volt Lacinak valami felkérése: az amerikai követségen kellett játszani, és ő úgy érezte, hogy az ő zenekara, a Próféta, akikkel a Várban zenéltek, nem alkalmas erre. Mi viszont jól játszottuk az amerikai, meg az angol slágereket, ezért átadta nekünk a bulit, de persze ő is ott volt, amikor felléptünk, és úgy éreztem, hogy nagyon megtetszett neki a játékunk. Mi viszont épp nem voltunk megelégedve a sorsunkkal, mert mindent az döntött el, hogy hol tud az ember játszani. Ez volt a legfőbb szabály: jó helyen kellett játszani ahhoz, hogy jöjjön a közönség. Nem feltétlenül volt szükség koncert-helyszínre, mert mindenhol lehetett koncertet tartani. Jó példa erre az Alkotmány mozi Újpesten, ami mindig megtelt a vasárnap délelőtti matinéra. A közönség ki volt éhezve rá, hogy halljon ilyen zenét, ezért mindenhova eljöttek. Egy idő után végül hárman döntöttünk úgy, hogy jobb fellépőhelyeket kell keresnünk, és megkörnyékeztük ismét Benkőt. A kezünkben volt a repertoár, én játszottam szólógitáron, bőgőn Varsányi István, Mecky pedig ritmusgitáron. Ehhez a felálláshoz már nem probléma egy dobost vagy zongoristát szerezni. Vittük tehát a repertoárt Benkőnek, aki a Várban játszott, és valahogy be akartunk kerülni ebbe a zenekarba. Be is »szivárogtunk«. Persze kifúrni nem akartuk Lacit, nem is lehetett volna. Így jött létre az Omega, egy darabig még Próféta néven. A dobos Künsztler Tomi lett, aki sajnos már meghalt Amerikában. Kóbort először nem akarták, de Varsányi kiharcolta valahogy, hogy ő is csatlakozzon, azt bizonygatva, hogy kísérőgitár nélkül nem lesz jó a zene. Én pedig végül ebben a bandában is szólógitáros lettem, de mire ez kialakult, addig eltelt egy hónap is, szóval nem ment minden olyan simán.”

A gitáron és basszusgitáron egyaránt játszó muzsikus a lelkes amatőrök közé sorolja magát, akik kedvtelésből és rajongásból kezdtek zenélni. Bár úgy fogalmazott, hogy az első beatgeneráció tagjai közül

„mindenki amatőr volt, aki 1960 körül elkezdett foglalkozni a beatzenével, mert nem létezett Magyarországon a műfajhoz szükséges előképzettség, nem voltak tanárok, akik megtanították volna nekünk a beatet. Akkoriban a könnyűzene az olasz slágereket vagy a dzsesszt jelentette, ebbe a közegbe robbant be a beat. Mi is csak a rádióból tudtuk elcsípni a nótákat. Egyszerűen »lehallgattuk«, és ez alapján játszottuk a számokat. De mindössze ennyivel voltunk előrébb a közönségnél. Hangszereink és erősítőink sem voltak.”

Kovacsics szerint a beatzene az akkori fiatalok számára valóban teljességgel újszerű volt, olyasvalami, amit korábban nem hallhatott az ember. A zenekarok nemcsak a Beatlest tekintették példaképüknek, hanem a korábban is létező gitáregyütteseket is, például a Ventures-t és a Shadows-t. Zenéjükkel hamar sok rajongót szereztek maguknak az amatőr formációk, noha a hivatalos nyilvánosság fórumain eleinte még nem jelentek meg. Mint mondta,

„szájról-szájra terjedtek a hírek, ez volt a jellemző. Másra nem is volt lehetőség, plakátjaink sem nagyon készültek. A plakátokat a művelődési házak rakták ki. Akkoriban úgy játszottunk, hogy voltak állandó klubok, és a közönség tudta, melyik napokon ki hol lép fel. Az Eötvös Klub volt az Omega legfontosabb törzshelye, amelynek most a Centrál kávéház van a helyén. Az Eötvösben játszottunk szerdán, szombaton és vasárnap. Minden héten tanultunk két-három új számot, amit a táncos közönség örömmel hallgatott és igényelt is a Hordóban, ahogy a pincehelyiséget akkoriban nevezték.”

A zenekarok igyekeztek emellett egymás munkásságát is követni: ha lehetőségük nyílt, eljártak egymás klubjaiba is. Az Omega tagjai rendszerint a Metro koncertjein tűntek fel.

„A közönség ellenségeskedett a másik táborokkal, de mi a zenekari tagokkal jóban voltunk”

– mondta ezzel kapcsolatban Kovacsics.

Az Illés együttes első magyar számait ő is sordfordítóként élte meg. Az Omega új korszaka viszont nem ekkoriban, hanem Presser Gábor érkezésével következett csak be, két évvel később.

„Mi, aki műveltük ezt a zenét, nem nagyon tudtuk elképzelni, hogy magyarul is el lehet énekelni a beatszámokat. De azért próbálkoztunk, írtunk is nótákat, csak nem jókat. Korábban zenekari számot is írtam, azt játszottuk is. De szöveggel nehezebb volt. Megkerestünk akkori újságírókat, és a segítségüket kértük a szövegírásban, de nagyon rossz szöveget írtak az eleve rossz nótákra. Nem volt még hozzá tehetségünk akkor. Gyakorlatilag kínlódtunk, és irigyeltük a Szörényi–Bródy párost, hogy »házon belül« meg tudják oldani mindezt. Ez akkor változott csak meg, amikor jött Mihály Tomi és mondta, hogy van egy barátja, akit lehoz a próbára, hogy meghallgassuk. Ő volt Presser. Ott változott meg valami, mert Presser képzett zenésznek számított.”

Kovacsics és Presser már nem sokáig zenéltek együtt, mert előbbi az 1967-es Táncdalfesztivál próbáin egy összeszólalkozás után elhagyta a zenekart. Ezt követően lépett be Kovacsics az Olympiába és Syconorba, amelyek a magyar beat élvonalába tartozó, országosan ismert zenekarok voltak. A gitáros pozitív emlékeket ápol erről az időszakról.

„Az Olympia tulajdonképpen a leglelkesebb csapatom volt. Nem volt nehéz bekerülni, válogathattam az ajánlatok közül, miután kiszálltam az Omegából. Charlie keresett meg, hogy kellene neki szólógitáros. Nagyon gyorsan, pár hónap alatt ugyanabba az »élvonalba« kerültünk, ahol az Omegával is voltunk. Pedig akkoriban Charlienak nem is volt még olyan erős hangja… (De a) leglényegesebb különbség (egyértelműen) Charlie hangja volt, ami nagyon másmilyen, mint a Kóboré. Akkoriban lettek azok a hangok divatosak, mint amilyen a Steve Winwoodé is volt, ami olyan, mintha béka lenne az énekes torkában. A másik nagyon lényeges kérdés a fúvósok bevezetése. Winkelmayer pozanozott, Fábri Zoli és Charlie pedig trombitált. Én meg átvettem a basszusgitárt. Fantasztikus volt, ahogy megszólalt a beatzene mellett a fúvósszekció, ez jelentette a fő különbséget.”

A Syconor együttesben már kevesebb lendület volt. Így jött az együttes három tagja –Kapitány Gábor, Zwolenszky Ferenc és Kovacsics – részéről az ötlet, hogy csinálnak egy új zenekart. Ez lett az Universal, Kovacsics pályafutásának utolsó jelentős állomása.

„Én akkor váltottam basszusgitárra, azzal a céllal, hogy szólógitárost keressünk. Maradt a billentyűsünk és az énekesünk, és jött Király Tomi, illetve Végvári Ádám. Ebből lett az Universal. Végvári már akkor jó gitárosnak számított, de egyébként még most is megállja a helyét. Király Tomi is jó dobos volt. Később ő elkezdett szöveget is írni. Van pár olyan számunk, amik az ő szövegére készültek. Ezeket már a magunkénak éreztük, és a közönségünk is szívesen hallgatta az általunk írt dalokat. Az Universal későbbi sikerét a Kovács Katival való együttműködés jelentette. Vele tíz-tizenegy évet játszottunk együtt, ezalatt – nem vicc – 2354 koncertünk volt. Magyarországon és a környező országokban, a Szovjetunióban, Lengyelországban, Csehszlovákiában és Kubában.”

A Kovács Katival való együttműködés az 1980-as évek közepére felbomlott, ezzel pedig Kovacsics is aktív karrierje a végéhez ért. A zenei örökség ápolását azonban továbbra is fontos feladatnak tartja. Segít a Rockmúzeumban, honlapot készít és könyvet is írt a témában.